Kapcsolódó bejegyzés: http://www.dalit.hu/megigertek-hogy-rank-fognak-allni/

Az Eichmann-recepciók klasszikus dilemmája, hogy Eichmann banális senki vagy maga a földre szállt Gonosz volt. (Arendt 1963) Mindaz, amit Eichmannról tudunk, arra vall, hogy személyiségében nem volt semmi, ami szembeütköző, megragadó lett volna, akár pozitív, akár negatív értelemben. (Cesarini 2004) Képességei átlagosak voltak. Kedvtelései kispolgáriak. Mint meganynyi hasonló helyzetű kortársa, szeretett inni, kirándulni. Az 1930-as évek elején afféle korai James Deanként járta Ausztria útjait, és szolgálati motorjával kápráztatta el a lányokat.

Apja könyvelő, anyja klasszikus polgári családanya volt, aki öt gyereket szült. A kis Adolf 7 éves volt, amikor a család a németországi Solingenből az ausztriai Linzbe költözött. Jóllehet mindkét városban németül beszéltek, a váltás hatalmas volt. A protestáns család katolikus környezetbe, egy kisvárosból Ausztria harmadik legnagyobb városába került. Az édesanya 1916-ban, 32 éves korában meghalt. Az özvegyen maradt apa gyorsan újranősült. A családban 8 gyerek (hét fiú és 1 lány) nőtt föl együtt. Eichmann visszaemlékezése szerint az apa szigorúan nevelte gyermekeit, feltétlen engedelmességet várt el tőlük. Édesanyjának nem lehetett sok ideje legidősebb fiára, hiszen minden második évben szült egy újabb gyermeket. A mostohaanya gazdag, evangélikus családból származott, akire Eichmann mint hitbuzgó, nagyon lelkiismeretes asszonyra emlékezik vissza. Reggelente felolvasott a Bibliából. Otthon „nem volt semmi rendetlenség. Egyenes szellemben nevelkedtünk, normális, nyugodt életünk volt.” (Cesarini 2004, 20)

Az első világháború vége azonban mindent megváltoztatott. Németországot sokkolta a vereség: a tekintélyelvű császárságot kommunista felkelések, majd a liberális demokrácia váltotta. Eközben egyik napról a másikra eltűnt az Osztrák–Magyar Monarchia, melynek területén sok kis állam osztozott. Köztük volt az Osztrák Köztársaság. Ausztria önálló államként korábban nem létezett, hiszen mint Rober Musil halhatatlan regényéből tudjuk, az Osztrák–Magyar Monarchia nem magyar felének még neve sem volt. „A Birodalmi Tanácsban képviselt királyságok és országok” elnevezés nem nyújthatott semmiféle támpontot az azonosulásra. Mindenki máshonnan merítette saját identitását. Linz lakói inkább németnek tartották magukat. A város polgármestere a német nacionalista Carl Beurle volt, aki nem rejtette véka alá a liberálisokkal, a papokkal és a zsidókkal szemben érzett utálatát. Talán nem véletlen, hogy éppen Linz volt Adolf Hitler kedvenc városa. A későbbi Führer a határ menti Braunauban született, de gyermekkorát Linzben töltötte. Ott járt középiskolába 1900 és 1904 között. Éppen oda, ahová később Eichmann. Mindkettőjüket az a dr. Pötsch tanította történelemre, akiről Hitler így írt: „Izzó lelkesedéssel figyeltük szavait, néha még könnyekig is elérzékenyültünk. Tanárom értett ahhoz, hogy miként kell a jelenből való következtetésekkel a múltat megvilágítani és viszont a múltból a jelenre következtetéseket levonni. Így tudta velünk – legnagyobb boldogságunkra – a jelen problémáit a legjobban megértetni. A mi kis nemzeti fanatizmusunk nevelési eszköz volt a kezében… Neki köszönhetem, hogy a történelem kedvenc tárgyammá lett.” (Hitler 1942, 18–19)

Az új osztrák társadalom éppúgy nem tudta megemészteni a hirtelen változást, ahogyan a német sem. Polgárainak jelentős része Hitlerhez hasonlóan úgy látta és érezte, hogy „a történelemnek osztrák és német részre való tagozása szinte elképzelhetetlen”. Az alapvetően német linzi közegbe a fiatal Eichmann családi és iskolai kapcsolatai révén remekül beilleszkedett. A tanulás egyébként, akárcsak Hitlernek egykoron, neki sem ment. A gimnáziumot otthagyta, majd a szakképzettséget adó Höhere Bundeslehranstalt für Elektronik, Maschinenbau und Hochbaut sem végezte el. Érettségi nélkül távozott. 19 évesen először apjánál dolgozott, majd egy műszaki cég értékesítési részlegénél helyezkedett el. 1927-ben a Vacuum Olajtársaság ügynöke lett. Az állást mostohaanyja zsidó rokonai révén kapta. Feladatait lelkiismeretesen látta el. Felségterülete Felső-Ausztria volt. Motorkerékpárján helységről helységre száguldozott, és árulta az üzemanyagot. Megrendeléseit pontosan teljesítette, jó szervezőnek bizonyult. 1933-ban ugyan előléptették, de a pénzügyi nehézségek miatt hamarosan leépítés áldozata lett.

A munka mellett nacionalista barátaival együtt belépett a Deutsche-Österreichischen Frontkampfer-Vereinigung nevű szervezet ifjúsági tagozatába. A szervezet vezetője, egy egykori ezredes, megszállott antiszemita volt, aki a zsidókat okolta a Monarchia összeomlásáért. Azt követelte, hogy az osztrák állam tiltsa meg a zsidó bevándorlást, fossza meg őket az állampolgárságtól, és utasítsa ki őket. Eichmannék gyakran meneteltek az utcákon a „zsidó marxisták” és a „zsidó bolsevikok” ellen tüntetve. A szervezet katonai kiképzést (alaki, lövészet) is adott tagjainak. A véletlen úgy hozta, hogy az osztrák náci párt jogásza, a Nürnbergben később háborús főbűnösként felakasztott Ernst Kaltenbrunner testvére apja barátja volt. Az ő hatására 1932-ben Adolf belépett az (illegális) osztrák náci pártba, majd az SS-be. Ezzel egy életre szóló és halálig tartó kapcsolat vette kezdetét. Az SS-ben a pártgyűlések biztosításában vett részt. Amikor a gazdasági válság miatt elveszítette munkáját, logikusan fordult segítségért náci és SS barátaihoz. Kaltenbrunner tanácsára átment Németországba. Dachauban kapott katonai kiképzést. A fegyelmet jól tűrte, fizikai teljestményére és állóképességére élete végéig büszke maradt. A szervezeti kultúra hatására kilépett az egyházból. A laktanyai monotóniát viszont nehezen viselte. Ezért megpályázott egy állást az akkor még ismeretlen SD-nél (Sicherheitsdienst), az SS és a párt biztonsági szolgálatánál.

A Tévedések tragédiája

Ha a nácikra gondolunk, hangos parancsszóra egy emberként menetelő tömeg képe jelenik meg előttünk. Rend, fegyelem, abszolút szervezettség, mindenre kiterjedő precizitás. Ez azonban nem a valóság, hanem a náci propaganda által konstruált látszat. Az SD korai boszorkánykonyhájának függönyét félrehúzva ugyanis a shakespeare-i Tévedések vígjátékának (Comedy of Errors) antivilágában, a Tévedések tragédiájában (Tragedy of Errors) találhatjuk magunkat. Egy olyan bürokráciában, amelyet a rend helyett gyakran a káosz, profizmus helyett amatörizmus, hivatali rutin helyett improvizációk uraltak.

Már az SD születése is ebben a keretben zajlik. 1931-ben a később rettegett SS néhány ezer fős jelentéktelen szervezet. Vezetője, a műkedvelő agronómus, Heinrich Himmler 20 percet ad egy ismeretlen, a haditengerészettől zavaros ügyei miatt éppen kirúgott tengerésztisztnek, Reinhard Heydrichnek. A feladat: vázolni az SS felállítandó biztonsági szolgálatának leendő struktúráját. Mivel a káderhiány miatt más hozzáértő jelölt nincs, ráadásul a szerző „nordikus” megjelenésű, Himmler a helyszínen megbízza Heydrichet az SD felállításával, és parancsnokká nevezi ki. (Padfield 1990, 111) Heydrich jó választásnak bizonyult. Ha valaki, ő valóban a Gonosz zsenije volt. Hitler „vasszívű embernek” nevezte, beosztottai egyenesen rettegnek tőle; „szőke fenevadként”, a nácizmus „legdémonibb személyiségeként” jellemzik. Walter Schellenberg, a náci hírszerzés későbbi főnöke szerint olyan volt, mint egy ragadozó állat, „mindig éber, állandóan veszélyt szimatol, bizalmatlan mindennel és mindenkivel szemben”. (Schellenberg 1989, 28) Ennek ellenére az SD teljesítménye történelmi perspektívából figyelve egyértelmű csőd. Angol és orosz riválisai folyamatosan lekörözik, rejtjeleit megfejtik, kémeit leleplezik, és ez a háborúban majd súlyos stratégiai hátrányt jelent Hitler számára, amiért Németország halottak százezreivel fizet. Az SD a felderítés terén megbukott, de belbiztonsági szervként bevált. Nem a hírszerzői bravúrok miatt lett híres, hanem a tömeggyilkosságok révén vált hírhedt, Nürnbergben betiltott bűnös szervezetté (criminal organization). Legismertebb akciói átlátszó provokációk vagy értelmetlen machinációk, a Lengyelország lerohanását igazolni hivatott gleiwitzi áltámadás, a diplomaták számára szervezett luxusbordély (Salon Kitty) vagy az angolszász gazdaságok tönkretételét célzó font- és dollárhamisítás (Bernhard-akció). Ünnepelt sztárjai (pl. a háborút „kirobbantó” Alfred Naujocks) gyilkosok vagy kalandorok.

Eichmann karrierje ebben a közegben ível fel, és jól tükrözi a szervezetlenség szervezeti szubkultúráját. Már az SD-hez is félreértés miatt került. Állítólag rossz helyre adta be a felvételi kérelmét. Azt hitte, hogy a pártvezetők testőrei közé jelentkezik, ám legnagyobb megdöbbenésére a belső hírszerzésnél találta magát. Kezdetben az SD-Hauptamt II-112 referatúráján szabadkőműves ügyekkel foglalkozott. A munka unalmas és értelmetlen. Egy szabadkőművesekről szóló múzeumi kiállítás referensének ügyintézője. A kiállítás anyagát felügyelte, pecséteket, személyi kartonokat, szimbólumokat rendezgetett. Mint minden korábbi és későbbi munkahelyén, itt is kitűnt szorgalmával, pontosságával.

Bár a Birodalomban a zsidópolitika kiemelt jelentőségű ügy, az SD-ben a témának jellemző módon sokáig még önálló referatúrája sincs. A zsidó tematikát szervezetileg a szabadkőműves ügyekkel együtt kezelik. 1935/1936 fordulóján alakul meg Leopold Edler von Mildenstein vezetésével a zsidóügyi szekció. Eichmann szerencséjére az új főnök ismeri őt, értékeli precíz munkáját, és állást kínál neki. Készségesen igent mondott: „Azokban az időkben mindent elvállaltam volna, csak hogy megszabadulhassak azoktól az átkozott érméktől és pecsétektől…” – emlékezett később. (Eichmann 2000, 17, 30–33)

A „szakértő”

A zsidó ügyek kezelését három terület szerint szervezték. A II/112-1 részleg foglalkozott az asszimilált zsidókkal, a II/112-II részleg az ortodoxokkal, s a II/112-3 a cionistákkal. Eichmannra véletlenszerűen szignálják a cionizmussal kapcsolatos ügyeket. A témához nem ért, a szervezeteket és szereplőket nem ismeri. Újságokat olvas, hírösszefoglalókat készít, könyvekről ír rövid tartalmi kivonatokat. Amikor Mildenstein távozik, Dieter Wisliceny váltja, aki szerint a Birodalom zsidótlanításának egyetlen módja a cionista kivándorlási hullám támogatása. Az iratokban ekkor az Endlösung helyett még a Lösung der Judenfrage kitétel szerepel. A szervezeti káosz jele, hogy Hagen személyében hamarosan ismét új vezető érkezik. Végre – többévi időpocsékolás után – beindul a szisztematikus munka. Zsidó prominensekről gyűjtenek adatokat, az anschluss közeledtével különösen az osztrákokról.

Kapcsolatba lépnek a zsidó Hagana kivándorlást szervező ügynökével, aki a sors furcsa fintoraként meghívja Eichmannt Palesztinába. Főnökével, Hagennel együtt utazik. A hírszerzői felkészítés szakmai színvonalára jellemző, hogy figyelmeztetik őket: akció közben ne használják az SD, Gestapo és SS szavakat, és ne küldjenek képeslapokat hivatali kollégáiknak. Az út teljes csőd. Nem kapnak vízumot, így összesen csupán 6 órát töltenek Haifában. Továbbmennek Kairóba, de ott nem sikerül felvenni a kapcsolatot az arab politikai elittel. A kudarc ellenére Eichmannt az SD-nél ezután mégis szakértőként tartják számon. (Safrian 2010, 15–19) Most már eszerint is viselkedik. Zavarja, hogy a Judenreferatnál senki (!) sem tud héberül, így persze nem könnyű a cionista sajtó szemmel tartása. 3 márkáért órákat venne egy zsidó rabbitól, de főnökei nem engedélyezik. Ekkor öntevékenyen nyelvtanulásba kezd, amire azonban hamar ráun. Helyzete ugyanakkor megszilárdul, hiszen ő a „szakértő”, és akár akarja, akár nem, a rendszer dinamikája magával hozza „szakértelme” felértékelődését.

Innováció vs. implementáció

Mivel Ausztriában nevelkedett, 1938 tavaszán az anschluss után Bécsbe küldik. Hannah Arendt feltételezéseivel ellentétben hónapokig nem áll elő semmilyen innovatív elképzeléssel. Ehelyett razziákon vesz részt, iratokat gyűjt be. Az ausztriai helyzet, nem meglepő módon, kaotikus. Az utcákon SS- és SA-legények, egyenruhás párttagok nyíltan fosztogatják, nyilvánosan brutalizálják a zsidókat. Amikor a sajtó felkapja az ügyet, Heydrich parancsára az SD azt terjeszti, hogy mindez álruhás kommunisták műve. Az otromba hazugságot senki sem hiszi el. Időközben a feloszlatott zsidó szervezeteket újjáalakítják, a vezetőket kiengedik a börtönökből, és az SD fennhatósága alá rendelik. Berlin képviselőjeként Eichmann életében először ízleli meg a hatalmat. Nélküle a zsidó szervezetek nem hozhatnak döntést, még a zsidó lapokat ő cenzúrázza. Hagennek írt május 8-i leveléből kitűnik, mennyire élvezi a munkáját: „Holnap megint ellenőrzést tartok a zsidó közösség és a cionisták hivatalaiban. Ezt hetente legalább egyszer megteszem. Teljesen a kezemben vannak, egy lépést sem mernek tenni anélkül, hogy először ne ellenőriztetnék velem.” (Arad–Gutman–Margaliot 1999, 94) Bár csak SS-Untersturmführer (hadnagy), hivatala a Rotschildok palotájában van, és egy „árjásított” fekete luxusautóval jár.

Májusban felvirrad Eichmann nagy napja. Berlinben világossá válik, hogy ilyen körülmények között szó sem lehet szisztematikus árjásításról és kivándorlásról. A Birodalom ausztriai zsidópolitikájának mindkét lába megroggyanni látszik. (Aly 1999, 2) A nácik megszabadulnának a zsidóktól, akik tömegesen menekülnének. De hiába a „húzd meg–
ereszd meg” látszólagos egyensúlya, a folyamat kibontakozását paradox módon maga a német bürokrácia bénítja. A kivándorlási ügyek elakadnak a tucatnyi hivatal dzsungelében. Ebbe a vákuumba lép be Eichmann. A zsidó vezetés a kiutat keresve benyújt egy tervezetet, mely egy központi kivándorlási hivatal felállítását javasolja. A koncepciót Eichmann sajátjaként továbbítja, és felettesei elfogadják. Létrejön a Zentralstelle für Jüdische Auswanderung, amelyet a gyakorlatban ő irányít. Szó sincs azonban innovációról, Eichmann valójában más tollával ékeskedik. Nem sziporkázó ötletgyáros, erőssége inkább az implementáció és az organizáció.

A kivándorlási központ modern ipari komplexumként, a futószalag elve alapján működik. Az Eichmann-per izraeli főügyésze, Gideon Hausner így jellemzi: „Amikor egy zsidó belépett a Zentralstelle irodájába, még volt valaki: állása volt, pénze a bankban, gyereke iskolába járt. Ahogy az egyik irodaablaktól a másikig haladt, úgy fosztották meg fokozatosan mindenétől. S mire a végén elhagyta az épületet, nem volt állása, tulajdonát kisajátították, gyereke nevét törölték az osztálynévsorból. Nem maradt semmije, csak két hétig érvényes útlevele, benne a ’J’ betűvel.” (Hausner 1984, 63) Ha egy zsidó nem tudott vízumot szerezni, koncentrációs táborba került. Ez már az auschwitzi halálgyár evolúciós előképe. A módszerek között is sok a hasonlóság: bürokrácia, brutalitás és erőszak, dehumanizáció. Míg azonban Bécsben a folyamat végterméke egy mindenéből kifosztott, jogait, állampolgárságát vesztett zsidó emigráns, később Birkenauban már csak egy marék hamu.

Hannah Arendt téved, amikor Eichmannt érzelemmentes aktakukacként jellemzi. Helyesebb talán olyan rafinált bürokrataként értékelni, aki élvezi a hatalmat. Tudatosan váltogatja a jó és a rossz rendőr szerepét. A zsidó vezetőket egyszer lágerrel fenyegeti, időnként megpofozza. Máskor hosszasan idézi nekik Adolf Böhm cionizmusról szóló könyvét. Ebből az időszakból származik egy jellemzés, melyet felettese írt róla. „Energikus, szenvedélyes személy, akinek kiváló képességei vannak arra, hogy a szakterületét függetlenül irányítsa, különösen alkalmas arra, hogy a rá háruló szervezeti és tárgyalási feladatokat önállóan és rendkívül jól megoldja, szakterületének elismert értője és művelője.” (Safrian 2010, 31)

A Zentralstelle nagy sikert arat, de ez sokkal inkább a jó píárnak, mint a valódi eredményeknek köszönhető. Eichmann ugyanis szemrebbenés nélkül manipulálja az adatokat. 1938. őszi jelentéseiben már 50 ezer zsidó kivándorlóról ír. „Elfelejti” megemlíteni, hogy legfeljebb minden negyedik emigrált a Zentralstelle „segítségével”, a zöm egyéb állami hivatalok révén távozik. Berlint azonban nem érdeklik a részletek. Heydrich eredményeket akart, és most felfigyel Eichmannra. A „kristályéjszaka” néven elhíresült országos antiszemita pogromsorozat után, 1938. november 12-én tartott legmagasabb szintű értekezleten az SD főnöke már Göring, von Krosigk pénzügy- és Funk gazdasági miniszter jelenlétében dicsekszik Eichmann sikereivel. Ez alapján javasolja a megkülönböztető jel bevezetését a zsidók számára. (Arad–Gutman–Margaliot 1999, 109–111) Mintha Gogol holt lelkeinek náci parafrázisát látnánk. Eichmann a zsidóktól koncepciót, más hivataloktól pedig kényszerkivándorlókat einstandol. Heydrich viszont az ő hátán felmászva követel teljes hatáskört zsidóügyben. (Safrian 2010, 35–38) A zsidók ekkor már fejvesztve menekülnek. Ez persze megint nem a Zentralstelle érdeme, de a kreditet mégis a hivatal kapja. 1939 januárjában Heydrich végre eléri, amit akar: kinevezik a Berlinben felállítandó Reichszentrale für jüdische Auswanderung élére. Ezután már haláláig nem ereszti ki kezéből a zsidókérdés megoldását. A bécsi „Eichmann-modell” pedig náci franchise-zá alakul. A háború első évében Berlinben és Prágában, később egyre több európai nagyvárosban nyit irodákat.

Felkészülés az endlösungra

Eichmann neve áldozatai révén vált ismertté. Paradox módon annak a zsidó népnek köszönheti helyét a világtörténelemben, amelynek a történelemből való kitörlését kapta feladatul. Életének legfontosabb időszaka az a három év (1941–1944), amikor a deportálással kapcsolatban Európa nagy részére kiterjedő hatáskörrel rendelkezett. A holokauszt, a zsidók megsemmisítésének programja azonban csak a Zentralstelle létrehozása után három évvel kezdődött. 1939–1941 Eichmann számára egyszerre az útkeresés és a felkészülés, Európa életében pedig a nagy népességmozgatások, az át- és kitelepítések, deportálások időszaka. A nácik hozzálátnak a kontinens etnikai átrendezéséhez. A Birodalomhoz csatolt lengyel területekről százezrével üldözik el a nemkívánatos, más SS-„szakértők” által fajilag értéktelennek nyilvánított lengyeleket, zsidókat, romákat. Helyükre külföldön élő németek (baltikumi németek, magyarországi svábok, erdélyi szászok stb.) érkeznek. Ez a Hazatérés a Birodalomba (Heims ins Reich). A munkából Eichmannék is kiveszik a részüket, 408 ezer ember áttelepítésében vesznek részt. Ez azonban kevesebb, mint a tervezett célszám tizede. Időközben változnak a szervezeti keretek. 1939-től Heydrich vezetésével feláll a náci terrorszerveket tömörítő rendőrségi csúcsszerv, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA). Eichmann a IV/D4 szekciót irányítja, amely kivándorlási és evakuációs ügyekkel (Auswanderungs- und Räumungsangelegenheiten) foglalkozik. A korábbi zsidóügyi szakértő most általános logisztikai menedzser. Stábjának tagjai, akik hamarosan végigdeportálják Európát, ekkoriban lengyelek és zsidók ki-, valamint hazatérő németek (volksdeutsche) betelepítésével foglalkoznak. (Aly 1999, 5–8) Akárcsak az eutanáziaprogram (T4) 1941-es leállítása után a megsemmisítő táborokba vezényelt profi gyilkosok esetében, az SS személyzeti politikája ezúttal is kihasználta a szinergiákat.

Eichmann 1939 és 1941 között is foglalkozott zsidóügyekkel. Tegyük hozzá: nem túl nagy sikerrel. 1939 októberében parancsot kapott, hogy dolgozza ki a Birodalomban élő zsidók áttelepítését a megszállt lengyel Főkormányzóságba. Villámgyorsan munkához lát. Végigautózza és -repüli fél Kelet-Európát. A terv hamarosan kész: egy „zsidó rezervátum” létrehozása a San folyónál lévő Nisko mellett. Az átlagosan 1000 fős transzportok Bécsből, Katovicéből, Ostravából érkeznek. A körülmények iszonyatosak. Barakkok nincsenek, az ellátás ínséges, a zsidóknak először az őrtornyokat kell felépíteniük. A hóban sokan megfagynak, másokat az SS-őrök átkergetnek a közeli német–szovjet határon. Az akció hamar befuccsol, a deportálásokat a Wehrmacht és Hans Frank lengyelországi főkormányzó ellenkezése miatt leállítják. A fájó kudarcot Eichmann bürokratikus eszközökkel próbálja leplezni: a visszatérő túlélőket „szakmai képzésből visszatérőként” veteti nyilvántartásba a bécsi zsidó vezetéssel. (Hausner 1984, 90–96)

Időközben változnak a dimenziók. 1940-ben a Wehrmacht elfoglalja Nyugat- és Észak-Európa nagy részét. Ekkor kerül terítékre a bizarr Madagaszkár-terv. Ide, az Afrika túloldalán lévő trópusi szigetre akarták kitelepíteni a nácik a zsidókat. Az ötlet eredetileg a lengyelektől származik, akik meg akarnak szabadulni 3 millió zsidójuktól. Ők évekkel korábban delegációt küldtek Madagaszkárra a helyzet felmérése végett. Nyáron Eichmann már „az európai zsidókérdés totális megoldásáról” szónokol zsidó vezetők előtt. A Külügyminisztérium és Heydrich részére tervezeteket készíttet, amelyek 4 millió zsidó madagaszkári deportálásával számolnak. Anglia azonban tovább harcolt és uralta a tengert, időközben pedig egyes német tervezők is belátják, hogy a terv logisztikai (hajók hiánya) és ellátási (zsidók milliói haltak volna éhen) okok miatt kivitelezhetetlen. A Madagaszkár-terv irattárba került. Újabb felesleges munka, újabb kudarc. Az év végén Eichmann azt írja Himmlernek, hogy az európai német érdekszférából 5,8 millió zsidót kell kitelepíteni „egy még meghatározandó területre”. (Aly 1999, 88–100, Safrian 2010, 65–67)

Változó célok, új kompetenciák

Az endlösungot megelőző időszakban jól érzékelhetők Eichmann személyiségének erősségei és gyengeségei. Stratégiai célokat sosem kezdeményez. Inkább taktikai szinten, a főnökei által kitűzött célok megvalósításakor jeleskedik. Trendformáló helyett normakövető. Bécsben szerzett kivándorlásügyi tapasztalatai új, logisztikai kompetenciával (összegyűjtés, szállítás megtervezése és lebonyolítása) bővülnek. Hatásköre a Birodalom expanziójának következtében növekszik. Képes a fejlődésre: egy vidéki (Bécs) hivatal vezetőjeként indult, de három év alatt megtanul európai méretekben gondolkodni és cselekedni. Sikere és sikertelensége a főnökök (Müller, Heydrich, Himmler) által kialakított keretek és célok függvénye. A célok azonban 1938 és 1941 között folyamatosan változtak. Ez nem is lehetett másként, figyelembe véve a terület rendkívüli bizonytalanságát. Kezdetben a zsidók kikényszerített kivándorlása volt a cél. Ebben sikeresnek bizonyult. A következő időszak, amelyet a zsidókérdés változó tartalmú „területi alapú megoldása” dominált, már hemzseg a kudarcoktól. Nekilódulás, megtorpanás, visszafordulás. E gyorsan változó környezetben nehéz eredményt felmutatni. A Führer vezetési stílusára jellemző versengő döntéshozatali centrumok rivalizálása juttatta patthelyzetbe a „területi megoldást”, amelyet 1941 során többlépcsős döntéshozatal során váltott fel az új cél: „a végső megoldás”.

Eichmann referatúráját (ekkor már IV/B4) 1941-ben bízzák meg a zsidóügyek irányításával. A szervezet órája akkor jött el, amikor összeállt az „endlösung” teljes logisztikai repertoárja: a megjelölés, az összegyűjtés, elszállítás és a megsemmisités. E láncszemek koordinálása, finomhangolása vált Eichmann legfontosabb tudásává. Megnyílt előtte egész Európa. Az egyes lépcsőfokokból összeálló helyi végső megoldásokon hivatalok tucatjai, német és kollaboráns politikusok, diplomaták, rendőrök, bürokraták és katonák százezrei dolgoztak. Eichmann és emberei a folyamat ütőerén tartották kezüket, fontos, előkészítő, moderáló, majd az utolsó fázisban végrehajtó szerepet töltöttek be. Ők tették fel a pontot az i-re.

A siker másik záloga, hogy Eichmann vezetőként tehetséges csapatépítőnek, humánerőforrás-menedzsernek bizonyul. Referatúrája alapvetően két forrásból táplálkozik. A Zentralstellében, illetve későbbi franchise-klónjaiban dolgozó, zömmel 1907 és 1913 között született osztrákok. Szó sincs szakértőkről. Van köztük motorszerelő (Rahm), ács (Zita), nyomdász (Novak), üzleti tanonc (Alois Brunner), kereskedelmi tisztviselő (Anton Burger), műszerész (Girzick), ügynök (Weiszl), lakatos (Bückler). Legtöbbször munkanélküliek, néhányan volt szociáldemokraták (pl. Anton Brunner), egyikük (Stuschka) még az általános iskolát sem volt képes befejezni. (Safrian 2010, 40–45) Kallódó kispolgári egzisztenciák, akik számára a náci mozgalom egyfajta pótlék, és az egyetlen kitűnési és kitörési lehetőség a pártkarrier. A másik utánpótlási bázis az SS-SD-RSHA kötelékéből érkezik, és némileg kvalifikáltabb. Van köztük lecsúszott egykori jogászhallgató (Seidl), textilkereskedő (Dannecker), gestapós segédbíró (Hunsche), könyvelő (Hans Günther). A társaság vegyes, a színvonal, a képzettség, a civil munkatapasztalat mértéke alacsony. Eichmann mégis képes belőlük csapatot formálni, szakértőket nevelni. Hamarosan külföldi követségeken szolgálnak, százezres zsidó közösségeket számolnak fel megszállt országokban és patinás múltú európai nagyvárosokban, gettókat és koncentrációs táborokat irányítanak.

Eichmann Argentínában bujkálva azt mondta magáról, hogy csak csavar volt a gépezetben. (Life 1960) Jeruzsálemben úgy utalt saját szerepére, hogy „a sok befogott igásló egyike voltam”. (Eichmann 2000, 11) Magát meggyőződéses nemzetiszocialistának vallotta. A munkaadó szervezettel (SS, SD, Gestapo, RSHA) való teljes azonosulása már jóval a holokauszt előtt végbement. Az endlösung kivitelezésében senki sem játszhatott kulcsszerepet anélkül, hogy a politikai rendszerrel s annak főbb céljával is azonosuljon. Márpedig 1941-ben a Szovjetunió megtámadását és Amerika hadba lépését követően a zsidókkal kapcsolatosan megfogalmazott korábbi célok értelmetlenné váltak. 11 millió európai zsidót nem lehetett sem kivándoroltatni, sem letelepíteni. Nisko környékén éppúgy nem, mint Madagaszkáron, vagy ahogy 1941 elején tervezték, esetleg Szibériában. Mindössze egyetlen elérhető cél marad: az endlösung, mely az emberi világ egy teljes szegmensének a világról való eltüntetését foglalta magába egy kegyetlen és zavaros ideológia alapján. Eichmann azonosult ezzel az ideológiával, mert nem maradt meg korábbi életének egyetlen olyan eleme sem, amelyre támaszkodva erőt meríthetett volna az elutasításhoz. Karrierje során nem válhatott függetlenné attól a gyilkos ideológia által működtetett szervezettől, melynek egyszerre tartozott urai és szolgái közé. A jeruzsálemi börtönben előszeretettel emlegette, hogy az SS-be lépve az istenek szolgálatába állt. (Eichmann 2000, 14, 29) Az ő istenei Hitler, Heydrich, Göring, Himmler, Kaltenbrunner voltak.

Gyilkosság

Ez persze nem jelentette azt, hogy szadista módon élvezte a tömeggyilkosságot. Sőt éppen ellenkezőleg. Amikor a Gestapo főnöke, Müller Chelmnóba küldte, képtelen volt benézni a gázteherautók rakterébe, ahol a zsidók fuldokoltak. Amikor az elgázosított hullákat tömegsírba lökték, rosszul lett: „…ez maga volt a poklok pokla… emlékszem még, a kézfejembe kellett csípnem, hogy rájöjjek, ébren vagyok, és amit látok, az a valóság, és nem csak álmodom”. A belzeci megsemmisítő táborba utazva attól rettegett, hogy Wirth parancsnok megmutatja neki a gázkamrákat. Megkönnyebbült, amikor megúszta egy szóbeli tájékoztatással. Minszkben, ahol 1942 márciusában kivégzéseket kellett ellenőriznie, elkésett, mert előző este annyira berúgott. Így is végignézte, hogy egy tömegsírba lökött asszony kezében 1-2 éves gyerekével könyörög a gyilkosoknak. Amikor a gyermeket fejbe lőtték, és agyvelődarabkák spricceltek a bőrkabátjára, Eichmann kiborult. Magába zárkózott, a Minszk és Berlin közti hosszú úton egy szót sem szólt. „Úgy ittam a pálinkát, mint a vizet. Muszáj volt innom. El kellett kábítanom magam.” Auschwitzban is részeg volt, amikor megmutatták neki a hullaégető gödröket. (Eichmann 2000, 89–93, 101–102, 116, Rhodes 2006, 258–260)

Nincs kétségünk afelől, hogy Jeruzsálemben nem hazudott, amikor kifejtette, hogy irtózott az endlösung látványától. Az első végignézett kivégzésnél Himmler is hisztériás rohamot kapott. A holokauszttal kapcsolatos fontos döntések időszakában elviselhetetlen migrén gyötörte. A keleti partizánvadász alakulatok keménységéről ismert parancsnoka, von dem Bach-Zelewski SS-tábornok idegösszeomlást kapott. Orvosa szerint „főként a zsidók kivégzésével… kapcsolatos emlékképek gyötörték”. Több tömeggyilkos einsatzgruppe parancsnoka (Nebe, Jäger, Jost) összeomlott. Volt (Filber), akit sírógörcsök és kontrollálhatatlan reszketés gyötört, mások (Blobel) alkoholisták lettek. (Rhodes 2006, 232–241) A nácik által legjobbnak tartott lágerparancsnok, a sobibori, majd a treblinkai megsemmisítő táborokat irányító Franz Stangl esténként egy üveg konyakot ivott meg az ágyban. A gázkamra bejáratánál álló beosztottai folyamatosan részegek voltak, az őrtornyokban álló ukrán és balti SS-ek szintén. (Sereny 157, 200, 221) Még a szenvtelen auschwitzi parancsnokot, Hösst is megviselt egy-egy birkenaui gázosítás. De éppen ő az, aki emlékirataiban leírja, hogy Eichmann milyen elragadtatással és fanatizmussal beszélt neki Auschwitzban a zsidók fizikai megsemmisítéséről. (Höss 1996, 240–242)

E két, látszólag ellentétes viselkedés egyáltalán nem zárja ki egymást. Az elméleti cél, amelyet 1942. január 20-án a wannsee-i konferencia jegyzőkönyvében Eichmann olyan óvatosan körülírt, még nem hozta magával az eszközök és módszerek explicit megfogalmazását. (Roseman, 2003) Eichmann az ideológiai adaptáció révén – főleg egy berlini vagy auschwitzi hivatali szobában ülve – könnyedén képes volt a gyilkos céllal való azonosulásra. Bár a megvalósítás részletei a terepen elborzasztották, néhány álmatlan éjszaka után, némi pálinka és filozofálgatás segítségével racionalizálni (magyarázni, indokolni) tudta a mészárlást.

Magyarország: Eichmann a csúcson

Argentínában és az izraeli börtönben Eichmann egyaránt sokat és szívesen mesélt Magyarországról. Valószínűleg élete legszebb és legsikeresebb fél évét töltötte itt. Nekünk, magyaroknak ez az időszak azonban különösen nyomasztó emlék. Áldozatainak legnagyobb csoportja innen, közülünk származott, s ő éppen itt, Budapesten ért fel karrierje csúcsára. Kevéssé ismert, hogy mostohaanyja zsidó családtagjai révén Eichmann-nak voltak magyarországi rokonai. Pszichiáter unokanővére egy itteni zsidó cipőgyároshoz ment feleségül. Később, a válás után egy zsidó egyetemi docens jegyese lett. Eichmann már a megszállás előtt is járt náluk, Magyarországon. 1944-ben pedig állítólag SS-egyenruhában vacsorázott zsidó rokonaival az egyik budapesti étteremben. (Eichmann 2000, 26)

Munkája során Eichmann először 1942-ben került kapcsolatba a magyar zsidókkal. A január 20-i wannsee-i konferencia előkészítő anyagában 742 800 főben határozta meg számukat. A tanácskozásról általa készített jegyzőkönyvben szerepel az a kitétel, hogy a közeljövőben megpróbálják Eichmann egyik emberét (Berater für Judenfrage) Budapestre küldeni (németül lásd Lévai 1961, 24–31, magyarul Roseman 2003, 148–155). Talán nem véletlen, hogy a magyar hadsereg vezetése éppen ezekben a napokban tapogatózik Berlinben, hogy lehetséges lenne-e 100 ezer zsidó „menekült” kitelepítése keletre. Az 1941 nyarán az országból hontalanként Ukrajnába deportált 18 ezer emberből 15 ezret az SS Kamenyec Podolszkijnál legéppuskázott. Ez a tény Budapesten is ismert. A magyar felajánlkozást a IV/B4 referatúra ekkor elutasítja. A berlini magyar katonai attasé azonban 1942 nyarán újra előveszi az ügyet, és a kérdés „végérvényes” megoldását kéri. Ezúttal személyesen Eichmann válaszol: „…magyarországi részakcióra jelenleg műszaki okok miatt nincs lehetőség… helyesebb lenne ezzel az akcióval várni addig, míg Magyarország hajlandó lesz ezt a rendszabályt a magyarországi zsidókra is kiterjeszteni”. (Wilhelmstrasse 1968, 675, 694) Azaz: nem érdekli egy kisebb ügy, valamennyi magyar zsidót akarja.

Nos, sokáig úgy tűnt, hogy ez a vágya nem teljesül. 1944 tavaszán az itt élő, mintegy 760–780 ezres zsidóság Európa utolsó, lényegében érintetlen zsidónak minősített népessége. A fronthelyzet romlásával megmenekülésük esélye napról napra nő. Ekkoriban Eichmann és embereinek nagy része már feladat nélkül lézeng. Az elérhető és deportálható zsidók lényegében elfogytak. Úgy tűnik, hogy a holokausztnak lassan vége. A megsemmisítő táborokat (Belzec, Treblinka, Sobibor) Auschwitz kivételével felszámolják. A birkenaui krematóriumok többsége használaton kívül omladozik. Hitler azonban vonakodó szövetségese megszállása mellett dönt.

Március 10. körül Eichmann épp egy jelentéktelen építkezést irányít, amikor megérkezik Heinrich Müller, a Gestapo főnöke, és tolmácsolja Himmler parancsát. Argentínában így emlékezett a pillanatra: „Most, annyi íróasztal mögött töltött év után kiléptem a harcmező puszta valóságába. Ahogy Müller fogalmazott, személyesen engem, azaz magát a »mestert« küldték, hogy biztosak legyenek benne, a zsidók nem fognak fellázadni úgy, ahogy a varsói gettóban tették (…) Mivel ők a »mestert« küldték, akárhogy is, de úgy akartam cselekedni, mint egy mester. Meg akartam mutatni, hogy milyen jól lehet egy megbízatást végrehajtani, ha a parancsnok 100 százalékosan kitesz magáért. A zsidóknak egy ragyogó művelet keretében való elszállításával példát akartam mutatni a jövőben máshol lebonyolítandó akciók számára.” (Eichmann 1960)

Eichmann egykori főnöke, majd későbbi beosztottja, a felakasztott Wisliceny szerint is karrierje utolsó nagy esélyeként tekint a feladatra. Meg akarja dönteni az SS nem hivatalos deportálási rekordját. Ezt Hermann Höfle SS-Sturmbannführer (őrnagy) tartja, aki 1942-ben 53 nap alatt deportálta a varsói gettó 275 ezer lakóját a közeli Treblinkába. Mindez azonban ekkor még csak vágyálom. Látszólag minden tényező Eichmann ellen dolgozik. Közeledik a Vörös Hadsereg, ezért ellentétben az 1939 és 1941 között lerohant országokkal, most nincs idő több hónapos tervezésre. Ráadásul Varsóval ellentétben most nem egy várost, hanem egy egész országot, sok száz települést kell zsidótlanítani. Márpedig Eichmann legfeljebb mintegy 20 sebtében összehívott tisztjére számíthat. Igaz, ők valamenynyien kipróbált profik. Mégis, Európa harmadik legnagyobb létszámú zsidóságát kellene válságos körülmények között, minimális erővel, villámgyorsan összeszedni, gettósítani, deportálni, majd megölni. A feladat végrehajthatatlannak tűnik.

Eichmann persze tudta, hogy erői legfeljebb néhány kisváros zsidóságának elhurcolásához elegendők. De Bulgária, Románia és Franciaország példáján már megszokta, hogy sokszor kevéssel kell beérnie. Világos volt számára, hogy a magyar közigazgatás együttműködésének megszerzése az egyetlen esélye. Jó ómen, hogy 1944. március 19-én, 38. születésnapján indul Budapestre. 56 nap múlva megindul a tömeges deportálás. Újabb 56 nappal később Budapesten és a munkaszolgálatosokon kívül nincsenek már zsidók az országban. A vonatok a kisebb akciókat is beleszámolva júliusig majdnem 450 ezer embert vittek el. 97 százalékuk Auschwitzba kerül, amely ezekben a hetekben bonyolítja történetének legnagyobb tömeggyilkosságát. Az addig „csúcstartó” Treblinkát megelőzve, az egyetlen „milliós” táborrá, a holokauszt univerzális szimbólumává válik.

Hogy történhetett mindez? Eichmann az izraeli rendőrségen világosan válaszol a kérdésre: „Amikor Magyarországra utaztam, az aggodalmaimon kívül nem volt semmim (…) hogyan fogom végrehajtani? Azután jött Endre (…) [és a parancs] gyakorlati kivitelezését ez oly mértékben megkönnyítette számomra (…) mint amelyről korábban nem is álmodhattam, annyira, hogy tulajdonképpen az ujjamat sem kellett megmozdítanom.” (Lévai 1964, 89)

A kulcsfigura Endre László, a Belügyminisztérium új, zsidóügyekben illetékes közigazgatási államtitkára, akivel Eichmann 1944. március 29-én találkozik először. Buenos Airesben így emlékezett: „Ezen az első estén elmagyaráztam Endrének programomat, és láttam, hogy ő ettől tűzbe jött, amin nagyon csodálkoztam, mivel a magam részéről harcra és vitára számítottam. Többet nem is igen akartam beszélni, és az est hátralévő részét így inkább a különféle tokaji borok kipróbálására szánhattam.” Az SS-Obersturmbannführer (alezredes) úgy véli, hogy a magyar zsidók sorsa ezen az estén pecsételődött meg. És valóban: az Endre-Eichmann duó kevesebb mint négy hét alatt eléri, hogy lehetővé váljon valamennyi magyar zsidó deportálása. Március végén két nap alatt megegyeznek a mindenre és mindenkire kiterjedő gettósításban, és a megszállás után 28 nappal (április 16.) középkori gettók létesülnek országszerte. Április közepére már valamennyi német és magyar szereplő (a kollaboráns kormány, Horthy, a Wehrmacht és a Honvédség) elfogadja a munkaképes zsidók deportálását. (Kádár–Vági 2005, 108–136) Április 22-én pedig megszületik a végső döntés: Eichmann és Endre közös előterjesztésére Berlin és Budapest között megállapodás jön létre valamennyi magyar zsidó elszállításáról. A kijelölt végállomás: Auschwitz. A megállapodásra Szentkúton, az Endre család kúriájában kerül sor kellemes poharazgatás és vacsorázás közepette (Kádár–Vági 2005, 136–140). Az általa felállított Zsidó Tanácsot és a cionista Mentőbizottságot eközben valóságos showműsorokkal igyekszik megbénítani. Hol a zsidó kultúráról érdeklődik, máskor Auschwitzcal fenyegetőzik.

A következő hetekben Eichmann és Endre elmélyülő barátsága folytán a német–magyar együttműködés logisztikai csodát hoz. Az akciót 200 ezer magyar csendőr, rendőr és hivatalnok bonyolítja, Eichmann 20 tisztjének segítségével. Kárpátalja 150 ezer zsidójának elhurcolásához Wisliceny vezetésével 8 tisztet és tiszthelyettest, valamint 40 SS-őrt küld. De nem is kell több. A magyarok elvégzik a munka dandárját. Endre nem német lakájként, hanem évtizedek óta elkötelezett antiszemita fajvédőként működik együtt. Javaslatára Eichmann négyszeresére növeli a deportálás ütemét: napi egy helyett átlagosan négy szerelvénnyel kalkulálnak. Ha az eredeti ütemterv maradt volna érvényben, akkor az akció leállításáig majd félmillió helyett „csupán” 170–180 ezer zsidó került volna Birkenauba.

Eichmann Izraelben így emlékezett: „Az ütemmel kapcsolatban (…) Endre és az ő csendőrsége olyan gyorsan haladt, hogy Auschwitznak a lehető legnagyobb nehézséget okozta az összes szállítmány kezelése.” És való igaz: Höss táborparancsnok hiába jár Budapestre panaszkodni, a vonatok özönlenek Auschwitzba. Olyan ütemben, hogy a birkenaui megsemmisítő gépezet, valamint a munkaerőt kezelő és egyben elosztó logisztikai bázis egyszerűen nem volt képes lépést tartani. Még az izraeli börtönben is rajongva ír a magyar kollaborációról és antiszemitizmusról: “Persze illedelmesen be kell vallanom, hogy a magyar hatóságok gépezete olyan módon működött, ahogy azt akkoriban a más országokban működő hatóságok ritkán mondhatták volna el magukról. Nemcsak zsidóügyekben, hanem egyszerűen minden más hivatalos feladatukat illetően úgy működtek, hogy több alkalommal azt mondtam magamnak: Az áldóját! Eddig azt hitted, hogy csak Németországban uralkodik az a bizonyos pontosság, és itt legalább ugyanazt a kínosan pontos akkurátusságot látod. Csodáltam a magyar közigazgatást, és nem abban a tekintetben, hogy milyen módon intézték a zsidóügyeket, hanem általánosságban szólva, hivatali-tárgyi nézőpontból szemlélve.” (Kádár–Vági 2005, 170–174) Ennél nagyobb dicséret tőle nem is érkezhet. Persze az események után másfél évtizeddel Izraelben Eichmann igyekszik minél több felelősséget az időközben kivégzett egykori magyar barátokra és kollégákra kenni. Mégis, a magyar kollaborációval kapcsolatos állításait dokumentumok tízezrei támasztják alá. Eichmann nyilatkozatai talán a magyar történelem legszégyenletesebb forrásai.

Eichmann Budapesten tölti élete legszebb időszakát. A Rózsadombon a Tungsramot alapító és az UTE focistadionját építtető Aschner Lipót árjásított luxusvillájában lakik. A tulajdonost természetesen deportálják. Eichmann a magyar fővárosban élvezi munkáját. Sikert sikerre halmoz. Jut idő kikapcsolódásra is. Motorozik, nyaral a Balatonnál, teniszezik. Élénk társadalmi életet él. Vacsorák, partik, ivászatok. Egyszerű alezredes létére magyar kormánytagokkal parolázik. A Budapesten tárgyaló auschwitzi parancsnok szerint özönlenek hozzá a meghívások. (Eichmann 1980, 364–365, Eichmann 2000, 222, Höss 1996, 241) Nyáron azonban már gyülekeznek a fellegek. Júliusban Horthy megakadályozza a budapesti zsidók deportálását, és augusztusra az ügy le is kerül a napirendről. Eichmann feloszlatja egységét. Ekkor az oroszok már átlépik a magyar határt, a bombázások mindennaposak. Hiába a deportálási rekord megdöntése, közeledik az igazság órája. Eichmannn a beszámolók szerint ekkoriban már rengeteget iszik. Merénylettől fél, kocsijának kesztyűtartójában kézigránátot tart. Jeruzsálemben az ügyészség majd azzal gyanúsítja, hogy az „íróasztalgyilkos” Budapesten saját kezűleg vert agyon egy Salamon zsidó fiút villája kertjében. A bíróság azonban a vádat érdemi bizonyíték hiányában elutasítja.

A nyilas puccs után visszatér Budapestre. 50-60 ezer embert még sikerült deportáltatnia. Vonatok hiányában ezúttal gyalog. A fővárosi zsidóság több mint fele azonban megmenekül. Ebben sok tényező játszik közre, a Vörös Hadsereg mellett a zsidókat mentő külföldi diplomaták és az őket nagy számban bújtató fővárosiak. A „mester” 1944. karácsony napján, röviddel az orosz gyűrű bezáródása előtt távozik sebtében. Sejti, hogy ezután örökre menekült marad.

A halhatatlanság

A háború végével nemcsak Eichmann karrierje, de lényegében az élete is véget ért. A nagy hatalmú SS-tisztből egyik napról a másikra álnéven bujkáló senki lett. Szerencséje és leleménye megvédte ugyan a lelepleződéstől, de jövőt már nem tartogat számára. Miként nem volt sikeres az SS-be belépése előtt, nem vált sikeressé az SS-ből kikerülése után sem. Amikor az Izraelből küldött ügynökök Argentínában nyomoznak utána, nem akarják elhinni, hogy ez az ócska házban lakó, elhanyagolt külsejű ember a rettegett Eichmann. Elfogása után kiderül, hogy még az alsónadrágja is rongyos.

Eichmann maga is érezte, hogy mindössze akkor élt, 1938 és 1944 között, amikor részt vehetett az endlösungban. Perverz módon történelmi figurának érezte magát, s annyiban igaza is volt, hogy más társadalomba születve, más szervezetben szolgálva jó, ha a postán, a vasútnál vagy más, logisztikai feladatokra szakosodott szervezetnél talált volna alkalmazást. Egy félreértés következtében azonban különleges történeti helyzetben kapott állást az SD-nél, ahol ezt az alapvetően szürke, érdemi képzettség és valódi tudás nélküli embert munkaadójának diabolizmusa alakította először szakértővé, majd vezető hivatalnokká, végül pedig élet és halál urává. Más háborús bűnösökhöz hasonlóan a nácizmus és a holokauszt Eichmann számára is karrierje csúcspontját jelentette. Ugyanakkor az egész életpályát tekintve valójában kitérőnek bizonyult. Amikor a háborús vereség véget vetett tevékenységének, a hatalom berkeiből visszatért a szürke hétköznapokba. Újra az lett, aki korábban volt. És egészen 1960-as elfogatásáig az maradt, aki akkor lett volna, ha sosem kerül be az SD-be. Egy senki.

Tevékenysége mégis örök nyomot hagyott. Az 50 évvel ezelőtti per révén Eichmann elérte azt, amit mindig is akart. Halhatatlanná lett, jóllehet nem úgy, ahogyan szerette volna. A perben nem egyszerűen tetteit tették mérlegre. Az eljárás messze túlmutatott a vádlott tevékenységén. Nemzedékek gondolkodását és hozzállását formálta. Hozzásegített bennünket ahhoz, hogy kilépve a konvencionális, moralizáló felfogásból, megértsük a modern tömeggyilkosságok mechanizmusát. A történelem fintora, hogy Eichmannt, aki karrierje elején nem tudott Jeruzsálembe eljutni, éppen ebben a szent városban ítélték halálra. Kivégzésével beteljesült rajta az, amit Hegel „az ész cselének” nevezett.

Irodalom

Aly, G. 1999. Final Solution. Nazi Population Policy and the Murder of the European Jews. Arnold, London.

Arad, Y. – Gutman, I. – Margaliot, A. 1999. Documents on the Holocaust. Selected Sources on the Destruction of the Jews of Germany and Austria, Poland, and the Soviet Union. Jerusalem, University of Nebraska–Lincoln and London–Yad Vashem.

Arendt, H. 1965. Eichmann in Jerusalem. A Report on the Banality of Evil. Revised and Enlarged Edition. The Viking Press.

Cesarini, D. 2006. Becoming Eichmann. Rethinking the Life, Crimes, and Trial of a „Desk Murderer”. Da Capo Press.

Eichmann 1960. Eichmann Tells His Own Damning Story. Life, 1960. november–december.

Eichmann, A. 2000. Tárgyalástól ítéletig. Feljegyzések a börtönből. Budapest, Trifer.

Eichmann, A. 1980. Ich, Adolf Eichmann. Eins historischer Zeugenbericht. Leoni am Stamberger See, Druffel Verlag.

Hausner, G. 1984. Ítélet Jeruzsálemben. Budapest, Európa.

Hitler, A. 1942. Harcom (Mein Kampf). Budapest, Centrum Kiadóvállalat Rt.

Höss, R. 1996. Death Dealer. The Memoirs of the SS-commandant at Auschwitz. (Steven Paskuly ed.) New York, Da Capo Press.

Kádár G. – Vági Z. 2005. Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Budapest. HAE-JAFFA.

Lévai, J. 1964. The Hungarian Deportations in the Light of the Eichmann-Trial. Jerusalem, Yad Vashem Stuides V.

Lévai, J. 1961. Eichmann in Ungarn. Dokumente. Budapest, Pannonia Verlag.

Padfield, P. 1990. Himmler. A Full-Scale Biography. New York, MJF.

Rhodes, R. 2006. A halál mesterei. Budapest, Gold Book.

Roseman, M. 2002. A végső megoldás. A Wannsee-jegyzőkönyv. Budapest, Magyar Könyvklub.

Safrian, H. 2010. Eichmann’s Men. US Holocaust Memorial Museum, Cambridge University Press.

Schellenberg, W. 1989. Walter Schellenberg emlékiratai. Budapest, Téka–Zrínyi.

Serenyi, G. Into that Darkness. An Examination of Conscience. New York, Vintage Books.

Wilhelmstrasse 1968. Ránki György–Pamlényi Ervin–Tilkovszky Lóránt–Juhász Gyula (szerk.): A Wilhelmstrasse és Magyarország. Budapest, Kossuth.

A fenti dolgozat eredetileg előadásként hangzott el az ELTE Társadalomtudományi Kara és a Mensch Alapítvány szervezte Eichmann-konferencián 2011. április 15-én, a CEU-n.

Forrás: http://mozgovilag.com/?p=4615

Fél Indiát maga mögé állította korrupcióellenes harcával az a Gandhit imitáló idős aktivista, aki a héten teljesen felforgatta Újdelhi életét. Anna Hazare falujának felvirágoztatása érdekében betiltotta a kábeltévét és megkorbácsolta az iszákosokat, most pedig egész Indiát megmentené a korrupt politikusoktól. Bár a bűnösök felakasztását is megoldásnak tartja, célját most mégis békés tüntetésekkel és akár halálig tartó éhségsztrájkkal próbálja elérni.

Több tízezer fős feldühödött tömeg gyűlt össze szerda este India fővárosának központjában, és a szigorúan őrzött Tihar börtön előtt követelte egy 74 éves öregember kiszabadítását. A nemzeti zászlókat és arcképeket lobogtató, láncokat csörgető tüntetők nem valamelyik politikai párt hívására vonultak fel: a korrupcióellenes aktivista, Anna Hazare keddi bezárása váltott ki belőlük az indulatokat. A férfi, aki évtizedek óta vívja harcát a minden szinten jelen lévő korrupcióval, ezzel kínos magyarázkodásra kényszerítette a hatalmas ország kormányát.

A hófehér ruhájáról, jellegzetes sapkájáról és krumpliorrán ülő pápaszeméről felismerhető Hazare sokáig küzdött azért, hogy a figyelem középpontjába kerüljön, áprilisban azonban az egész ország megismerte a nevét, amikor Delhiben megkezdett nyilvános éhségsztrájkját felkarolta a média is. A férfi egy olyan, a közérdekű információk nyilvánosságát garantáló törvényt akart kiharcolni, amely segít lebuktatni korrupt állami vezetőket és bírákat. Az aktivista kampányához hatalmas tömegek, közéleti személyiségek és indiai filmsztárok is csatlakoztak, és a hatalmas felbuzdulás láttán a kormány végül beadta a derekát.

Az azóta készülő információszabadság-törvény Hazare követelésének eleget téve felállítana egy korrupcióellenes ügynökséget és egy ombudsmani hivatalt, de nem hajlandó annak akkora hatalmat adni, hogy a miniszterelnök vagy a fontosabb bírák korrupt ügyei után is nyomozhasson. Az aktivista ezt a szerinte puha verziót nem hajlandó elfogadni, ezért augusztusban újabb éhségsztrájkot hirdetett Újdelhiben. A hatóságok azért zárták börtönbe, hogy elejét vegyék az akár halálig is tartó éhségsztrájknak, a közfelháborodás után pedig már hiába engedték el: Hazare csak azzal a feltétellel volt hajlandó elhagyni a börtönt, hogy szabad utat engedtek a tüntetésének.

Gandhi nyomában

Anna Hazare Gandhi fényképe előtt

Anna Hazare korrupcióellenes küzdelmét rengetegen hasonlítják Mahatma Gandhihoz, aki a múlt században a brit gyarmati uralom ellen vezetett hasonló tiltakozást. Az idős férfi láthatóan rá is játszik a Gandhi-párhuzamra: egyszerű, fehér ruházata, stílusa, módszerei és egész megjelenése az indiai szabadságharcost idézi, a korrupció elleni harcát pedig India „második szabadságharcának” nevezi. „Éhségsztrájkokat tart, mint Gandhi. Börtönbe vonul, mint Gandhi, és néha nem is hajlandó kijönni onnan. Akárcsak Gandhi, ellenzi a dohányzást, az alkoholt és a drogokat. És akárcsak Gandhi, hatalmas tömegeket mobilizált szerte Indiában” – sorolta a párhuzamokat szerkesztőségi cikkében a Guardian című brit napilap.

A Gandhi által meghonosított, éhezéssel való tiltakozás a múlt század óta érzékeny téma Indiában, és a hatalom is tart tőle. 1944-ben, Mahatma Gandhi éhezéséről az akkori brit helytartó, Lord Wavell a naplójában azt írta, hogy rettegtek az aktivista esetleges halálától. „Ha meghalt volna a börtönben, ugyanazzal a megítéléssel vonultam volna be a történelembe, mint Poncius Pilátus” – idézte az egykori helytartó naplóját a Guardian. Most Hazare veszi át ezt a szerepet, olyannyira, hogy nemrég Gandhi egyik unokája is méltatta a férfi erőfeszítéseit és céljait.

Van azonban egy jelentős különbség az aktivista és múlt századi példaképe között – jegyzi meg elemzésében az Open című indiai közéleti hetilap. Míg Gandhi teljes mértékben megtagadta az erőszak bármilyen formáját, és elkötelezte magát az erőszakmentes tüntetések mellett, addig Hazare nem riad vissza attól, hogy erővel sújtson le az ellenségeire. Amikor falujában az általa bevezetett alkoholtilalom ellenére három részeg férfival találkozott, a beszámolók szerint a templom oszlopaihoz kötözte, majd a saját övével korbácsolta meg őket.

Ez az erőszakos mentalitás ugyanakkor kifejezetten vonzó lehet az aktivistát körülrajongó fiatalok között – írja a brit Telegraph. És bár a köré csoportosuló jogvédők igyekeznek tompítani az erőszakos képet, ő nem csinál titkot abból sem, hogy a korrupt vezetőket akár fel is akasztaná. A Headlines Today című indiai tévéműsorban egyszer szembesítették is azzal, hogy az ilyen kijelentések nem férnek össze a Gandhi által vallott elvekkel, de Hazare nem jött zavarba, és egy olyan indiai hőst emlegetett fel, aki levágta a bűnözők kezét. „A száz százalékos erőszakmentesség nem járható út, néha bizony ezt is meg kell tenni” – mondta a tévében az aktivista.

Egy puskagolyó és egy szent könyv

Tízezrek tüntettek az aktivista mellett

A korrupcióellenes aktivista keményvonalas ideológiája nem is olyan meglepő, hisz a férfi fiatalon 15 évet húzott le az indiai hadsereg katonájaként. Honlapján olvasható életrajza szerint 1963-ban vonult be a seregbe, és részt vett az 1965-ös pakisztáni-indiai háborúban is. Egy alkalommal teherautót vezetett egy katonai konvojban, amelyet pakisztáni támadás ért, a golyózáporban pedig majdnem mindenki meghalt körülötte. Elmondása szerint az ő füle mellett is elsüvített egy golyó, de míg a mellette ülő bajtársa meghalt, ő életben maradt. A férfi szerint ez volt élete egyik fordulópontja, mert rájött, hogy valami fontos célja van az életének.

Korábban olyannyira kétségbe vonta ezt, hogy az öngyilkosságot is fontolgatta, de aztán – állítása szerint – az újdelhi vasútállomáson belebotlott egy hindu hittudós, Szvámi Vivékánanda könyvébe, amelyben az állt, hogy az emberi élet végső célja az emberiség szolgálata, jobbá tétele. Miután a háborúban megkörnyékezte a halál, elhatározta, hogy ennek a célnak fog élni. Nőtlenséget fogadott, hogy ne kelljen családja etetésével foglalkoznia, majd leszolgálta hátralévő 12 évét, hogy 15 éves katonai szolgálata után jogosult legyen állami nyugdíjra, és ne legyen gondja a saját megélhetésére.

Miután leszerelt, visszatért szülőfalujába, Ralegan Sziddhibe, hogy felvirágoztassa a falut. Az aszályos területen fekvő, haldokló településen a vízhiány miatt nyomorban éltek az emberek, de a férfi vezetőként nagyszabású munkálatokra fogta be őket, erdőket telepített, és vízfogókat építtetett. A falu Hazare szerint hamarosan önellátó „mintatelepüléssé” vált, ahol a víz minden cseppjét megőrizték, és újra nagy területeken kezdtek földművelésbe. A hatalmas fejlődés sikerén felbuzdulva az aktivista a fenntartható fejlődés, az önellátó települések szószólójává vált. Amikor pedig a magasabb közigazgatási szinteken szembesült a folyamatos visszaélésekkel, kampányában megjelent az új hang, az általános korrupcióellenes harc.

Miniszterekkel dacoló egyszemélyes hadsereg

Egyszemélyes hadsereg

Anna Hazare immár két évtizede harcol éhségsztrájkokkal és egyéb eszközökkel a korrupció ellen az indiai közigazgatás különböző szintjein: hazájában, Mahárástra szövetségi államban 2003-ban 12 napos éhségsztrájk után sikerült kiharcolnia egy helyi információszabadság-törvényt. Az Open magazin szerint még ellenségei sem vitatják el tőle, hogy a törvényt kizárólag az ő erőfeszítései miatt fogadta el a helyi parlament, és saját életrajza szerint ez a jogszabály lett az alapja később az egész Indiára kiterjedő információszabadság-törvénynek is.

Az elmúlt évtizedekben korrupciós vádjaival sok ellenséget szerzett, több minisztert és egyéb magas rangú tisztviselőt is visszaélésekkel gyanúsított meg, amire válaszul őt is érték támadások. Az egyik indiai miniszterrel folytatott vitája során a minisztert hazugnak és csalónak nevezte, ezért becsületsértésért beperelték, és három hónap börtönre is ítélték. Az aktivista azonban csak egy napot töltött börtönben, utána a kormány közbenjárására kiengedték.

Bár sokan tüntetik fel egy tiszta és jó ügyért harcoló bölcsként, Hazare megítélése mégsem olyan egyértelmű – írja a férfi korábbi munkatársaira hivatkozva az Open magazin. A lap szerint a férfi körül folyamatosan jönnek-mennek, változnak az emberek, senki sem tud tartósan megmaradni mellette. „Anna nem bízik senkiben, senkinek nem ad tisztségeket és senkivel nem beszéli meg a terveit” – mondta egy forrás, aki Hazare kampánystábjában dolgozik. Szerinte az aktivista „olyan, mint egy egyszemélyes hadsereg”.

Ezek a jellemvonások tetten érhetők az általa megreformált mintafaluban is, ahol kemény törvényekkel korlátozza a helyiek életét. A faluban nemcsak az alkohol és a drog tiltott, de a kábeltévé is, mivel Hazare szerint az csak elvonja az embereket a munkától, és a tévénézés miatt mindenkinek csak a szórakozáson járna az esze. A férfi csak vegetáriánus ételeket enged a falujában, mivel szerinte a húsételek felkeltik az alkohol utáni vágyat. A faluban senki nem tarthat baltát, mert az „arra csábítaná őket, hogy kivágják a kemény munkával visszatelepített fákat”, és Hazare arról is rendeletet hozott, hogy a férfiak ondóvezetékét megfelelő számú gyerek nemzése után elkössék, hogy így tartsák kordában a falu népességét – sorolja a magazin. A helyi fiatalok azonban elégedetlenek ezzel a „félresiklott édennel”. „Anna ragaszkodik hozzá, hogy itt éljünk és gondozzuk a falut, de milyen lehetőségeink vannak itt? Mi lesz így az álmainkkal?” – panaszkodtak.

A „bénázó kormány” nyitott utat neki

A Hazare bebörtönzése miatt fellángoló haragra reagálva az indiai kormány szerdán jóváhagyta, hogy az aktivista 15 napon át folytasson éhségsztrájkot. A férfi pénteken hagyta el a börtönt, mert hívei addigra tudták előkészíteni a városban található hatalmas parkot a nyilvános éhségsztrájkra, amely várhatóan szintén tömegtüntetéssé válik majd.

A Telegraph elemzése szerint a kormány saját magának köszönheti azt, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe került. Az ország vezetői ugyanis áprilisban egyszer már meghajoltak az „önjelölt szent” követelései előtt, majd azt is hagyták, hogy Hazare jelöltjei beleszóljanak a készülő törvényekbe, és a miniszterekkel egyenrangú félként tárgyaljanak. Ettől kezdve meglehetősen hatástalan az a kampány, amelyben próbálják befeketíteni, antidemokratikusnak beállítani a „jó célért, de rossz módszerekkel küzdő” aktivistát.

Forrás: http://www.origo.hu/nagyvilag/20110818-anna-hazare-az-akasztasoktol-sem-riadna-vissza-india-gandhiarcu-forradalmarja.html

India Alkotmánya, amelynek alkotóját szentté avatták

India alkotmánya a világ leghosszabb ilyen jellegű szövege.

Ez a dokumentum biztosította, hogy India máig az egyetlen harmadik világ-beli ország, ahol nem alakult ki diktatúra az elmúlt 60 évben.

Ennek az alkotmánynak a megtervezője Dr. Ámbédkar.

14. gyermeknek született egy halmozottan hátrányos helyzetű családban.

Minden nehézség dacára Dr. Ámbédkar kitartott a tanulmányai mellett. Felvételi vizsgát tett, diplomázott, külföldre ment. A Nyugat legelőkelőbb egyetemein tanult, s 1917-ben a Columbia Egyetemről bölcsészetből mester fokozattal, filozófiából doktorátussal tért haza.

Az alkotmány preambuluma a szabadságról, az egyenlőségről és a testvériségről beszél, Indiát világi köztársaságnak határozza meg.

Dr. Ámbédkar kezében alkotmánnyal, nyakában virágfüzérrel

Zarándok Magyarországról, a Dzsaj Bhím Közösségből az Indiai Alkotmány eredeti példányánál Delhiben

Az indiai Alkotmány alkotójának utolsó lakhelye - ma nemzeti emlékhely

Băiaşii, care locuiesc în jurul oraşului Pecs, din Ungaria, sunt urmaşii ţiganilor fugiţi din România în urmă cu 200 de ani, care au păstrat intactă limba română arhaică.

SAT CURAT - Şomeri în majoritate, băiaşii tund regulat iarba din faţa caselor, iar în curţi încropesc aranjamente cu flori în buturugi, cum au văzut prin reviste. Cârciuma satului e închisă până pe înserat, când funcţionează doar câteva ore (Sursa: ADRIAN PÎCLIŞAN)

În zona de sud a Ungariei, în jurul oraşului Pecs, trăiesc băiaşii. Au cetăţenie maghiară, pentru că trăiesc în Ungaria de cel puţin 200 de ani.

„Ni-s ţigani”, spun băiaşii într-o limbă română care sună bizar. Pronunţă „â” mai des decât prevede stasul actual al limbii române, folosesc sintaxa inversă şi accent pe ultima silabă, ceea ce întăreşte impresia de străvechi-rural a limbii lor. Pentru orice etnolog, e clar că limba maternă a băiaşilor e româna veche, vorbită în Banat şi în Ardeal în urmă cu câteva sute de ani. Căci aceasta e caracteristica specială a băiaşilor: au renunţat la limba lor şi au adoptat limba română, învăţată în anii de robie din Banat şi Ardeal, limbă pe care au păstrat-o apoi cu sfinţenie, după migraţia în Ungaria (respectiv în nordul şi estul Croaţiei) deşi trăiesc acolo de 200 de ani.

Aşa se face că, în acest moment, băiaşii sunt, practic, un fel de muzeu viu al limbii române de pe vremea lui Tudor Vladimirescu.

Antene de satelit şi gazon

Departe de apucăturile ţigăneşti din România, băiaşii din jurul oraşului Pecs s-au occidentalizat rapid şi au prins cutume europene. De-o parte şi de alta a străzilor neasfaltate pe care nu vezi un rest de ţigară aruncat, casele din chirpici sau cărămidă sunt de o curăţenie şocantă. Nu există una care să nu aibă antenă satelit, gazonul perfect tuns, flori la pervaze şi la intrare. Şi, peste tot, neapărat un fotoliu pe iarbă, pentru relaxare.

Chiar dacă sunt o comunitate de ţigani cât se poate de atipică, cu oameni calzi, curaţi, harnici şi dichisiţi, oricât de săraci ar fi îşi dau copiii la şcoală, nemotivând analfabetismul prin lipsa banilor, cum se întâmplă la noi. Dar, chiar aşa, nimeni nu-i vrea, cu atât mai mult acum când partidul Jobbik pune problema lagărelor de concentrare pentru etnicii romi.

Şcoala caută o „meşteriţă”

La intrarea în satul Alsoszentmarton (Sânmarta de Jos), pe clădirea primăriei stau două steme cu înscrisuri în maghiară şi română – numele localităţii. Clădirea următoare e şcoala, care abia s-a deschis. Aici, copiii cu şapte ani de-acasă în grai băiaş învaţă maghiara.

Autorităţile locale tocmai caută „meşteriţă” (profesoară) care să vorbească băiaşă pentru a-i învăţa pe copii să scrie şi să vorbească corect şi limba lor maternă. „Mulţămiţi mândru”, le cere bucătăreasa şcolii celor cinci elevi de clasa I care ne întâmină la ora de sport. Adică să ne salute frumos. Îi cheamă Janoş, Robi, Balint, Valentin, Mario. Îi întrebăm ce fac părinţii lor. „Acasăs”. Mama „ferbe” şi tata „se uităn televizie”.

Copiii ştiu să numere în româneşte şi spun zilele săptămânii în aceeaşi limbă, dar ştiu lunile anului doar în maghiară, ca şi alfabetul. Peste câteva ore, când luăm satul la pas, avem ocazia să-i vedem în elementul lor, la joacă, unde cer voie de la adulţi: „Mamă, poa să vină ăsta, Zoli, la mine? El se joacă cu mine, am vrut să duc ceva lu fârtacu”. Una dintre mame, Evfi Puşcaş, ieşită la aer cu „mâcăţelu” (bebeluşul – n.r.) în braţe explică: „Copiii învaţă la sculă unguriv, dar acas vorbim două limbe. Şi ţigăniv şi unguriv”.

VAS PETER, primar în satul Sânmarta

Are opt clase, mâinile tatuate şi două telefoane mobile care cântă manele româneşti.

La fel ca toţi consătenii lui, primarul vorbeşte băiaşa, limba „ţigăniv” care nu conţine niciun cuvânt romani (ţigănesc), dar care e, în schimb, plină de cuvinte româneşti arhaice şi, pe ici pe colo, cuvinte maghiare noi, dar modificate, plus altele sârbeşti, nemţeşti sau croate.

În casa unui ţigan „pozdrovim” pentru pâina aburindă pe care o primim. Bucuroşi de oaspeţi, băiaşii îşi împart sărăcia. La Zoli Petrovici în casă, mama a aprins gazul cu „sumpărăci” (chibrituri) iar viitoarea noră frige turpe, un fel de pui de somn. De la bătrâna Erji, 74 de ani, dezlegăm tainele unor cuvinte esenţiale în comunitate: „şied” (familie), „cireada” (copiii familiei), „chipurili” (fotografiile de pe pereţi) etc.

Lecţii de română de la Guţă

Întrebaţi ce e cu ei în mijlocul Ungariei, băiaşii ridică din umeri. Aşa se ştiu, din moşi-strămoşi. Poveştile lor explică de unde nevoia de a pleca mereu. În una dintre ele citim că băiaşii, „mereu înstrăniţi în afară”, deşi „ro (foarte – n.r.) mult au lucrat şi ei”, sunt salvaţi mereu de un „andjel” (înger) cu chip de femeie, care- i duce pe băiaşii săraci „într-o felo ţară unde mai bun gustul ave”.

La un moment dat, această ţară a fost ţinutul din jurul Carpaţilor, unde au lucrat în mină (de unde denumirea populaţiei) şi de unde au plecat, după dezrobire, până în pusta maghiară, în jurul oraşului Pecs.

„Ţinând cont de extinderea Imperiului Habsburgic, este cunoscut faptul unor asemenea deplasări de populaţie”, apreciază istoricul Dorin Lozovanu. Rupţi de România, băiaşii de lângă Pecs se ţin români numai muzical. Cuvintele moderne pe care le recunoaştem, sporadic, în vocabularul lor le-au învăţat din manele. Nu există casă unde să nu se asculte exclusiv manele.

Până şi cei mai şcoliţi oameni din sat, profesori sau oameni cu facultate, sunt înnebuniţi după mu zica celor mai în vogă manelişti români. „În Sânmarta tot foarte vuieşte Nicolae Guţă, Sorina, Florin Salam, Florin Minune. Foarte vuim că pricipim di ce vorbeşte şi încă tot asta ascultăm. Noi gândim că d-aia vurbeşte ce şi noi aiem bai, şi ei spune aia, că şi ei aşa de bai are, cum noi, şi tot gândeşte că în limba noastă ei vorbeşte şi d-aia pricem că şi pricipim şi gândim şi noi aşa cum ei, şi zgondă glas are”, explică Ignacz Timea, pedagogul şcolii, o tânără de 20 şi ceva de ani.

DERDAK TIBOR – „Limba ce-o grăiesc nu-i limbă de nimic”

În prezent, interesul pentru băiaşi a fost trezit graţie studiilor sociologice ale lui Derdak Tibor (49 de ani), asolvent de Sociologie şi Franceză la Universitatea din Budapesta.

DERDAK TIBOR

Studiind comunităţile băieşe, a concluzionat că sunt aproximativ 50.000 de băiaşi în Ungaria, Serbia şi Croaţia. Numărul lor e mai mare decât cel al românilor propriu-zişi din Ungaria, dar nivelul lor cultural e foarte scăzut.

Derdak Tibor a fost atât de şocat de această descoperire şi s-a ataşat atât de mult de băiaşi (oameni foarte veseli, foarte prietenoşi şi cu poftă de învăţătură), încât a renunţat la apartamentul de la Budapesta (era şi deputat în parlamentul Ungariei) şi s-a mutat la Pecs.

A înfiinţat o fundaţie, a luat legătura cu organizaţii internaţionale ale ţiganilor şi a deschis la Pecs, primul liceu ţigănesc din lume, ce a început să funcţioneze efectiv în 1994.

Două zile pe săptămână, tinerii învaţă la Liceul „Ghandi” limba şi cultura băiaşă. „Comunitatea băiaşă e una specială: părinţii, deşi nu sunt aşa şcoliţi, îşi trimit copiii la şcoală, chiar dacă asta înseamnă că în familie se fac sacrificii. Din ce în ce mai mulţi băiaşi merg la studii. Se lucrează pentru integrarea lor în comunitate, copiii sunt învăţaţi despre cultura maghiară, europeană şi despre cum să se poarte în societate”, spune sociologul Erika Csovcsics, director al Liceului „Ghandi” în perioada 1994-2009.

„Niciodată nu voi şfăgi aşa bine ca un meşcer”

Derdak Tibor a învăţat băieşeşte de la copiii aduşi la şcoală şi română din manuale (în 1993, când l-am cunoscut, avea în bibliotecă abecedare din România şi o pisică pe care o striga „Mâţa”).

„Am învăţat de la ei, niciodată nu voi şfăgi aşa bine ca un meşcer a scrie bine româneşte”, recunoaşte Derdak Tibor. Şi adaugă: „Băiaşii trebuie să ştie că limba pe care o grăiesc nu-i o limbă de nimic, că-i o limbă adevărată”. O limbă care seamănă cu un grai bănăţean din veacul 19, neinfluenţat de inovaţiile limbii literare.

„Am zis noi aşa: popă ortodox sî vină să sfânţască crucea, dac se poate. A venit unu, meşter, de România, al meu ortac. (…) Şi era să plângă.” – VAS PETER, primar în satul Sânmarta

CREDINŢĂ – „Povasta” minunii de la Sânmarta

În satul Alsoszentmarton (Sânmarta de Jos) trăiesc 1.200 de oameni. Cu o singură excepţie, cu toţii sunt ţigani. Excepţia e preotul catolic care, spun sătenii, se încăpăţânează să nu recunoască minunea dumnezeiască pe care au trăit-o cu toţii zilele trecute: o apariţie pe cer, un nor, lângă o cruce de pe câmp.

„Asta un cupil tânăr a văzut. Când a vint de la peşte acas. El s-o rugat că l-o lăsat şalercai. Nevasta l-a lăsat, el o ajuns la cruce şi s-a rugat. Şi atunci a văzut el aia. Ma o cruce a ce ca horizonu. Aia ce dă flastel din beton a rămas, da alta a mers, ce ca horizonu. El când a văzut asta spăriat şi-a venit în sat şi el asta a spus la multe inşi. Şi-a mie şi satului şi-atunci am mers noi afară să videm. Şi noi am văzut aia. O sută, două sute de inşi. Şi ungurii vine. Alta limbă de lume vine şi ăia vede. Am pă telefon unde Iezuşu pă ăi e. Noi credem în asta şi ăia care încredere, ăia vede. Asta Dumnezeu a trimis şi Gospa, Maria, că-i a noastă mamă, noi aşa zicem. Popa, asta nu încrede. El a mers afară şi tot a zgâit cu picioru colo, lumânărlii, florlii, şi a pus ce avea dă scriptoare ce a zis să nu mai meargă ţiganii colo şi lumea. Că nu-i Iştina. Şi astam zâs noi că noi iştem ortodox. Că noi Crăciunul, ianuar şasele ţinem. Am zis noi aşa: popă ortodox sî vină să sfânţască crucea, dac se poate. (…) A venit unu, meşter, de România, al meu ortac. Şi-a venit la cruce. Şi el a văzut. Şi era să plângă. Iştina este. Ş-amu să merem, poţi să vezi. Numa trebu să încrezi. Şi el a zâs, meşteru ală, c-o duce nouă popă ortodox. Şâ aşteptăm acuma”, „povesce” primarul Vas Peter din Sânmarta.

ISTORIE. Imagine dintr-un album vechi, păstrat în casa unui băiaş

BĂIAŞII, PE SCURT

Prima atestare, în secolul al XIX-lea

Localizare. Nordul şi estul Croaţiei, sudul Ungariei (zona Pecs).

Origine. Băiaşii provin din grupurile de mineri, lemnari şi meşteşugari aduşi în timpul Imperiului austro-ungar din Transilvania şi Banat. „Cel mai devreme au sosit în nordul şi estul Croaţiei şi în sudul Ungariei în sec. XVII, dar puţinele date istorice se referă la sec. XVIII şi XIX” (Dorin Lozovanu, „Populaţia românească din Peninsula Balcanică. Studiu uman geografic”). Primele atestări istorice datează din sec. XIX. În registrele bisericeşti de botez au fost consemnate primele nume băiaşeşti: Bogdan; Ignat, Orsos, foarte răspândite şi azi.

Limba. „Graiul băiaşilor e apropiat de cel bănăţean, având o serie de elemente ardelene” (Dorin Lozovanu, idem). Ei folosesc o limbă ro mâ nă veche de cel puţin 200 de ani, în care s-au amestecat câteva cuvinte maghiare, croate, nemţeşti.

Număr. Nu există date recente. Se estimează că, doar în zona Pecs, trăiesc 50.000 de băiaşi.

http://www.evz.ro/detalii/stiri/tiganii-care-vorbesc-limba-lui-tudor-vladimirescu-907134.html

CLĂDIREA PRIMĂRIEI ALSOSZENTMARTON (SÂNMARTA DE JOS) Sursa: ADRIAN PÎCLIŞAN

NUMELE SATULUI ALSOSZENTMARTON (SÂNMARTA DE JOS), ÎN MAGHIARĂ ŞI ROMÂNĂ Sursa: ADRIAN PÎCLIŞAN

ÎN SÂNMARTA DE JOS NU EXISTĂ CASĂ CARE SĂ NU AIBĂ ANTENĂ SATELIT PENTRU POSTURI ROMÂNEŞTI ŞI REŢELE UNGUREŞTI Sursa: ADRIAN PÎCLIŞAN

CHIPURILI SAU FOTOGRAFIILE DE PE PEREŢI, ÎN LIMBA BĂIAŞĂ Sursa: ADRIAN PÎCLIŞAN

ÎN ALSOSZENTMARTON (SÂNMARTA DE JOS) TRĂIESC 1.200 DE ŢIGANI, SINGURA EXCEPŢIE FIIND PREOTUL SATULUI Sursa: ADRIAN PÎCLIŞAN

http://www.evz.ro/multimedia/foto/galerie/baiasii-urmasii-tiganilor-fugiti-din-romania/cladirea-primariei-alsoszentmarton-sanmarta-de-jos.html

Soltész Miklós (Fidesz-KDNP), a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának (NEFMI) szociális ügyekért és családpolitikáért felelős államtitkára a HírTV Sziluett című műsorában 2010. július 17-én:

Én azt gondolom, hogy a kereszténységnek egy 2000 éves feladata a népjólétnek a segítése és a – hát mondjuk így, hogy – mozgatása, vagy írányítása, hogy ha lehetőség adatik (…) Én azt gondolom, hogy ez a 2000 éves hagyomány minket bizonyos szempontból felhatalmaz arra, hogy véleményt formáljunk és ne csak formáljuk, hanem segítsuk is a társadalmat ebben.

Egy buddhista hívő mondhatná:

Én azt gondolom, hogy a buddhizmusnak egy 2500 éves feladata a népjólétnek a segítése és a – hát mondjuk így, hogy – mozgatása, vagy írányítása, hogy ha lehetőség adatik (…) Én azt gondolom, hogy ez a 2500 éves hagyomány minket bizonyos szempontból felhatalmaz arra, hogy véleményt formáljunk és ne csak formáljuk, hanem segítsuk is a társadalmat ebben.

Egy zsidó hívő pedig:

Én azt gondolom, hogy a zsidóságnak egy 5700 éves feladata a népjólétnek a segítése és a – hát mondjuk így, hogy – mozgatása, vagy írányítása, hogy ha lehetőség adatik (…) Én azt gondolom, hogy ez a 5700 éves hagyomány minket bizonyos szempontból felhatalmaz arra, hogy véleményt formáljunk és ne csak formáljuk, hanem segítsuk is a társadalmat ebben.

Barack Obama:

Akármi is voltunk valaha, többé már nem vagyunk keresztény nemzet: zsidó nemzet is vagyunk, muzulmán nemzet, buddhista nemzet, hindú nemzet, és hitetlenek nemzete. (Call to Renewal Keynote Address)

A Dél-Afrikai Köztársaság Nagykövetsége és a Holokauszt Emlékközpont 2010. július 19-én, hétfőn, Magyarországon első ízben rendezett Nelson Mandela Napot. Budapest ezzel csatlakozott 7 másik világvároshoz, ahol a Mandela Nap ünnepélyes külsőségek között önálló eseményként került megrendezésre.

Az idén 92. születésnapját ünneplő dél-afrikai politikus és szabadságharcos 27 évet töltött börtönben az Afrikai Nemzeti Kongresszusban (ANC) végzett anti-fajellenes tevékenysége miatt, majd 1990-ben engedték szabadon. 1993-ban Nobel-békedíjat kapott. 1994-től 1999-ig Dél-Afrika elnökévé választották. Leköszönése után az AIDS és a szegénység elleni küzdelmet szolgálta, de személyesen neki köszönhető, az is, hogy Dél-Afrika lett a 2010-es futball világbajnokság színhelye.
Mandela világszerte a szabadság, az egyenlőség, a megbékélés és az emberi jogok tiszteletének a jelképévé vált. Munkásságának elismeréseként 2010-től az ENSZ Nemzetközi Nelson Mandela Nappá nyilvánította Dél-Afrika első fekete elnökének születésnapját.

A Nelson Mandela Napot először 1991-ben, a politikus 91 születésnapja alkalmából rendezték meg New York-ban, ahol egy nagyszabású jótékonysági koncert keretében szupersztárok tisztelegtek a szabadságharcos életműve előtt.
A Mandela-nap sohasem lesz állami ünnep, de olyan nap lesz, amellyel a közösséget kell szolgálni. Abban reménykedünk, hogy az emberek szentelnek időt közösségük életkörülményeinek javítására – fogalmazott akkor az ünnepelt.

A Holokauszt Emlékközpontban megtartott rendezvényen Takalani Esther Netshitenzhe, a Dél-Afrikai Köztársaság nagykövet asszonya beszédében a fajgyűlölet elleni harcra és a hátrányos helyzetben élő emberekre hívta fel a figyelmet. „Mandela azt szeretné, ha minden ember azzal ünnepelne, hogy lépéseket tesz egy jobb világ létrehozása érdekében, ez különösképp vonatkozik a gyermekekre, hiszen az övéké a jövő.”- emelte ki beszédében a nagykövet asszony.

Az első fekete bőrű dél-afrikai elnök politikai örökségét őrző Mandela Alapítvány indítványozta, hogy ezen a napon mindenki szenteljen 67 percet jótékonyságnak. Mandela 67 éven át küzdött az egyenlőségért Dél-Afrikában. A Mandela Nap szellemét követve a Holokauszt Emlékközpontban is hátrányos helyzetű gyerekeknek adták meg a lehetőséget, hogy megmutassák magukat a hazai közvéleménynek. A Dr. Ámbédkar Gimnázium diákjai egy óriás puzzle kirakásával csatlakoztak Nelson Mandela felhívásához, majd megnézték a Mandela harcát feldolgozó nemrég bemutatott Invictus – A legyőzhetetlen című filmet is, Morgan Freeman főszereplésével. Az alkotás Nelson Mandela önéletrajzi művén, a Long Walk To Freedom (Hosszú út a szabadságig) című könyvön alapul.

A pakisztáni születésű Shekhar Kapur rendező Mandeláról elmondta:
„Hasonlóan nagy formátumú spirituális vezető, mint Gandhi. A győzelemhez nincs szüksége véres harcra.”

A sajókazai és alsózsolcai diákok egész nap az emlékközpont vendégei voltak, ahol a színes tenyérnyomatok készítése. a filmnézés és kiállítás látogatása mellett egy fényképezés erejéig előkerült a foci vb kabalája és híres neves labdája is.

Forrás: HDKE – Holokauszt Emlékközpont

A Biblia nem tudományos olvasókönyv – mondja Francisco Ayala, a kitüntetett tudós
(University Communications – Daniel A. Anderson)

A kreacionizmus (teremtéstan, a bibliai Teremtés könyvén alapuló világmagyarázat) egyik legismertebb és legnagyobb hatású megcáfolója kapta idén a Templeton-díjat – vagyis a legtöbb pénzzel járó (a Nobel-díjnál is bőkezűbb) vallási elismerést. A hír már önmagában is paradox, rá adásul a kitüntetett tudós és az egyház viszonyában nem ez az egyetlen ellentmondás.

Maga a díj protestáns hátterű (lásd a cikk alján), ám az odaítélésénél igen gyakran érvényesülnek a legnagyobb keresztény felekezet, a római katolikus egyház szempontjai is. Ezért is okozott meglepetést az idei kitüntetett személye: ha Francisco Ayala II. János Pál hivatali ideje alatt kapta volna meg a díjat, azon senki nem csodálkozott volna, XVI. Benedek azonban nem áll elődjével tökéletesen azonos platformon „teremtéstani” szempontból (a mostani pápa szerint létezik ugyan evolúció, de azt nem a „véletlenszerű” szelekció alakítja, sőt nagyon is megtervezett és célszerű folyamatról van szó, ami sokak szerint kaput nyit a kreacionizmus legújabb kori, sokak szerint még megtévesztőbb formája, az értelmes tervezés teóriája felé).

Ami a díjazottat, vagyis Ayalát illeti, ő meggyőződéses katolikus: a papi pályát hagyta el a kutatásért, de a hitnek nem fordított hátat, és hivatásának tekinti az egyházak és a tudomány összebékítését olyan fundamentális kérdésekben, mint amilyen az evolúció és a Biblia viszonya. A tudós meg van győződve róla, hogy a bibliai tanítás és az evolúcióelmélet között nincs ellentmondás, de csak akkor, ha a Bibliát nem tudományos olvasókönyvnek tekintjük.

A genetikával és evolúcióbiológiával foglalkozó kutató a Kaliforniai Egyetemen tanít. A nevéhez fűződik például a környezeti heterogenitásból adódó genetikai változatosság elméletének bebizonyítása. A teória arról szól, hogy a környezeti hatásokhoz történő alkalmazkodás néhány generációnyi távlatban a génekben is megjelenik. Ezt Ayala ecetmuslicákkal kísérletezve igazolta: 18, genetikailag azonos összetételű populációt kezdett el tenyészteni eltérő környezeti feltételek között, majd 15 generáció múlva megvizsgálta a végeredményt. Kiderült, hogy minél nagyobb mértékben különbözött az állatok élőhelye, annál nagyobb genetikai különbség alakult ki közöttük.

Francisco Ayala szerint mindez nem mond ellent annak, hogy a világot – és benne az evolúció „csúcsmodelljét”, az embert – teremtették. Sőt, éppen ő volt az Amerikai Tudományos Akadémia Tudomány, evolúció és kreacionizmus című kiadványának szerkesztője is; ez a dokumentum éppen azoknak készült, akiket zavar, hogy az iskolában vagy a tudomány művelése közben megismert tényeket nem tudják öszszeegyeztetni az egyházi tanítással. Ayala természetesen úgy látja, hogy a kétféle világnézet között van közös nevező, ennek megtalálásához azonban a tudományt és a vallást markánsan külön kell választani. A határok meghúzása érdekében a fentebb említett mű kétségkívül sokat tett: például a nagyközönség elé tárt néhány tudományos tényt, amelynek ismeretében nehéz kétségbevonni az evolúció létezését. Talán a legfontosabb ilyen ismeret a Tiktaalik nevű halhoz kapcsolódik: ezt az élőlényt (pontosabban a maradványait) az evolúcióelmélet alapján, abból „visszaszámolva” fedezték fel Kanadában. A foszszíliákat egy olyan szigeten ásták elő, ahol korábbi kutatásokból tudható volt, hogy 375 millió éves kőzetek vannak: ez az a kor, amelyben a tudomány mai állása szerint a szárazföldi élőlények kialakultak. És láss csodát: a szóban forgó kőzetben ténylegesen találtak egy halat, amely a szárazföldi négylábúak bizonyos tulajdonságait is mutatja.

Ayala arra is rámutatott: a tudományos megismerés mindig elméletekre és modellekre támaszkodik, de csak azokat a teóriákat tartja meg, amelyeket a tények – többszöri, ellenőrzött és reprodukálható körülmények között – igazolnak. Ha valaki hasonló feltételrendszerben igazolni tudná a kreacionizmust vagy akár az „értelmes tervezést”, az valódi tudományos szenzáció lenne – állítja. Szerinte a kreacionizmussal éppen az a baj, hogy dogmaként, és nem tudományos módszerekkel próbál magyarázatot adni a világ keletkezésére. –Azért nem tanítunk asztrológiát is az asztronómia alternatívájaként, vagy boszorkányságot orvostudomány helyett, mert az a döntő szempont, hogy mit lehet tudományosan igazolni, és mit nem – szögezte le a Tudomány, evolúció és kreacionizmus bemutatásakor.

A Wikipédia szerint a Templeton-díj egy 1972-ben alapított kitüntetés, amelyet kiemelkedő vallási és spirituális eredményért adományoz a Templetonalapítvány Londonban. Alapítója, Sir John Templeton presbiteriánus üzletember szándéka szerint a díj amolyan vallási Nobel-díjként funkcionál. Csak élő személy nevezhető, a győztes személyéről kilenctagú nemzetközi tanács dönt. A díjjal járó pénzösszeg jelenleg 1,6 millió dollár. Ezzel az összeggel ez a világ legnagyobb összegű olyan díja, amelyet csak egyetlen személy kaphat meg. Az alapító szándéka szerint a díj anyagi jutalma nagyobb a Nobeldíjjal járó összegnél, hogy jelezze, a hit területén elért eredmények nagyobb hatásúak a tudományos eredményeknél.

http://nol.hu/lap/tudomany/20100330-vallasi_dij_az_evolucio_bizonyitojanak

Lila porokkal dobálózó papok, egymást rózsaszín vízzel lelocsoló gyerekek és boldogan táncoló tömegek látványa fogadta a március 1-jén Indiába látogatókat. A holin (होली), a színek és a tavasz hindu ünnepén senki sem menekülhet a vizeslufik és a felszabadult jókedv elől Indiában.

Fotók: AP Hírügynökség

Holi, Diwali – होली, दिवाली

Say BIG NO to Diwali

By Pardeep

Children have never been very good at listening to their elders, but they have never failed to imitate them. – James Baldwin

„History of India is nothing but the battle between Buddhism & Brahmanism.” – Dr. B R Ambedkar. In India, the so called followers of Hinduism are gullible (naive) people those are following Brahmanism in the form of sugar coated Hinduism. From generation to generation Brahmans have spread many crooked stories to befool masses & to keep Dalit-Bahujans following Brahmanical culture. All these Brahmanical crooked stories have made such a psychological impact over people that they are bound to follow these rituals without knowing the reality behind these fraudulent stories!!

Hindus says „Light lamps & Laxmi (money) will flow into your house.” How it can be possible scientifically that lighting candles will make money to come? If it would have be true people those are living in remote areas, people those don’t have access to electricity would have be millionaire by now, as they use candles for lighting purpose throughout year!! Goddess Laxmi this year might have forgotten the path to India & have made Indian economy to reach lower of the lowest!!

Mr. KOVENA rightly said in the book named „The Hidden History” page no. 19 that „Hindu means thief in Persian language & Hinduism mean country of thieves, Hindus feel proud of being thief.”

Jawaharlal Nehru in his book „Discovery of India” at page no. 204-5 writes that the festivals like Holi, Diwali & Dussehra are imitation of the Greek festivals. At page no. 235, Nehru explains that the Brahmins are not a caste but an organisation who would offer their daughters for the guests. Page no. 37 states „Hinduism as a faith is vague, amorphous, many sided, all things to all men. It is hardly possible to define it, or indeed to say definitely whether it is a religion or not, in the usual sense of the word. In its present form, and even in the past, it embraces many beliefs and practices, from the highest to the lowest, often opposed to or contradicting each other.”

Here lies the reality of Diwali festival:

On this day Great Gana king (tribal) Bali was murdered by Waman- a Brahman by cheating. If people want to celebrate this day, celebrate in the name of King Bali, a Bahujan virtuous king.

Bhikhu Mahamodgalyayan was murdered by Brahmans on this day.

After murder of Buddhists in the rule of Pushyamitra Shung this day was celebrated as „Eekadashi”. Pushyamitra killed many Buddhists monks, destroyed Buddha Vihars, burnt Buddhist literature in 200 BC. Many Buddhist places were converted in Hindu temples. After this Buddhism started diminishing & Brahmanism started strengthening.

When Aryans came from Egypt through Iran, China they brought their culture with themselves & the so called „Hindu Vedas” are imitation of Egypt & Iranian books with little bit change in rules.

„Ram” on the name of which this festival is celebrated is a fictitious character, even supreme court of India has denied the existence of so called „Ram”, hence where lies the logic of Hindus to celebrate? Many scholars do agree that „Pushyamitra Shung” was the so called „Ram Chandar” who imposed many laws on Dalit-Bahujans & stopped their progress. Ramayana was written afterwards to befool non Brahmans.

So called „Ram” (Pushyamitra Shung) killed Shudra rishi Shambuk, who was practicing meditation just because he was from lower caste & lower caste people don’t have the right to meditate!!

Hindus worship Laxmi — Goddess of Money but the surveys conducted proved that still 77% people are alive on the daily income of Rs.20, what to eat and what to wear?? All other developed countries like US, UK etc there are no god and goddess like Saraswati or Laxmi but still maximum of the population are literate and rich in comparison to India. Hindus have embossed the mental slavery which had shut down all doors to be rational thinking. Apart from above there is increase of Asthma patients by 15% every year because of air pollution, by spending thousands on crackers we are doing nothing but increasing Asthma patients. Also by spending thousands on crackers we hope that Laxmi (money) was come, how it can be possible? The problem with Hindu people is that they never rational and not ready to be literate and this make the Indian heritage rich with poor people rather slaves meant for slavery.

„Diwali” is nowhere mentioned in Ramayana of Rishi Valmiki or Tulsidas. But term Diwali find place in Jain books & exact dates are mentioned in Jain scriptures. As Buddha Purnima is celebrated, the day of enlightenment of Lord Buddha same way in Jainism this „Diwali” is a day of nirvana of Lord Mahavira. But now a day’s whole motive & real facts have been vanished in time & gullible people are celebrating it with different motive like earning money & to do business.

All the fallacious stories – gateway to establish Brahmanical culture & allied fests look harmless when seen be common eye, but in reality these mythical stories are deadliest weapon to destroy Dalit-Bahujans culture & to impose Brahmanical culture. Once Dalit-Bahujans will lose their identity, hence they’ll not have any other option than to follow the imposed Brahmanical culture. Hence we should immediately discard the Hindu rituals, ceremonies, pilgrimages, festivals those have made us slaves & we should follow the 22 vows given by Dr. B R Ambedkar if we really want that our Dalit-Bahujan society live with pride & dignity.

A SZEMA sajnos nem indul a választásokon (BAZ-megyében Lázi János Benő ugyan gyűjti a kopogtatócéduláit, hogy elindulhasson egyéni jelöltként, de a párt listát nem állít).

Egy tréfás kedvű, ám magát megnevezni nem kívánó politikai elemzőt megihletett a parlamenti választáson induló öt párt eddigi kommunikációja. Megnézhetjük, ezek alapján hogyan kellene beikszelni a szavazólap kis karikáját a „biztos pártot választó” szavazóknak.

Lássuk tehát, hogy tavasszal milyen lehetőségek küzül tudnak választani azok, akik mindenképpen ikszelni szeretnének, de valamilyen oknál fogva nem tudnak majd Lázi János Benőre (SZEMA) szavazni (például, mert a választás napján nem abban a választókörzetben tartózkodnak, amelyben Lázi János Benő indul):

Forrás: http://blogz.hvg.hu/20102111.aspx

A keresztfiú

„A Szépség aranyüledéke gyakran mocskos folyók iszapjából csapódik le, és ezért szeretjük a nagy zavaros folyót, a Történelmet.”

Ezzel a mondattal fejezte be Szerb Antal 1943-ban írt utolsó novelláját. A herceg a címe. Főszereplője az olasz reneszánsz egy kisszerű, ám Galilei nyomán a Földet magát is a megszámlálhatatlan világok egyikének tartó zsarnoka, „… valami lényegtelen és nemtelen közember a csillagok megdöbbentő hierarchiájában. És ha ez így van, kérdezi (maga a zsarnokocska) eltűnődve és riadtan egyik levelében, vajon akkor hogyan lehet az, hogy Isten éppen ennek a tizedrangú kis csillagnak a megváltásáért áldozta fel Egyszülött Fiát?”

Szerb Antal egy évvel korábban az alábbi mondatot írta a naplójába: „A zsidóság tragédiája az, hogy nem dicsekedhet a legnagyobbal, amit adott, Jézussal és a kereszténységgel.”

Akkortájt a parlamentben Magyar irodalomtörténet című munkájának betiltásáról folyt a szó, „Égessék el a könyvet!”, javasolta volt hangosan az országgyűlési képviselők egyike, jelesül Baky László.

Szerb Antalt 1945. január 27-én katolikusként, a zsidósága miatt verték agyon.

Akkor már gyenge volt nagyon. Nem tudott megállni a lábán. Megtámasztatták hát a rabtársaival. Hogy puskatussal szétverhessék a fejét.

Gyilkosai fiatal nyilasok voltak, s bizonyára nem tudták, hogy Prohászka Ottokár keresztfiával végeztek. Talán a legendás püspökről se hallottak sokat.

Szerb Antal azonban tudta, tudnia kellett, hogy elpusztításának a saját keresztapja jóvátehetetlenül a részese.

Szülei vélhetően megtiszteltetésnek vélték, hogy egy Rómában tanult és felszentelt pap – akit esztergomi lelki vezetőként a századforduló idején a magyar katolikus megújhodás programadójának is neveztek – egyáltalán elvállalta az asszimilált zsidó családban született gyermek keresztapaságát. Bizonyára nem olvasták a katolikus folyóiratokban megjelent cikkeit, amelyeket utóbb (Prohászka Ottokár püspökké avatásának centenáriumán, 2005-ben) a boldoggá avatásáért imádkozók reveláció erejűeknek minősítettek. Ezek egyikében (a Magyar Sion hasábjain, 1893-ban publikált A zsidó recepció című dolgozatában) nemhogy nem tagadja a saját anitiszemitizmusát – amint azt főpap-polititikusként később többször is megtette –, hanem a keresztény erkölcstan és a keresztény társadalmi rend képviseletében az antiszemitizmus jogosultságának bizonyítására vállalkozott: „Az antiszemitizmus a keresztény erkölcstan és a keresztény társadalmi rend reakciója, s mint ilyen, a legjogosultabb mozgalom, minek bizonyítására vállalkozunk!”

Márpedig ez az ember lett az 1901. május 1-jén született Szerb Antal keresztapja.

Aki a fenti írása tanúsága szerint már korábban nyilvánosságra hozta a zsidóságról kialakított álláspontját: „A zsidóság fekélye már csontvázzá rágta a keresztény magyar népet, s a nemzetnek nagy részét koldusbotra juttatta.”

Különös véletlene a sorsnak, hogy amikor a piaristák gimnáziumában jelesen érettségizett keresztfiú1920 szeptemberében beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára, éppen a keresztapjának volt jelentős szerepe abban, hogy a magyar zsidó fiatalság felsőoktatási intézményekben történő továbbtanulását korlátozó, úgynevezett numerus clausus törvényt fogadott el a magyar parlament. A törvényjavaslatot támogató beszédében Prohászka Ottokár a már beiratkozott zsidók visszahívásáról ekként vélekedett: „Én is tisztelem a jogot, tisztelem azoknak jogát, akik már beiratkoztak, hogy folytathassák tanulmányaikat, de ha az immatrikulált nem állja meg helyét az igazoló-bizottság előtt, ha rá lehet sütni a nemzetköziségnek, a hazátlanságnak és a destruktív irányzatnak bélyegét, akkor azt mondom, hogy itt a jog határozottan megszűnt, vagy legalább is azt mondom, hogy ez egy kisebb jog, amelynek egy nagyobb jog előtt okvetlenül meg kell hátrálnia. Itt a közösség nagy joga áll előttünk, a magyar keresztény fejlődés nagy joga áll szemben a kisebb joggal, az egyes egyének jogával, olyan egyénekével, akik kompromittálva vannak, akik az igazoló-bizottság ítéletét nem állják, akiknek tehát mindenesetre a rövidebbet kell húzniok.”

A keresztfiú feltehetően felismerte, hogy a törvény szerint a magyar állam a keresztény hitre tért zsidókat nem kereszténynek, hanem zsidónak tekinti akkor is, ha papírjaikon keresztény vallás szerepel. És ha esetleg mégis azt képzelte volna volt, hogy őrá, a római katolikus vallású zsidóra nem vonatkoznak ezek a mondatok, egy évvel később az Ébredő Magyarok Egyesülete közgyűlésén ebbéli hitéből maga a keresztapja ábrándította ki. Már amennyiben a tudomására jutott, amit Prohászka Ottokár ott hangoztatott:

„Vannak keresztelt emberek. Abból van elég. Ez azonban nem keresztény kurzus, hanem a kereszteltek kurzusa. Tagadni nem lehet, hogy ez nem szellem és élet, nem erő és valóság. Ez csak olyan rakéta, mely puffog, izzik, fénylik, színt játszik, de amelynek vége korom, piszok és üres tok és semmi más… Ráfogják az Ébredő Magyarok Egyesületére, hogy az zsidópusztító egylet. Ez nem igaz, mert az ébredők csak a magyar fajt védik. Hiába mondja akármilyen tekintély, hogy a jogrend, az egyenlőség mindenkinek egyenlő jogot kíván. Lehet-e ez? Egy példát említek. Ugy-e, a görény is csak állat, s e mivoltánál fogva helyet kívánhatna a — tyúkketrecben is.”

A keresztfiú, persze, bizonyosan antiszemitának tartotta az új törvényt. Annak ellenére, vagy éppen azért, amit főpap-politikus keresztapja mondott az elfogadásáért a parlamentben: „…a numerus clausust a közvélemény általában antiszemitizmusnak ítéli, azt mondhatnám, bélyegzi sok tekintetben. Azt gondolják egyáltalában, hogy mi  a numerus claususszal a zsidóságot el akarjuk nyomni és a keresztény nemzeti társadalmat kiváltságban akarjuk részesíteni az ő kulturális jogaiknak leszorításával. A numerus clausust… a magyar középosztály leromlása ellen és a magyar faji géniusz veszélyeztetése ellen kontempláljuk. Úgyhogy nem antiszemitizmusról van itt szó egyáltalában — ezt nagyon szeretném belekiáltani a magyar világba — hanem ez faji önvédelem.”

Szerb Antal legfeljebb nem hitt a keresztapjának. Tudta, hogy nem igaz, amivel az új törvény elfogadását  Prohászka Ottokár megindokolta: „Nemcsak a magyar középosztály leszorulásában, leszorításában van a probléma, hanem a magyar faji géniusz romlásában. Ha az ember a magyar irodalmat nézi, amire a kultuszminiszter úr is rámutatott, okvetlenül azt látja, hogy a zsidó értelmiség térfoglalása a magyar irodalom elzsidósodását eredményezte.”

Nem, a keresztfiú tette a dolgát: elvégezte az egyetem magyar-német szakát, közben megtanult angolul és franciául, verseket és kritikákat publikált jeles irodalmi folyóiratokban, majd a Himnusz költőjéről írt disszertációjának benyújtása után doktorrá avatták.

Nem zavarta, hogy keresztapja parlamentben elmondott beszéde részletes és tipikus antiszemita ideológia jegyében fogant, amelynek természetes része volt a nemzetvédelem igénye, s az antiszemita-vád elhárításának valamennyi ismert fordulata:

„Mi akarjuk védeni a magyart; mi akarjuk védeni a magyar keresztény középosztályt; mi akarjuk védeni a magyar kultúrát, a magyar faji géniuszt, semmi egyebet nem akarunk. És ha ez a védekezés a liberalizmus ellen van, akkor szakítok ezzel a liberalizmussal.”

Talán arra sem fordított figyelmet, hogy numerus clausus a magyar zsidóság feltétel nélküli jogegyenlőségének és emancipációjának elvét megtagadta (Schmidt Mária megfogalmazásában „elsőként ütött rést a magyar zsidóság feltétel nélküli jogegyenlőségének és emancipációjának elvén”), részint, mert hithű katolikus volt, részint, mert a törvény végrehajtását nem tapasztalta.

Miután a keresztapja meghalt (1927-ben) és a numerus clausus visszavonatott (1928-ban), beleáshatta magát a regényelméletbe, az angolszász és a világirodalomba. Műveivel több mint egy évtizeden át részese lett a különféle nemzetbeli alkotók egymást termékenyítő folyamatának, írói alkotásaiban gyarapodott a misztika, s irónikusan szemlélte az egyre jobban borongó önmagát. Mert borongott ugyan, de nem feltétlenül érzékelte a magyar politikai vezetőréteg és a magyar zsidóság vezetése közötti viszony alakulását, a zsidóknak a megváltozott kül- és belpolitikai helyzetnek megfelelő alárendelt szerepének konzerválását, előttük a köz- és államigazgatás, valamint a fegyveres testületek kapuinak bezáródását.

De érzékelte, érzékelnie kellett, hogy fogy körülötte az alkotói tér, s hogy akik a rádióelőadásaitól megfosztották, irodalomtörténetét betiltották, továbbá megszüntették a Nyugat című folyóiratot, azok egy része a keresztapja hazafiasan keresztény hitvallására hivatkozva tette ezt.

Fokozatosan szinte minden időszerűvé vált, amit a Prohászka Ottokár mondott. Például a fajvédelemről. A náci fajvédelem ugyan különbözött az általa használt fogalomtól, de magyarországi változata a püspök-politikus mondataiból táplálkozott. Akár csak Ébredő Magyarok Egyesülete, s más, hasonló elvek alapján szerveződött mozgalmak, csoportok, szervezetek sora. Akarom – mondta 1921-ben, az Ébredő Magyarok Egyesületének közgyűlésén Prohászka Ottokár – „akarom, hogy az ébredő magyarság szervezkedjen, egymás oldalán szorosan haladjon, hogy szervezkedjen öntudatosan, hogy szervezkedjen utcák szerint, hogy szervezkedjen gárda módra. Hadseregünket elvették, elsorvasztották. De hát mi teszi a hadsereget? Nézzenek oda föl Írországba, hogy mi teszi. Mi az oka

annak, hogy Írország a legnagyobb hatalommal szemben ki tudta vívni szabadságát? Ott nem volt mundér, de volt gárda. Ott szövetkeztek, szervezkedtek. Ott az angol nem tudhatta, melyik a káplár, melyik a frajter, mert senki sem árulta el. Kossuth azt mondta, hogy leborul a nemzet nagysága előtt; hát ilyen nagy nép előtt, mint az ír, mi is mondhatjuk, hogy leborulhatunk, mert ott nincs árulás, nincs zsidóság, romlasztás, bomlasztás, repesztés… Tehát, szervezkedjünk, szervezkedjünk, szervezkedjünk! Ha azt mi megértjük, hogy csak mi magunk segíthetünk magunkon, akkor bízom az ébredő magyarokban. Megírtam az újságban is, most élőszóval is hangoztatom, hogy az ír nemzeti mozgalmat úgy hívták: sinnfein. Magyarul: mi magunk. Hát minket nem fognak hívni sinnfeinistáknak, de mi leszünk a «Mi magunkisták»…Ne olvasson senki zsidó újságot, és ha van 100 koronája, adja ide, az ébredő sajtóra.”

Nemcsak két évtized múltán hatottak, de most is hatnak a katolikus egyház kiemelt példaképei, és a jobboldali-konzervatív irányzatú szervezetek iránymutató, identifikáló történelmi személyiségei közé további fél évszázad után emelt, egykori székesfehérvári püspök szavai. Amiképpen az általa meghonosított hungarizmus fogalmát a maguk módján értelmezve vették át a nyilasok és veszik át a szebb jövőt ígérő mai nácik.

Annak az esztendőnek a novemberében, amely évben Szerb Antal könyvének elégetését hangos szóval a parlamentben indítványozta Baky László (aki később belügyi államtikárként vagoníroztatta be a csendőrökkel a koncentrációs táborok felé gördülő vonatokba a magyarországi zsidókat) ezt írta naplójába Prohászka Ottokár római katolikus keresztfia: „Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok.”
Először 1943-ban, utoljára 1944. június 5-én hívták be munkaszolgálatosnak. Akkor, amikor (ismét  Schmidt Máriának Diktatúrák ördögszekerén című, Budapesten a Magvető által 1998-ban megjelentetett értekezéséből idézve) „a náci bábok által dirigált ország nem védte többé zsidó polgárait”. Schmidt Mária szerint „a hagyományos uralkodó körök egy részének az utolsó pillanatban még sikerült a katonaköteles korban lévő zsidó férfiakat munkaszolgálatra behívni, és ezzel megmenteni őket a deportálástól”. Így mentették meg Szerb Antalt is, aki más, csak a zsidótörvények értelmében zsidónak tekinthető értelmiségiekkel együtt az úgynevezett védett századok egyikébe került, amelynek irányítását november végén vették át a nyilasok. Hogy aztán ezernyolcszáz sorstársával sáncot ásson az ország nyugati határán. December 16-án a feleségének címzett levélben ez áll: „Általában az a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely, és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz, ez tartja még bennem a lelket.”

Szilveszter éjszakáján Prohászka Ottokár keresztfia betegen, tetvesen és éhesen a rabtársainak állítólag József Attiláról és Shakespeare-ről tartott előadást.

Íme utolsó regénye előszavának záró mondata: „És a tényeket megmagyaráztam, amennyire szükségesnek látszott és amennyire tudtam; tettem ezt abban a szerénységre intő tudatban, hogy a történelem végeredményben megmagyarázhatatlan.”

Aczél Gábor

Lelkes budai diákok fél évig gyűjtöttek rászoruló társaiknak.

Az adománygyűjtésben kiemelkedik a Pap család Szentendréről és a Dányi család Üllőről. Ők ketten az adományok több, mint felét adták!

Forrás: TV2 Napló Extra, 2009. december 20. (Keleti Andrea riportja)

RTL Klub – Házon kívül

Kapcsolódó cikk:

Megtért cigány közösség Szabolcsban