„A hagyomány mítoszába a beteg lélek kapaszkodik”
Pár hete jelent meg, a kritika máris az év eddigi legjobbjaként magasztalja Péterfy Gergely új regényét. A Kitömött barbár a kötelező tananyagként köztudottan unalmas nyelvújító irodalmár, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman, a kora egyik legműveltebbjének tartott, rabszolgasorból származó, Bécsben élő afrikai szabadkőműves barátsága körül bonyolódik. Méltatói szerint az utóbbi idők egyik legmegrázóbb, legerősebb, ráadásul „iszonyú, kényelmetlen kérdésekkel” szembesítő mű mai áthallásairól kérdeztük a 48 éves írót.
A magyarságot éretlennek tartó Kazinczy után kétszáz évvel felnőtté vált már a nemzet?
Nehéz megkerülni ezt a metaforát, amelyben gyerekesnek, éretlennek láttatjuk saját magunkat, bár lehet, hogy a hisztérikus öregség találóbb arra az állapotra, amelyben ma vagyunk. Szakítani kellene azokkal a mítoszokkal, amelyek meghatározzák a közbeszédet, új nyelvet kellene találni a dolgainkra. Úgy látszik, ez sokkal hosszadalmasabb és nehezebb folyamat, mint azt mondjuk a rendszerváltásnál gondolni lehetett. Nyilván egy sokszoros vereséghalmazzal birkózó országban nehéz a hibákkal szembesülni, mert szinte alig találsz olyan történelmi időszakokat, amikor valami jól sikerült. Egy történelmi regény szerzőjeként persze nem kárhoztathatom azt a mentalitást, hogy túl sokat foglalkozunk a múlttal, de nyilván az is tény, hogy ameddig nem alakítunk ki tiszta viszonyt a múlttal, a jövőkép is homályos marad.
Mi kell a szembenézéshez?
Alapvetően nyelvi problémának tartom a mai Magyarország közéleti betegségeit. A nyelven keresztül gondoljuk el a világot, annyi látszik belőle, amennyit a nyelv enged. A politika, a filozófia vagy a pszichológia fogalmai máig nem tudtak elég mélyen beépülni a magyar nyelvbe, nem lettek szerves részei az anyanyelvi mentálhigiénének, fenn ragadtak a csak kevesek által bírhatóan ritka levegőjű magashegyi alaptáborokban.
Ezért nem értjük, hogy a demokrácia nem a választott többség uralma?
A magyar nem indoeurópai nyelv. Így például a demokratikus politikai kultúra fogalomtárát még távoli asszociációkkal sem tudjuk összefüggésbe hozni valamely ismerős konyhanyelvi kifejezésünkkel. A nyugati nyelveknek könnyebb dolguk van, ők közvetlenebb viszonyban vannak a műveltségi szavakkal, hiszen rokonaikat használják a mindennapokban. Nem érzem magam elég felkészültnek ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására, csak tapogatózom. És ebben a tapogatózásban az is lényegesnek tűnik, hogy az ország a szocializmus alatt lényegében 40 évet kómában töltött, és amikor felébredt, addigra a világ megváltozott körülötte. Nem beszéltük a nyelvet, amelyet körülöttünk használnak. Nincsenek nagyon reflexeink, sem válaszaink erre a világra, archaikus, idejétmúlt, rosszabb esetben bűzlő és rothadó tanokkal operálunk. A Kitömött barbár felől nézve azt állítom, hogy a Kazinczy-féle gondolkodás nem csupán nyelvet kívánt újítani. A megújított nyelv által egy olyan világot akart létrehozni, amelyet a klasszicizmus és a felvilágosodás esztétikája, szépség- és harmóniaeszménye rendez be igazságosra és szabadra. Egy intellektuálisabb, filozofikusabb, problémaérzékenyebb kultúrát, mint amilyen végül a romantika nyomán a miénk lett. A mai magyar műveltség fősodra a romantika, máig ez az egyeduralkodó a közízlésben. S bár társadalmi értelemben elérte a szélesebb körű művelődést és ezzel a tömegesebb polgárosodást, az alapos megértést eredményező, pontos nyelvhasználat nem alakult ki, és ennek szerintem most isszuk meg a levét.
Mire gondolsz?
Hogy például milyen nehezen veszi a magyar közgondolkodás az iróniát. Az ironikus szövegek felháborítják a magukat műveltnek tartó embereket, ebből az derül ki, hogy alapvető szövegértési problémáink vannak. A pátosz uralja a közoktatást, de még a hétköznapi értelmiség horizontját is. A gyerekek patetikus szövegeken nőnek fel az iskolában. A játékosabb, többféle értelmezési lehetőséget felvető ironikus szöveggel szinte nem is találkoznak, nem is értik. Kazinczy csipkelődő, cinikus, ironikus szövegeivel már a kortársak sem tudtak mit kezdeni. Ez a voltaire-i, önmagával és a külvilággal is kíméletlen, lényeglátó attitűd nem lett a műveltségünk része.
A tankönyvszagúan savanyú Kazinczy ezek szerint a fiahordó górugránynak keresztelt kengurun túl is érdekes?
Nyelvújítás és várbörtön – ennyit tudunk róla. Pedig egy sor olyan izgalmas dolog történt vele az életében, amely az elmúlt két évszázadban nehezen volt kommunikálható az iskolákban, és tanácsosabbnak tűnt elhallgatni, mint elmagyarázni. Ilyen – az Angelo Solimanhoz fűződő barátsága mellett – például a szabadkőművességhez, a rózsakeresztességhez és az alkímiához való viszonya. Jancsó Elemér irodalomtörténész az 1940-es években hívta fel a figyelmet arra, hogy Kazinczy huszonévesen, későbbi apósa, Török Lajos révén nyakig benne volt a késő középkort és a barokkot átható rózsakeresztességben, amely bonyolultsága és a rárakódott összeesküvés-elméletek miatt valóban nehezen lenne normálisan tárgyalható a gimnáziumokban. Az élete történetében az a pillanat, amikor szakít ezzel a műveltséggel, és a felvilágosodás eszméit kezdi vallani, paradigmatikus és meghatározó kultúrtörténeti fordulat. A regény erről a pontról kezdi felfejteni, hogy a nyelv és a műveltség mennyire a kitömés anyaga és eszköze, hogyan változnak az eszmék és a civilizációs ideálok az agresszió és a megalázás eszközeivé, és hogy milyen végtelenül bonyolult hullámverést kelt mindez. Egyébként Kazinczy egyik legjobb verse a „Gróf Török Lajoshoz”, amelyben e kultúrtörténeti szakítás indokait mondja el, lényegében érthetetlen annak, aki nincs tisztában a kor művelődésének ezzel a részével – ezért aztán nem is ismeri senki.
Pedig a mágia és az aranycsinálás talán még a tabletpiszkáló tinik figyelmét is felkeltené.
Biztosan, de mivel a rózsakeresztesség vagy az alkímia rég elsüllyedt műveltség, amelyről csak nehezen lebányászható a rárakódott iszap, a Dan Brown-szerű lektűrszerzőkön kívül kevesen vállalkoznak ilyesmire. A misztikus zagyvaléktól csak komoly tudósok tudják megszabadítani ezeket a tanokat, az ő kezükben valóban felragyog, hogy mit is jelentett a fizika és a kémia előtti kor tudománya, a humanizmus műveltsége mellett, néha azzal összekeveredve létező világkép, és hogy mért kellett vele szakítani. A szabadkőművesség pedig, amely a felvilágosodás nagy eszméinek társadalmi olvasztótégelye volt
– egy olyan fórum, ahol a feudális rendtől megszabadulva egyenrangúként találkozhatott főnemes és polgár, református és katolikus, fekete bőrű udvaronc és zsidó bankár, s amely Kazinczy legnagyobb élménye volt –,
még kevésbé szabadítható meg a rárakódott misztikumtól. A szabadkőműves, jakobinus Kazinczy – ezekre a szavakra ma a fél országnak vagy annál is nagyobb résznek nyílik bicska a zsebében.
A nyelvújítás tehát alkímia?
Mindenképpen a világjobbító attitűdből fakad. Kazinczy ugyanis azt gondolta, hogy ahhoz, hogy a magyarság felnőhessen a nagy nemzetekhez, ugyan önálló irodalomra van szüksége, ehhez viszont még nem elég érett a gondolkodása és a nyelve, nem jutott el még a polgárosodásnak arra a szintjére, amely lehetővé tenné mindezt. Ezért szorgalmazta elsősorban a fordítást, a színjátszást és a nyelvújítást. A romantika felől nézve egy olyan irodalmi nyelvet kreált, amely a népnyelvből sarjadó költészet számára érthetetlen és mesterkélt, művi és bonyolult volt. Kazinczy kísérlete, hogy a magyar műveltséget felhúzza a Nyugat szintjére, kudarcot vallott. A kultúrajobbító nekiveselkedését a heves ifjak letörték. A mai magyar műveltség fősodra az a romantika, amely átgázolt Kazinczyn, és amely máig egyeduralkodó a közízlésben. Ez Vörösmarty, Petőfi, Arany és Jókai csodálatos nyelve, amelyet annyira szeretünk, de amely annyi mindent nem enged meglátni a világból. A világhoz való viszonyunk és a gondolkodásunk máshogy alakult, mint ahogy Kazinczy képzelte, egy impulzív, gyermekibb, mesésebb szinten rögzült.
Miért gondolod?
Máskülönben miért rohanna hanyatt-homlok a szolgaságba az ország nagy része? Lehet, hogy elegendő erre Márai magyarázata, aki szerint az urakat sikerült ugyan elkergetni, de a szolgák maradtak. Azt a polgárosult réteget, amely ezt az országot húzta, az ország egyik fele részben elküldte haláltáborokba, a másik felét pedig pár évvel később nyírták ki vagy lehetetlenítették el a kommunisták. Ma is hiányzik másfél millió olyan ember, akik a kisvárosokban és a falvakban is képesek lennének megjeleníteni egy olyan polgári réteget, amely működtetné ezt a demokráciának nevezett rendszert. Maradt több százezer tanácstalan, érzelemvezérelt, traumatizált család, amelyekben nem öröklődött, mert nem öröklődhetett demokratikus hagyomány. Úgy tűnik, rengetegen nem is akarnak mások, csak szolgák lenni.
Nem afféle értelmiségi szabadságmágia ez?
Az ókor értelmisége a maga brutális valóságában volt kénytelen szembesülni a Panem et circenses tömegkultúrájával. Vergilius és Ovidius a gladiátorjátékokon egymást élő egyenesben kibelező, tenyésztett celebeken szórakozó tömegek korában alkotott. Ma is egy jól kitalált iparág gondoskodik a tömegek mentálhigiénéjéről. De fenn maradt a Colosseum és Horatius költészete is. Ma a valóságshow-k és Esterházy Péter regényei élnek együtt. Nem mindegy, hogy a társadalomban milyen arányban találhatóak, akik az utóbbit is értékelik. Magyarországon ma hiány van elkötelezett demokratákból, ezért mehet ez a politikai vudu.
Sokszor úgy tűnik, jobb nem ugrálni, kifizetődőbb szolgálni.
Persze, de az egyik legszomorúbb tapasztalat, hogy a szolgaság rosszá tesz. Nem lehet jó ember az, aki megadja magát egy nagyobb erőnek. De hiszen a blőd amerikai filmek is azt tanítják, hogy az ember ne engedjen a fundamentalista énjének, hanem keresse meg magában és az életében azt az erőt, amely képessé teszi, hogy szembeforduljon, hogy kockáztasson. Ez az emberi gondolkodás legrégibb mítoszaiban is megjelenik, ezért szeretjük Odüsszeuszt és Faustot, vagy, ha már amerikai film, Herkules mítoszát. Vállalja-e az ember a megismerés, a vándorélet, a változás, a megújulás kockázatait, avagy beáll egy látszólagos hagyományba, és meghúzódik a büdösben.
A hagyomány mégiscsak megtartó erő lehet.
Kétségtelenül; azonban azon a fokon, ahogy ez a mai problémáinkban megjelenik, a hagyomány mítoszába a beteg lélek kapaszkodik. Nagyon nehéz azt a fájdalmat elfogadni, hogy nem tudod megérinteni a múltat, és nem tudsz igazságot tenni benne, hanem be kell látnod, hogy csak utólagos konstrukció, amelyet folyamatos rákérdezéssel, kétkedéssel és kutatással neked kell újra teremtened egy végtelen párbeszédben, és akkor még mindig nem gondolkodtál a jövődről.
Forrás: http://vs.hu/hagyomany-mitoszaba-beteg-lelek-kapaszkodik-0803
Kapcsolódó disszertáció
…A 17. század végétől az anatómiai színházak, ritkasággyűjtemények, természettudományi kiállítótermek elmaradhatatlan kiállítási tárgyai közé tartoztak a különféle emberi preparátumok. Közkedvelt téli látványosságnak számítottak továbbá a nyilvános boncolások, amelyek érdekében a bonctermeket amfiteátrumszerűen alakították ki, hogy minél több néző kísérhesse figyelemmel az eseményeket. A melegebb hónapokban preparátumok, csontvázak, orvosi eszközök álltak a kíváncsiskodók rendelkezésére az erre a célra berendezett kiállításokon. A leghíresebb ezek közül az 1698-ban megnyitott leideni Anatomische Theater volt, ahol a kiállítási tárgyak közé tartozott két óriás termetű törvényesen kivégzett katonaszökevény, egy kitömött „pogány” cigány asszony és három kitömött gyerek…
Kazinczy és az angyal
A „Kitömött barbár” eredetileg „Kazinczy és az angyal” címen jelent volna meg. Angelo Soliman és Kazinczy Ferenc barátságáról szól Péterfy Gergely regénye, a Kitömött barbár. Angelo Soliman a mai Nigéria területén született (valószínűleg 1721-ben), és rabszolgaként került először Marseilles-be, később Bécsbe, ahol már szabad emberként a liechtensteini herceg házitanítója lett. A művelt férfi a legmagasabb körökben forgott, bizalmasa volt II. Józsefnek és Franz Moritz von Lacy tábornagynak. 1781-ben csatlakozott a „Zur wahren Eintracht” nevű szabadkőművespáholyhoz, ahol Kazinczy Ferenccel is barátságot kötött. 1796-os halálát követően Soliman holttestét nem temették el: „Levonták bőrét, kitömték s felültették a Múseumban álló elefántra, s nyomtatott levélben adták tudtára Bécsnek, hogy Angelonak a bőre az, amelyet a kitömött elefánton láthatnak”. A test az 1848-as bécsi harcokban megsemmisült. Péterfy Gergelynek 2001-ben került a kezébe egy olyan könyv, amely kitért Kazinczy és Soliman barátságára is, ám a kötet „nem nyújtott elegendő tájékoztatást, ezért Péterfy elkezdett utánanézni Angelo Soliman és Kazinczy Ferenc kapcsolatának, és rövidesen kialakult benne az elhatározás, hogy a témát feldolgozza. Hamarosan kiderült, hogy a szabadkőművességre itthon elérhető szakirodalom rendkívül szűkös, és a tárgy tekintetében döntő fontosságú levéltári anyag Bécsben található. Megpályázta, és 2002-ben elnyerte az Eötvös-ösztöndíjat és négy hónapot tölthetett a téma kutatásával a bécsi Haus- Hof- und Staatsarchivban és az Österreichische Nationalbibliothekben. 2002 és 2007 között végzett kutatásai eredményeire Péterfy azt írja, hogy a kezdettől fogva regényt akart írni, „de ez nem jelenti azt, hogy ebben a PhD értekezésben az olvasó ne találhatna izgalmas, érdekes és tanulságos dolgokat”.
1796-ban Kazinczy Ferenc hét éves börtönbüntetését tölti Csehországban, amikor Bécsben meghal barátja, Angelo Soliman. Holttestét császári parancsra kitömik és kiállítják a Természettudományi Múzeumban. Harminchat évvel később Török Sophie, Kazinczy özvegye elmegy a múzeumba, hogy szembenézzen a kitömött testtel. Péterfy Gergely új regénye, mely tíz év munkájának eredménye, mesterien komponált, megrázó és az olvasó érdeklődését mindvégig fenntartó mű. Érzékenyen, óriási tudásanyaggal felvértezve, remek stílus- és arányérzékkel megkomponált regényről van szó, amely a felvilágosodás korából szolgál ma is aktuális tanulsággal az új eszmék híveinek és ellenzőinek.
A Kitömött barbár, amely Kazinczy Ferencnek, a nyelvújítás vezérének őszinte, mély barátságát énekli meg a rabszolgasorból frater terribilis-szé emelkedett színesbőrű szabadkőművessel, Angelo Solimannal. Nem lennénk meglepve, ha a jövő évi Aegon-gála környékén még nagyon sokat hallanánk kettejükről. Péterfy Gergely jelentős fórral indult, amikor elkezdte írni a regényt. Olyan témát talált, amire még évszázadokkal a felvilágosodás után, egy – túlzó fogalmaink szerint – felvilágosult jelenben is felkapjuk a fejünket. Ami a tizennyolcadik századi Bécsben botrányos és boszorkányos egzotikumnak számított, ma már kultúrtörténeti kuriózum, amelyről épp olyan szemérmetlen, habzsoló tudásvággyal, olyan elemi erejű kíváncsisággal olvasunk, ahogy a 27 éves Kazinczy itta harmincnyolc évvel idősebb barátja szavait. Péterfy Gergely ugyanakkor jelentős hátrányból indult, amikor úgy döntött, regényt ír a különös barátságból, magyar források ugyanis csak szűkösen álltak rendelkezésére. A szerző 2001-ben, egy Kazinczy Ferenc utazásai című könyvben találkozott először Kazinczy és Soliman barátságával, ám mivel a kötet lábjegyzetei nem nyújtottak elegendő pluszinformációt, úgy döntött, alaposabban utánajár a témának. A Magyarországon elérhető, szabadkőművességet tárgyaló szakirodalom nem bizonyult kielégítőnek, ezért megpályázta az Eötvös-ösztöndíjat, és négy hónapot töltött kutatással a bécsi levéltárban és az Osztrák Nemzeti Könyvtárban. Péterfy 2007-ben elkészült PhD-dolgozatának tartalmát nem kötelező ugyan ismerni a Kitömött barbár olvasásához, de erősen ajánlatos. Épp olyan, mint egy tökéletes lábjegyzet (az összehasonlítással nem lábjegyzetté degradálva a dolgozatot), ami nem szakítja félbe az olvasást, hanem tisztes távolból világítja meg az összefüggéseket, és sarkall további kutatómunkára. Angelo Soliman története még ma is kényelmetlenül érinti a bécsi értelmiségiek egy részét, írja Péterfy, ez pedig azt mutatja, hogy a test kálváriája még mindig elevenen és kényelmetlenül él a köztudatban. Ráadásul ma aktuálisabb, mint valaha.
Ki volt a kitömött barbár?
Angelo Soliman állítólag az 1720-as évek elején született egy fekete-afrikai uralkodócsaládba, Mmadi-Make néven. Egy törzsi háborút követően rabszolgaként előbb egy messinai márkinő, majd Johann Christian von Lobkowitz herceg udvarába került, ahol rendületlenül pallérozta elméjét – nyelveket, filozófiát tanul. Péterfy kutatásai már Soliman eredeti nevét is megcáfolják, így tehát az életrajz többi elemét is fenntartással kell kezelnünk. (Valóban létezett egy Mmadi-Make nevű uralkodó, ám ő negyven évig uralkodott a mai Észak-Kamerun és Északkelet-Nigéria területén működő Wándala királyság élén, és soha senki nem rabolta el.) Soliman számos csatába elkísérte Lobkowitz-ot, ura halála után pedig Joseph Wenzel von Lichtenstein udvarában találta magát. Bejárta Európát, és a feltételezések szerint olyan befolyásos emberek oldalán mutatkozott, mint II. József, vagy Born Ignác, a bécsi szabadkőműves mozgalom aktív tagja, az Illuminátus rend egyik vezetője. Soliman az 1760-as évek végén nőül vette Magdalena Christianit, aki 1772-ben kislányt szült neki. A Lichtenstein családdal Joseph halála után sem szűnt meg a kapcsolata, unokaöccsének és egyben örökösének, Franznak szolgálatába került, aki fia mellé fogadta nevelőnek. (Évi keresménye ekkor 600 gulden volt, ami alig 200 guldennel maradt el egy Mozart nevű udvari muzsikus bérétől.) Az 1780-as években aktívan részt vett a szabadkőműves páholyok működésében, tagja volt a bécsi elitpáholynak, a Zur wahren Eintrach-nak. Soliman 1796 novemberében halt meg szélütés következtében, ám az udvar halála után sem feledkezett meg „udvari négeréről.” Bőrét lenyúzták, egy Franz Thaller által készített faszoborra feszítették és 1806-ig a bécsi Természettudományi Múzeumban állították közszemlére. Lánya, Josephine hiába próbálta kikérni apja bőrét a temetéshez, nem járt sikerrel. A múzeum időközben új igazgatót kapott, aki elődei cselekedetét mélyen elítélve, a raktárba helyeztette a preparátumot. A raktár az 1848-as harcok során égett le, megsemmisítve struccot, tapírt, és a kitömött barbár erősen megviselt testét.
Minden látható és elképzelhető különbözőségük dacára Kazinczy és Soliman nem csak jó barátok, hanem egymás tükörképei is voltak. Mindketten fogolyként élték az életüket, előbbi saját elméjének, utóbbi, hiába volt tudása hatalmasabb, mint számos kortársáé, elsősorban saját testének foglyaként. Solimant szembetűnő mássága tette barbárrá a korabeli ember szemében, Kazinczyt, pedig először 12 éves korában, Bécs győzelemtől megrészegült pórnépe bélyegezte barbárnak. Mindössze azért, mert zsinóros mentében, sarkantyús csizmában, prémes süvegben korzózott a császárváros utcáin a magyarságát daccal vállaló apjával. „Ferenc ekkor határozta el, hogy azt az elviselhetetlen megalázottságot, amelyet az alacsonyabb rendűsége okoz, nem úgy fogja legyőzni, hogy külsőleg a németekhez hasonul, hanem azzal, hogy belülről szünteti meg azt az ürességet, amitől fogást találhat rajta a megvetés – hiszen épp a barbárság vádja azért érinthette olyan fájón, mert maga is saját barbárságától rettegett a legjobban.” Túl a párizsi forradalmon aztán, „amely hirtelen feleslegessé tett minden óvatos és tapogatózó jobbító kísérletet”, a regény egyik leghatásosabb jelentében ez a két nemkívánatos barbár teljes prémes süveg-selyemturbán öltözetben sétált végig a Grabenen, kinevetve saját idegenségét, mert tudta, hogy más lehetősége már nem nagyon maradt.
A barbárság nem csupán kettejük sorsát befolyásolta, de Kazinczy feleségének, a megszállott szabadkőműves apa, és a börtönviselt férj oldalán élő-felnövő Török Sophie-nak életét is meghatározta. Ő nem férjéhez, sokkal inkább annak barátjához hasonult – ezt a hasonlóságot pedig a regény utolsó bekezdésében megmásíthatatlanul el is ismerte. Gondosan megmunkált alabástromszobor volt, a kitömött ébentest tökéletes ellenpárja, akit Kazinczy nőeszménye formált véglegessé.
„Tökéletesen megrajzolta a szerepet, még a véletleneket, az esetlegességeket, a szabad kádenciákat is belekombinálta: én voltam az a feleség, aki műveltségben egyenrangú társa, csak annyiban különbözik tőle, hogy a múzsai művészetek közül csak a festészet és a zene felel meg a képességeinek, női léte azonban feljogosítja, hogy kiszámíthatatlan és szeszélyes legyen.”
A regény jelenében már csak az asszony van életben a „barbárok” közül, visszaemlékezései foglalják keretbe a történetet. Ő az, aki a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, a vörös szekrényben helyet kapott, fekete testtel szemben állva felgöngyölíti Kazinczy és Soliman életének és barátságának történetét. Az elbeszélő szerepét a visszaemlékezésben néha Kazinczy ragadja magához, de a keserű emlékeket legtöbbször Sophie-tól halljuk, aki tűpontosan analizál, és a felvilágosodás eszméinek eltiprása utánról, a változással nem kecsegtető jelenből fejti vissza a múltat. Akkor már pontosan tudja, hogy az eltelt időben mennyi minden benne volt már akkor, „amikor még nem tudták, hogyan kell kiolvasni a jeleit”.
Kazinczy legnagyobb sikere, a nyelvújítás, mint személyes bosszú, ügyes provokáció jelenik meg a regényben, célpontja pedig az igaztalanul vádoló udvar. Szabadulása után Kazinczy sajátos megtorlást választ, és azt a fegyvert fordítja fogva tartói ellen, melynek ők is a birtokában vannak, ám kezükben sosem lesz annyi erő, hogy meghúzzák a ravaszt. Célja „elvenni tőlük a nyelvet, amelyen beszélnek, átalakítani, kicserélni és leírni őket vele. Leírni a gyávaságukat, a műveletlenségüket, a kapzsiságukat, leírni arcuk színét, reszkető kezüket, elakadó lélegzetüket, krákogó hangjukat, zavartan ugráló disznószemük tompa kis fényét.”
Nem csak Kazinczy és Soliman idegensége, de a felvilágosodás eszméit erőszakkal elfojtó, minden sajátjától eltérő gondolatot zéró toleranciával kezelő udvar, és a kolerajárványt babonákkal és népi hiedelmekkel megfékezni próbáló parasztság fellépése is hasonlóságot mutat. Az előítélet mindkét esetben a nemtudásból, a légből kapott fantazmagóriákból fakad, nem törődve időmúlással, rációval. Széphalmi birtokán nyomorogva Kazinczynak mindkettővel meg kell küzdenie.
„Ahogy Erzsó szokta mondani, aki harminc éve szolgált bennünket, mi olyanok voltunk. Olyan: ez volt a ránk leggyakrabban használt jelző. Azért voltunk olyanok, mert nem tudták kimondani, hogy milyenek. Sem megmondani, sem kimondani nem tudták azokat a szavakat, amelyekkel megnevezhették volna Ferencet.”
Kazinczy idegeit a családi mikrokörnyezet is próbára teszi – anyja vasladyként őrzi a család becsületét, öccse pedig státuszfogolyi, felségárulói, halálraítélti múltján próbál nyerészkedni. Péterfy olyan érzékletesen festi le a féltékeny Dienes kicsinyességét, bosszúszomját és hatalomba beletorzult arcát, hogy figurája bátran pályázhatna az utóbbi idők leggerincetlenebb, leggonoszabb, leggyűlöltebb regényhőse címére. A kötet többi alakja sem simul bele észrevétlenül a szövegtestbe. A szerző még a legutolsó mellékszereplő figuráját is olyan biztos kézzel tölti meg tartalommal, mint ahogy Franz Thaller töltötte újra élettel a testről leválasztott, gordovány-színű bőrt. Ezzel a hasonlattal pedig el is érkezünk a regény egy fő irányvonalához, a test és a testiség kérdéséhez.
Ki volt Kazinczy Ferenc?
Kazinczy Ferenc 1759-ben született módos nemesi családban. Már kisiskolás korában érdeklődni kezdett a műfordítás és az antik kultúrák iránt, ám végül jogon tanult tovább. Első műfordítását 16 éves korában készítette el, Bessenyei György első, németül írt kisregényét fordította magyarra. Kazinczy már ekkor kapcsolatba kerül a nyelvújítókkal, Bessenyei ugyanis elismerő levelet küldött neki. A joggyakorlat sosem érdekelte igazán, ezért egy rövid kitérő után a közművelődés szolgálatába állította magát. Több megye tanfelügyelője lett, munka mellett pedig arra is volt ideje, hogy Kassán, Baróti Szabó Dáviddal és Batsányi Jánossal együtt megalapítsa a Magyar Museum nevű folyóiratot. Batsányival való összekülönbözése miatt Kazinczy végül 1790-ben saját folyóiratot indított, ez volt az Orpheus, amely irodalmi vezéralakká emelte alapítóját. Szabadkőműves kapcsolatai miatt később a Martinovics-per vádlottja lett, ám halálos ítéletét végül börtönre enyhítette az udvar – Spielbergben, Kufsteinben és Munkácson raboskodott, összesen 2387 napon keresztül. Börtönévei alatt családja kisemmizte, az anyai örökségből mindössze egy aprócska birtok, Széphalom jutott neki. Szabadulása után nem sokkal feleségül vette Török Sophie-t, akivel haláláig az egyre pusztuló birtokon élt, utolsó éveiben erősen nélkülözve. Kazinczy legfontosabb öröksége a nyelvújítás, melynek egyik vezéralakjává és egyik leghangosabb szónokává vált. A neológushadjárat élén lovagló irodalmár 1831-ben érte a halál, ő is az Észak-Magyarországon végigsöprő kolerajárvány áldozata lett.
A Kitömött barbár a test regénye. Soliman egész életében bőrszíne rabságában vergődik – feketesége hol különlegességet és kivételességet biztosít neki, hol megalázottá, kívülállóvá, sőt ellenséggé teszi. Még Bécs másik fekete lakójának, a schönbrunni állatgondozónak, Pietro Angiolának szemében is. Bőre kezdetben árucikké, a feljebbvalók játékszerévé, a plebsz gúnyos tréfáinak tárgyává változtatja, ám az idő múlásával egy nemesebb ügy, a szabadkőművesség szimbóluma lesz, hogy végül azzá váljon, ami „a legvégső lényege” volt – botránnyá. A Természetrajzi Múzeum diorámájának részeként, teljes törzsi díszben, három másik sorstárs, és megannyi egzotikus állat társaságában kitömve hirdette, hogy nem ő a barbár, hanem a preparálását elrendelő udvar. Az udvar, amely felsőbbrendűségét akarta megénekelni általa, és precedensként lökte oda természetellenes pózba merevedett testét a felvilágosodás eszméivel parolázó lázadóknak. Nem csak a fekete sziluett, és a nyúzáskor feltörő nedvek és szagok hirdetik a test mindenhatóságát és sebezhetőségét – a test metaforaként húzódik végig a köteten. A kolerajárvány a szellemi világégéssel, a páholyrombolással és az agresszív cenzúrával egy időben söpör végig az észak-magyar vidéken, nem kímélve sem urat, sem parasztot. Török Sophie-n pedig már testi tünetekkel is kiütközik az egyre mélyebb nyomor, az egyre nagyobb nélkülözés. Kazinczy egyik utolsó örömét a közös séták jelentik német múzsafeleségnek öltöztetett asszonyával, ám Sophie lába egy idő után megtagadja a szolgálatot.
Angelo Soliman utolsó lakhelyének, a múzeum vörös posztóval bevont tárolójának üvegében Kazinczy Ferenc és Török Sophie élete és kora tükröződik. Barbárok ők is, akik másságuk miatt űzettek ki az udvari paradicsomból. Ott állnak az üvegkalickában Soliman kitömött teste mellett, és az üveg mögül tekintenek vissza életükre, melyet mindig mások formáltak olyanná, amilyen. Tragikussá, nagyszabásúvá és emlékezetessé. Péterfy a regénnyel újabb rétegeket adott az emlékezéshez. A Kitömött barbárt évtizedek múltán sem kell majd poros raktárba száműznünk, mint egy felkavaró, botrányos emberi preparátumot, vagy egy szárnytollát vesztett struccot. Merész, okos, nagyon mai mestermű. A mesterműveket pedig mutogatni illik.
A szabadkőművesség történetének laptörténete a magyar nyelvű Wikipédián
2007. július 5., 03:38-kor Raffanae a következő szöveget írta:
„A társaság eredetét illetően számos mitikus, azt az ókori világhoz kapcsoló magyarázatot ismerünk, így eredeztetik a jeruzsálemi templom építőitől (Hiram), akik bölcsességét a templomos lovagrend, a katedrális-építő céhmesterek, majd a rózsakeresztesek közvetítik a szabadkőműveseknek. Egyéb elképzelések a társaságot Mózessel, az esszénusokkal, Euklidész és Püthagorasz filozófusokkal, az antik misztériumvallásokkal illetve a kelta és cigány pogánysággal hozzák összefüggésbe.”
Közel 7 évig így volt olvasható. 2014. január 2., 12:00-kor Lalo5555 megjegyzést fűzött mindehhez: „Kelta és cigány pogánysággal senki sem hozza összefüggésbe a szabadkőművességet.”
S módosította a szöveget: „A társaság eredetét illetően számos mitikus, azt az ókori világhoz kapcsoló magyarázatot ismerünk, így eredeztetik a jeruzsálemi templom építőitől (Hiram), akik bölcsességét a templomos lovagrend, a katedrális-építő céhmesterek, majd a rózsakeresztesek közvetítik a szabadkőműveseknek. Egyéb elképzelések a társaságot Mózessel, az esszénusokkal, Eukleidész és Püthagorasz filozófusokkal, az antik misztériumvallásokkal hozzák összefüggésbe.”
2014. augusztus 4. hétfő, 18:35 → Dalit.hu
0