Az érinthetetlenekkel szembeni előítéletek még mindig élnek Indiában

A független India alkotmánya szerint nem léteznek kasztok a több mint egymilliárd lakosú országban. Ám a szokások lassan változnak: az „érinthetetlen” dalitok vidéken továbbra sem egyenrangúak a felső négy kasztba tartozókkal.

December elején az indiaiak, ha tehetik, nem vonattal mennek Mumbaiba. A kocsik ilyenkor annyira teli vannak, hogy ha egyáltalán fel tudnak szállni, a lefoglalt helyükre akkor sem tudnának leülni. Több százezer dalit, azaz a legalsó kasztba tartozó férfi, nő és kisgyerek indul ugyanis ekkor a tizennégymilliós nagyvárosba, hogy december 6-án megemlékezzen Bimrao Ramdzsi Ámbédkar halálának évfordulójáról. Ilyenkor övék a vonat. Ezt mindenki tudja. Az 1956-ban elhunyt politikus az érinthetetlenként kezelt emberek jogaiért harcolt egész életében, ezért a dalit közösség csaknem istenként tiszteli, és minden évben megünnepli születésének és halálának évfordulóját is.

Sokan már napokkal korábban útra kelnek, majd néhány napig az ünnepség helyszínén táboroznak. A Sivadzsi Park a város szívében fekszik, egy lakónegyedben. A helyiek erre az időre vidékre utaznak vagy bezárkóznak a lakásukba – rosszul viselik a napokig az utcákon, esetleg kertjeikben táborozó ünneplőket. Kívülállók becslései szerint mintegy félmillióan gyűlnek össze az Ámbédkar Dzsajanti alkalmából, a szervezők szerint legalább egymillióan.

A Sivadzsi Parkban még este kilenc után is sokan hallgatják a politikai beszédeket, válogatnak az Ámbédkar írásait áruló kereskedőknél. Bóvli is sok van, ám mind a politikáról szól: a dalit „isten” fotói, szobrai, képmásával ellátott nyakláncok, tányérok és minden más, amire nyomtatni lehet. Számos szervezet ingyen oszt ételt, és még éjjel is kilométeres sor kígyózik a kedvesen „Babasahebnek” is nevezett politikus szobra előtt – mindenki meg akarja érinteni. Sokan gyűlnek össze egy óriásplakátnál is, amely egy kinagyított indiai bankjegyet ábrázol – ám Mahatma Gandhi portréjának helyére itt Ámbédkar került. (Az indiai papírpénzen, bármilyen címlet is legyen az, a függetlenségi törekvéseket vezető Gandhi látható.) A tenger mellett egy csapat fiatal fiú fényképezkedik büszkén, nyakukban kék selyemsál, rajta a dalitmozgalom emblémájával.

– Ti magyarok vagytok? – állít meg minket a tömegben egy fiatalember. Egy civil szervezetnél dolgozik, és hallott róla, hogy Derdák Tibor Magyarországon Dzsaj Bhím (Éljen Ámbédkar!) Közösséget alapított, ezért úgy gondolta, az ünnepségre tévedt külföldiek magyarok lehetnek. (Derdák szerint a romák és a dalitok helyzete hasonló, és ha az indiai kitaszítottak helyzetén Ámbédkar tudott segíteni, akkor filozófiája a romák számára is hasznos lehet.) Babasaheb Ámbédkar 1891-ben született, egy dalit család tizennegyedik gyermekeként. Az általános iskolában az érinthetetlenek nem ülhettek együtt a felsőbb kasztokba tartozó gyerekekkel, a tanár nem foglalkozott velük. Ő mégis elvégezte az általános iskolát, testvérei közül egyedüliként, majd az első dalitként került egy bombayi elit gimnáziumba. 1918-ban már egy főiskolán tanított ugyanitt. Az érinthetetlenség azonban idáig kísérte: professzortársai nem voltak hajlandók ugyanabból a vizeskancsóból vizet tölteni, amiből ő ivott. Később a Columbia University, a University of London és a London School of Economics diplomáját is megszerezte.

Mozgalmat 1927-ben indított a dalitok helyzetének javítása érdekében, 1947-ben pedig a független India első jogi ügyekkel foglalkozó minisztere lett. Az indiai alkotmányozó bizottság elnökeként ma őt tekintik az országban az alaptörvény „atyjának”. Később egyre közelebb került a buddhizmushoz, végül 1956-ban át is tért e vallásra, majd ugyanezen a napon ő maga áttérítette csaknem félmillió hindu követőjét. Ámbédkar a buddhizmusban látta a kiutat a kasztrendszerből. Áttérése után két hónappal meghalt, ám követői ma is sokan áttérnek a buddhizmusra, elsősorban Maharastra és Uttar Pradesh államokban.

A dalitok felszabadítójának nevét viseli az a civil szervezet is, amelyet Lalit Babar alapított 1987-ben. A dalit származású, hatvanas éveiben járó férfi eleinte csak saját falujának kitaszított lakosain akart segíteni, ma már azonban egész Maharásztra államban dolgoznak munkatársai.

– Dongargaon faluban születtem, ahol három és fél ezren élnek. Itt jártam általános iskolába, de a többi diák soha nem érintett meg. Amikor vizet akartam inni, egy felsőbb kasztbeli embernek kellett magasra emelt korsóból a tenyerembe öntenie, nehogy bepiszkítsam a vizet – meséli későbbi találkozásunkon Babar.

Ambédkar tanításaival a főiskolán ismerkedett meg. Diploma után az indiai állami bankban kezdett dolgozni, ám hétvégenként hazajárt a falujába, és próbálta öntudatra ébreszteni, tanítani a dalit fiatalokat. – Összejöttünk tíz-tizenöten és megbeszéltük, hogy megpróbáljuk megváltoztatni az emberek hozzáállását. Azért a harminc-negyven dalit családért fogunk dolgozni, akik ott élnek. Csak így lehetnek biztonságban, mert volt olyan falu, ahol rágyújtották a házat egy dalit családra – mondja Babar, aki tradicionális indiai öltözetet visel, ám okostelefonját nem engedi el egy percre sem.

A nagyvárosokban már csökken a dalitokkal szembeni diszkrimináció, a vidéki Indiában azonban még mindig élnek a régi szokások. A négy kaszt egyikébe sem tartozó, tulajdonképpen kaszton kívüli érinthetetlenek sok faluban még mindig elkülönülve élnek a többségtől, ők végzik az olyan „piszkosnak” ítélt munkákat, mint a takarítás, a bőrcserzés vagy a latrinapucolás. A gyerekeiket szegregálva oktatják, a templomba nem léphetnek be. A Human Rights Watch emberjogi szervezet 2007-es jelentése szerint a mélyen gyökerező diszkrimináció sérti a dalitoknak az oktatáshoz, egészséghez, lakhatáshoz, tulajdonhoz, vallásszabadsághoz, szabad munkavállaláshoz való jogát. A szervezet a „Rejtett apartheid” címet adta tanulmányának.

Lalit Babar és társai tizenöt éven át csupán Dongargaonban dolgoztak. – Először a földkérdést kellett megoldani, mert a felsőbb kasztbéliek használták a dalitok földjét. Ráadásul nem is termeltek rajta semmit, csak az állataikat legeltették ott – mondta. Ettől azonban az előítéletek még nem szűntek volna meg, arra más módszerük volt. – Korábban nem volt ivóvíz a faluban, és évente csupán ötször jött a tartálykocsi. Mi, dalitok, fúrattunk egy kutat. Így már öntözni is lehetett, és a termés ötszörösére nőtt – idézi fel. Ez persze mindenki helyzetén javított, és kezdtek egyre jobb szemmel nézni a kirekesztettekre a bráhminok, a legfelső kasztba tartozók is. Nagy eredmény volt az is, amikor tizenöt év lobbizás után elérték, hogy megálljon a vonat a faluban.

– Dongargaon ma már teljesen más, mint a többi falu – mondta Babar. A szervezet tizenöt év után kezdett terjeszkedni, ma már kilencen dolgoznak Mumbai központjában, húszan pedig terepen, Maharastra állam falvaiban.

– Ennek ellenére azt kell mondanom, az elmúlt hatvan évben semmi sem változott, azon kívül, hogy a kormánykvótáknak köszönhetően sokan bejutottak egyetemre és állást kaptak a közigazgatásban. De a dalitok 95 százalékának még most is meg kell harcolnia mindennapos biztonságáért, és azért, hogy tanulhasson vagy egészségügyi ellátást kapjon – mondja Babar. Emlékeztet Ámbédkar szavaira (akit ő is úgy emleget, „istenünk, nemzeti kincsünk”), amelyeket Gandhinak mondott, amikor az megpróbálta maga mellé állítani, hogy harcoljanak együtt a hazájuk szabadságáért. Ámbédkar azt válaszolta, hogy az ő népének nincsen hazája, mert az út szélén alszanak, testüket pedig haláluk után a folyóba dobják.

– Ámbédkar a vezetőnk, értünk dolgozott, de csak a férfiak helyzetét javította – veszi át a szót Szangíta Dadakav Telenga. A dalit asszony a Mumbai Egyetem egyik campusán takarít, hogy taníttatni tudja gyermekeit. – Más kasztokban már nem létezik a lefátyolozás hagyománya, de nálunk még igen. Elválni sem lehet, csak a felsőbb kasztokban. A dalitok még mindig kiközösítik az elvált asszonyt – panaszolja. Koszos, rózsaszín szári van rajta: nem tud újat venni, mert férje iszákos és elhordja otthonról a pénzt. Négy gyermekéből kettő gimnazista, kettő pedig főiskolás – a dalitok kedvezményt kapnak a tandíjból. Fizetése napi 60 rúpia (körülbelül 300 forint) – épp ennyibe kerül egy ebéd az egyetem büféjében. Mumbai egyik nyomornegyedében lakik, mást nem engedhetne meg magának.

Kolléganője, a szintén dalit Szandzsana megtette a lehetetlent: elhagyta férjét, és most azért kell dolgoznia, hogy eltartsa a gyerekeit. – Tudjuk, hogy rengeteg kormányprogram van, ami rajtunk segítene. De ha bemegyünk a hivatalba, ott azt mondják, nincs is ilyen. Ellopják az összes pénzt! – panaszkodik. Dzsogíta az utca túloldalán takarít vadonatúj, flitterekkel kivarrt száriban. – Neki jó férje van, az más. Mindketten dolgoznak – néznek rá az aszszonyok irigykedve.

– A felsőbb kasztok már négy-öt generáció óta tanulhatnak, a kultúrájukba beivódott, hogy a férfi és a nő egyenlő, de a dalit nők helyzetéért még többet kell tennünk, és még csak most kezdjük el igazán. Úgy gondolom, ha a diszkrimináció ellen harcolsz, először saját magadba kell nézned – mondja Babar, és felidézi: amikor megnősült, bizony ő is elvárta, hogy a felesége két lépéssel mögötte menjen az utcán. – Abban a kultúrában nevelkedtem, ez volt a természetes – magyarázza. – De ezt megváltoztattam, még úgy is, hogy édesanyám hevesen ellenezte. Ma már egyetért velem. Már elmúlt kilencvenéves, de most már ő is járja a környező falvakat és a nők jogaiért kampányol – mondja nevetve.

Mumbai–Budapest, 2011. január.

Forrás: Kőműves Anita, Népszabadság, 2011. január 9.
Fotók: Kőműves Anita