Kikről is beszélünk?

Mikor a magyarországi cigányok történetéről gondolkodunk, néhány gondolatot megkerülhetetlennek tartok kifejteni elöljáróban, melyek alapvető félreértéseket tesznek elkerülhetővé.

A történettudomány témához való közelítése az egyik olyan probléma, mely inkább akadályozza, mintsem segítené a jelen jobb megértését. Azzal a látszattal él ugyanis, hogy a múltat ismerve, abból merítve talál magyarázatokat a jelen társadalmi tényeire, lineárisként képzelve a múltból a jelenbe vezető utat, melyet még mellékutcák sem igen taglalnak. Valójában azonban nem tesz mást, mint a jelen tényeinek töredékét ismerve konstruál egy fiktív múltat, melyből a jelent magyarázni nem más, mint tautológia, körben forgó okoskodás. Nemzettörténetet alkot komolyan vehető történelmi tények nélkül, közben pedig elfedi a jelen összefüggéseinek néhány fontos elemét, illetve elhalványítja a múlt azon elemeit, melyek a jelenbe vezető egyenes vonalra nem illeszthetők.

Illúzió azt gondolni például, hogy a cigányság etnikailag homogén, zárt közösség, és az is volt mindvégig, története folyamán. Az etnikai keveredés jóval nagyobb éppúgy a cigányok, mint bármely más nép esetében annál, mint ami a köztudatban erről él. A „mi” és az „ők” határainak kijelölésénél azonban alapvető fontosságú, hogy magunkat élesen megkülönböztessük másoktól, ezért akár több évszázada együtt élő népek esetében is gyakori az éles etnikus határok kijelölése. Ez azonban nem a közös történelem cáfolata, hanem sokkal inkább a nemzetépítő stratégiák része, azaz politika, és nem tudomány.

Gondoljunk csak bele, milyen elnevezésekkel illették a már letelepedett népek a cigányságot európai megjelenésekor. Az angol gypsy, vagy a spanyol gitanos egyiptomi eredetre utal, mivel az új, ismeretlen bevándorlókról az terjedt el, hogy egyiptomból menekültek. A magyar cigány, a német Zigeuner vagy az olasz zingaro egészen más eredetre utal. A középkorban Görögországban volt egy ’eretnek’, varázslással és jóslással is foglalkozó népcsoport, melynek nevét az említett elnevezések őrzik. Érdekes, hogy a francia nyelv mindkét elnevezést ismeri és megőrizte a les tsiganes és a les Gitanes kifejezésekben. De vannak spanyol források, melyek hungaros-nak, azaz magyarnak neveznek, mások pedig bohemianos (azaz csehországi) névvel illetnek egyes cigány csoportokat.

A nyelvtudomány az eredettörténethez szintén hozzáteszi a magáét. Kétségtelen, hogy a romani nyelv jónéhány alapszava hasonló a szanszkrit nyelvhez, és kétségtelen, hogy innen eredeztethető. A történettudomány azonban ezt a tényt az eredet megerősítéséhez használja leegyszerűsítő módon, a történelem mellékágait mintegy ignorálva. A romani nyelv számtalan perzsa, örmény, görög jövevényszót őriz, illetve a későbbiekben a balkáni és délszláv nyelvek is hatással voltak a romani fejlődésére. A történelem ezen tényeket csupán mint a vándorlás állomásainak nyomait magyarázza, nem véve tudomást arról, hogy az egymással találkozó népek esetében nem csupán nyelvi és kulturális hatásokkal számolhatunk, hanem óhatatlanul etnikus keveredéssel is. Más szavakkal voltak cigányokhoz tartozó egyének, akik más népekbe olvadtak be beházasodás révén, s továbbiakban nem cigányként tartották számon őket; és épp ugyanígy, más népcsoportokhoz tartozó egyének cigányokká lettek beházasodás révén. Az etnikus zártság (ethnic closure) illúzióját, mint azt korábban már említettük, nem a tudomány tartja életben, hanem a nemzetépítő logika.

Hogyan közelítsünk a témához?

Ha képesek vagyunk elfogadni fenti téziseket, arra a következtetésre jutunk, hogy a cigányság mint etnikum társadalmi konstrukció terméke, illetve általában az etnikum fogalmának objektivitása kérdőjeleződik meg. Ebben az értelmezésben viszont bármely népről csak integráns módon, a társadalmi és gazdasági kontextust figyelembe véve beszélhetünk. A társadalmi (interetnikus) kapcsolatokat, viszonyokat kell elemezzük és megértsük, egymás megnevezéséről és önmagunk meghatározásáról, illetve mindezek összefüggéséről kell gondolkodjunk. Mikor tehát cigányokról beszélünk, valójában önmagunkat jellemezzük. Hogy minek nevezünk egy csoportot, illetve kit sorolunk a megnevezett csoportba, sokkal inkább minket minősít. Hogy a környezet kit tekint cigánynak korszakonként és helyzetektől függően változik. A szociális ellátásról gondoskodó intézmények számára a rászoruló, megélhetési szempontból a társadalom perifériájára szorult csoportok minősülnek cigánynak; a bűnüldözés az alsóbb társadalmi rétegekre jellemző bűncselekményeket elkövetőket minősíti annak. A renitens, normálisnak vélttől, többségtől eltérő életformát folytató egyének és csoportok ezen a módon való kategorizálásával tehát a társadalmi problémák etnicizálódnak valójában.

Fenti megközelítési mód erősen meghatározza mind a tudományos, mind a köznapi gondolkodást. Tudományos szempontból ennek az etnikai kategorizációnak az elfogadása tautológiához vezet, és a tudományosság látszatával ráerősít a sztereotip közgondolkodásra. Leegyszerűsítve: a többség szemében renitens, deviáns csoportokat tekinti cigánynak, majd az ilyen módon meghatározott csoportot kutatva bebizonyítja, hogy azok renitensek és deviánsok. Így közelítve a tudomány számára láthatatlanok maradnak mindazok, akik nem ezt az életformát folytatják, bár cigánynak tartják magukat, illetve bekerülnek a vizsgált csoportba sokan, akik magukat ugyan nem tartják cigánynak, de környezetük annak minősíti őket életformájuk miatt.

Amennyiben azonban a kulturális antropológia megközelítését tekintjük magunkra nézve kötelezőnek, egy csoportot csak akként minősíthetünk, amiként az a csoport önmagát tartja számon. Ez természetesen nem független attól, hogy a környezet minek tekinti az adott csoportot, épp ezért nem lehet csoportokat az egészből kiragadva kutatni, mintha egy légüres térben lebegnének. Minden társadalmi csoport ezer szállal kötődik az adott település más csoportjaihoz, egyéneihez, a térség gazdasági helyzetéhez, számos térségspecifikus társadalmi tényhez, és jónéhány összgazdasági és –társadalmi folyamathoz. Ezeket mind figyelembe kell venni ahhoz, hogy nézőpontunk a helyére kerüljön és azt vizsgáljuk, amire kíváncsiak vagyunk.

Fontos megjegyezzük, hogy akiket mi cigányoknak, illetve az utóbbi időben éppúgy homogenizálva romának hívunk, azok magukat a legkülönbözőbb neveken nevezik. Magyarországon is számos csoportja létezik a cigányként számon tartott népességnek, akik más és más néven nevezik magukat egymás között. Beások (azon belül is muncsán, ticsán és árgyelán), muzsikusok, köszörűsök és búcsúsok (vendek), az oláhcigánynak nevezetteken belül pedig Lovari, Posot’ari, Kherari, Colari, Kelderari, Cerhari, Mašari, Bugari, Čurari, Drizar, Gurvar és így tovább. Ebből is látszik, hogy a cigányoknak nevezettek világa jóval heterogénebb, mint az a köztudatban él.

A többség által cigánynak vélt népesség vizsgálatának azonban továbbra is van létjogosultsága, ám az ilyen vizsgálat nem arról szól, hogy milyen helyzetben vannak az egyes cigánynak nevezett közösségek, hanem arról, hogy egy társadalom hogyan bánik kisebbségeivel, illetve konkrétan a cigánynak minősítettekkel. Fontos tehát, hogy a társadalomkutató nézőpontját világossá, láthatóvá tegye, és ne etnicizáljon társadalmi rétegződéssel, illetve osztálykülönbségekkel összefüggő „társadalmi tényeket” (les fait social).

A továbbiakban, mikor cigányokról beszélek, azokról szólok, akiket a környezet cigányként tart számon, akikkel cigányként bánik. Így tehát nem etnikus kategóriaként használom azt, hanem strukturalista módon igyekszem közelíteni a témához, azt állítom a gondolkodás homlokterébe, hogy kiket és milyen alapon minősít a környezet cigánynak, és az így „létrehozott”, konstruált hátrányos helyzetű kisebbséggel miként bánik.

Gádzsóvilág – homorú tükörben

Az elkövetkezőkben igyekszem sorra venni azokat a problémákat, melyek a cigánynak tekintett lakosságot leginkább jellemzik a mai Magyarországon.

Területi elkülönülés

A Kádár korszak foglalkoztatás-, település- és lakáspolitikájának mára igen súlyos következménye a magyarországi cigány lakosság területi elkülönülése. A cigány lakosság már jó ideje letelepedett életet élt ennek az időszaknak a kezdetén. A szocialista iparosítás voluntarista jellegéből következően hatalmas képzetlen munkaerőt szívott fel, s egyben hatalmas tömegeket vonzott az ipari központoknak számító városok munkástelepeire – elsősorban az ország észak-keleti részén. Ebben az időszakban cigány és nem cigány munkások vegyesen lakták e városi telepeket, különösebb konfliktusok nem nehezítették a mindennapokat. A rendszer szétomlásával azonban legelsőnek a képzetlen munkaerő felesleges volta vált nyilvánvalóvá – így ők vesztették el elsőként munkájukat, már a rendszerváltást megelőző években. A rendszerváltással e folyamat felgyorsult és a munkástelepek élete hihetetlen gyorsasággal változott meg. Aki tehette, az elköltözött, a kiüresedett lakásokba pedig egyre szegényebb és reménytelenebb életet élő családok költöztek. Mivel azok az üzemek, melyek korábban folyamatos munkával látták el az ott élőket, csődbe mentek, és helyettük jó ideig semmilyen komolyabb termelés nem indult el a környéken, az ottmaradt lakosság munkához való jutásának esélye szinte nullával lett egyenlő. E telepek így a legelesettebb, reményvesztett emberek gyűjtőhelyévé váltak, akiknek egyre kevesebb az esélyük arra, hogy ebből a helyzetből kimozduljanak. Észak-Magyarországon napjainkra már nem egyszerűen szegregált településekről, hanem egyenesen leszakadó térségről beszélhetünk, ahol egyre koncentráltabb formában van jelen az etnikus szegénység.

Azonban a falvak cigány lakosainak életkörülményei sem jobbak ennél. Számtalan intézkedés nem szándékolt következményeként a legrosszabb helyzetben lévő, leginkább elzárt kisebb méretű falvak ugyancsak a legalacsonyabb státuszúak gyűjtőhelyévé váltak. A ’80-as évek településpolitikája, mely lemondott a kisebb települések fejlesztéséről és igyekezett körzeteket létrehozva központosítani a szolgáltatást és az intézményrendszert, csupán az egyik, ám nem elhanyagolható oka ennek. Másik ok az ipari termelés és mezőgazdaság összeomlásával van összefüggésben. Ahol korábban mezőgazdasági termelés folyt, ott a termelőszövetkezetek az ipari vállalatokhoz hasonlóan összeomlottak. Emellett a falusi lakosok jelentősebb része szintén az iparban dolgozott, és lakóhelyéről naponta, hetente vagy havonta ingázott (távolságtól függően) a szocialista időszakban, és vesztette el munkahelyét a szocialista nagyüzemek szétesésével. A kisebb falvak helyzetének ellehetetlenítése azt hozta magával, hogy már a szocialista időszak vége felé a tehetősebb, jobb érdekérvényesítő családok elkezdtek maguknak jobb helyet keresni – közeli nagyobb falvakba, illetve városokba költöztek. Így e kisebb falvakban is a legelesettebb családok maradtak csupán. A helyzetet tovább fokozta az a korábban már említett folyamat, hogy a városokba korábban segéd- és betanított munkásként beköltöző, ott azonban mindenüket elvesztett családok elkezdtek visszaköltözni az átalakulás után. Mára – elsősorban az ország dél-nyugati részén – számos olyan aprófalu található, ahol a lakosság mind etnikailag, mind társadalmi státuszát tekintve homogén, és nem elhanyagolható az ilyen falvak jelenléte a korábbi ipari központnak számító városok környezetében sem.

Lakhatási problémák

Sokan sokszor hangoztatják, mára szinte közhelyszerűvé vált, hogy a cigányság rengeteg támogatást kapott már a szocializmus időszakában is, és manapság is egyfajta privilegizált helyzetben vannak a támogatáspolitika szempontjából. A valóságban azonban ez messze nem így van. Ha csak arra gondolunk, kik voltak valójában haszonélvezői a cigány lakosságot célzó támogatásoknak, máris más kép tárul elénk. A 60-as, 70-es években a csökkent értékű házak építését látták megoldásnak. Olyan, kisméretű és komfort nélküli (szoba-konyhás) házakat építettek, melyek igen hamar alkalmatlanná váltak arra, hogy hosszú távon családok abban éljenek. E „CS”, azaz csökkentett értékű házak teszik ki a mai úgynevezett cigánytelepek házainak többségét. E korszak telepfelszámolásának következménye tehát nem volt más, mint a szegénytelepi életforma tartósítása, azaz a probléma szőnyeg alá söprése. A ’70-80-as évek lakásvásárlási támogatásának története is éppilyen jól jellemzi a szocialista időszak támogatáspolitikájának ellentmondásosságát. A korábban már említett területi átrendeződéssel összefüggésben az aprófalvak tehetősebb lakosai elkezdtek kimenekülni. Mivel azonban házaikra nem volt fizetőképes kereslet, nem tudták azokat senkinek eladni. A cigány lakosokat támogatni hivatott lakásvásárlási támogatás azonban segített rajtuk. A jobb életkörülményekre vágyó cigány családok lépni tudtak, és komfortosabb házakba költözhettek, az elköltözni vágyó magasabb státuszú családok pedig veszteség nélkül odébb állhattak. E házak azonban minőségben igen messze voltak egy új háztól, illetve elmaradt a faluba való integrálódás nyeresége, mivel a magasabb státuszú lakosok eltűntek e településekről. A szocialista időszak támogatáspolitikája így valójában egy olyan lakosságcsere támogatójává vált, melynek hosszú távú negatív hatása a mai napig érezhető. Cigánytelepek, szegregálódó falvak, sőt leszakadó térségek problémáinak tömege vár ma megoldásra.

Több körben igyekeztek már a rendszerváltás előtt és az azóta eltelt időben is az úgynevezett cigány telepeket felszámolni, ám egyik sem tekinthető sikeres akciónak. A szocialista korszakban sikerült a helyzeteket tartósítani, sőt, időnként tovább rontani. Több helyen felszámolás helyett telep-rehabilitálás történt, azaz némileg javítottak a telepi házak állagán és a szolgáltatások színvonalán – ám ez csak rövid ideig hozott korlátozott eredményt. Nem kevésszer azonban a cigánynak tekintett lakosságot a települések egy helyre költöztették, azaz a telepfelszámolás végeredménye a cigány telep növekedése, ezzel párhuzamosan a belső településrészek „cigánytalanítása” volt – azaz további drasztikus szegregációt okozott.

A rendszerváltás utáni időszakban jó ideig semmi nem történt az ügyben. Majd a kormányzat kitűzte maga elé, hogy felszámolja a telepeket és telepszerű lakókörnyezetben élőket integrálja. A gyakorlatban azonban ez sem vezetett látványos eredményhez. Sok helyütt a program nyertesei az építési vállalkozók, illetve a velük szövetkező helyi adminisztráció korruptabb képviselői voltak. Rossz minőségű házak épültek, nem ritkán reprodukálva a korábbi szegregált telepet a település egy másik részén – ezzel hatalmas forrásokat elpazarolva a probléma újratermelésére, tíz-tizenöt évvel való elodázására.

Foglalkoztatás

A fentebb említett lakhatási és területi problémák szoros összefüggésben vannak a foglalkoztatás kérdésével, s ez az összefüggés kétirányú. Egyrészt a tartósan munka nélkül maradottak a hátrányos helyzetű térségeken és településeken koncentrálódnak egyre inkább, másrészt e településeken és térségekben a munkalehetőségek igen ritkák, és az alkalmi munkalehetőségek piaca is igen szűkös – azaz e térségek és települések a lakosokat mintegy fogva tartja a tartós munkanélküliségben. Jelenleg a teljes lakosság körében a foglalkoztatottság 56,8 százalék (ez önmagában is a harmadik legrosszabb az EU-ban, hét százalékkal marad el a 25-ök átlagától), addig a magyarországi aktív korú cigányoknak kevesebb, mint 25 százaléka van jelen a formális munkaerő-piacon. A magyarországi cigányokat, mint a rendszerváltás legfőbb veszteseit említik gyakran. Tudnunk érdemes azonban, hogy formális munkaerőpiacról való kiszorításuk már az 1980-as években megkezdődött. A jelenleg munkanélküliek több mint 40%-a 1990 előtt veszítette el munkáját. Az elmúlt húsz évben a foglalkoztatási adatok a cigányok körében szinte semmit nem javultak. Egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy szülei inaktívak voltak, illetve hatalmas mára azok csoportja, akiknek soha meg sem adatott, hogy belépjenek a formális foglalkoztatás világába.

A rendszerváltást követően számos program tűzte ki céljául, hogy a romák foglalkoztatásán segítsen. Ezek egy része (elsősorban a kezdeti időkben) célzottan roma program volt, a későbbiekben pedig inkább területi alapú, illetve rászorultság alapján célzó foglalkoztatási program. Számos ponton csúsztak félre azonban e programok is a megvalósítás során. Ennek különböző okai voltak (például félreértelmezett és kijátszott pályázati feltételek, érthetetlen pályázati szabályoknak való meg-nem-felelés vagy épp szándékos diszkrimináció), a lényeg azonban az, hogy néhány érintett ideiglenes munkához juttatásán túl ezek semmilyen eredményre nem vezettek. Az utóbbi időkben zajló foglalkoztatáspolitikai fordulat sem tekinthető a mi szempontunkból szerencsésnek. Sőt, kijelenthetjük, hogy bár szándéka nem ez, a gyakorlatban nem tesz mást, mint intézményesíti a diszkriminációt azzal, hogy nem a rászorultságot, hanem egy nehezen értelmezhető „érdem-kategóriát” szab meg a támogatások hozzájutásának feltételéül, ami a helyi önkormányzatok és intézmények gyakorlatában etnikus kategóriává válik – ezzel a mai magyar társadalom cigány és nem cigány csoportjai közötti szakadékot még tovább mélyíti.

Oktatás

A magyarországi cigány lakosság képzettségi szintje ugyancsak erősen alatta marad a teljes magyarországi lakosság mutatóinak. Közel 85%-uk legfeljebb nyolcosztályos végzettséggel rendelkezik, míg ez az arány az össznépességen belül csupán 36,5 százalékos – azaz a cigányok felülreprezentáltsága több mint kétszeres ebben a kategóriában. Szakmunkás képesítése a teljes lakosság több mint 20%-ának van, míg ez az arány a cigányok körében 12,4%. Legdrámaibb azonban a különbség az érettségizettek aránya esetében: a 40%-os országos arányhoz képest a cigányok mindössze 3,1 százalékának van középiskolai végzettsége (azaz az egyenlőtlenség itt több mint tízszeres). Pierre Bourdieu munkásságának köszönhetően mára jól tudjuk, hogy az iskola a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésének terepe. Nemzetközi kutatások azonban rámutatnak arra is, hogy a magyar oktatási rendszer a társadalmi helyzetek reprodukálásában élen jár.

A magyar oktatási rendszer már a kezdetektől védekező állásba helyezkedett, mikor a cigány tanulók nagyobb számban megjelentek a közoktatásban. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a pedagógusok épp ugyan azzal a problémával néztek szembe, mellyel néhány generációval korábbi elődeik a XIX század közepén-végén, akik a népiskolákba kényszerített szegényparaszti gyerekek oktatásáról kellett gondoskodjanak – és épp oly idegenkedéssel fogadták e helyzetet. A paraszti gyerekek oktatási integrációja azonban nagyjából egy emberöltő alatt lezajlott.) Az első időszakban, a II. világháborút követően erre a válasz az elkülönült oktatás, azaz a cigány iskolák és cigány osztályok létrehozása volt. A nyolcvanas évek elejére az értelmiség szinte egységesen foglalt állást az elkülönült oktatással szemben, mivel az egyben alacsony színvonalat is jelentett a gyakorlatban. Ekkor, a cigány iskolák felszámolásával egy időben hirtelen emelkedni kezdett a fogyatékosnak minősített gyermekek száma. A közoktatás újabb kerülőutat talált tehát és ellenállt az oktatási integrációval szemben. Ennek a megoldásnak azonban igen súlyos, máig ható és helyrehozhatatlan következményei lettek. Az úgynevezett kisegítő iskolák oktatási színvonala jóval alacsonyabb az alapoktatásnál, és onnan nincs esély a továbblépésre. A közoktatás legveszélyesebb zsákutcája ez, ahonnan nincs visszaút, az elmaradás behozhatatlan. A rendszerváltást követő években különböző próbálkozások voltak arra, hogyan lehetne az oktatási rendszer egyenlőtlenségeit némileg csökkenteni. Az első időszakot a „cigány felzárkóztatás” fogalmával lehetne leginkább jellemezni. Alapideológiája e koncepciónak az, hogy a hátrányokat, a lemaradást etnikumhoz köti – azaz nem a rossz tanulóknak kíván felzárkóztatást nyújtani, hanem a cigány gyerekeknek. Így a nem cigány gyengébbek, illetve a cigány jó tanulók eseteire e rendszer teljességgel érzéketlen. A legnagyobb baj azonban nem is annyira a megközelítéssel volt, hanem a megvalósítással. Alkalmat teremtett ugyanis arra, hogy felzárkóztatás címszó alatt a cigány gyerekeket ismét külön csoportba szervezzék, és legkevésbé sem hatékony korrepetáló órákat tartsanak nekik, miközben nem cigány társaiknak például emelt szintű nyelvórákat lehetett nyújtani – a felzárkóztatásra szánt állami normatíva terhére. Ezen a szemléleten és gyakorlaton igyekezett változtatni az elmúlt nyolc évben a hátrányos helyzetű gyerekek integrációját célul kitűző oktatáspolitika. Koncepciójában letisztázta, hogy az oktatási hátrányok nem etnikus, hanem strukturális okokra vezethetők vissza, azaz elsősorban nem a gyerekek etnikai hovatartozása, hanem a szülők anyagi helyzete és iskolázottsága befolyásolja a gyerekek iskolai helytállását. A megvalósítás során azonban az e koncepcióhoz köthető intézkedések számtalanszor az iskolák, a pedagógusok, a helyhatóságok, és nem ritkán a nem cigány szülők ellenállásába ütközik a mai napig.

Integráció, integráció, integráció

Ha fenti problémakörök összefüggéseit és oda-vissza hatásait végiggondoljuk, kirajzolódik egy olyan ördögi kör, mely egyre rosszabb helyzetbe sodorja a magyar társadalom egy szociális, képzettségi és területi alapon könnyen definiálható részét, akik kirekesztettségét fenti strukturális problémák etnicizálása a szimbolikus térben is megerősíti és egyben tovább fokozza. Ebben a helyzetben a közgondolkodásban újabban megjelennek és egyre erősödnek a kirekesztő gondolatok, melyek a cigányok elkülönítését szorgalmazzák mind területi alapon, mind az oktatásban, és ezek a gondolatok egyre sűrűbben válnak konkrét gyakorlattá, mely ismét tovább súlyosbítja a helyzetet. Egyre több olyan intézkedés jelenik meg a helyi önkormányzatok gyakorlatában, mely nem a strukturális problémák kezelését tekinti fő céljának, hanem a problémásnak bélyegzett népesség elkülönítését, szándékaikkal és érdekeikkel ellentétes helyzetekbe való kényszerítését. És egyre gyakrabban jelennek meg azok a gondolatok a politikában, melyek a szociális helyzetből fakadó problémákat kriminalizálják, és azt sürgetik, hogy a szociálpolitika helyét néhány területen vegye át a büntetőpolitika. Ez olyan helyzetbe sodorja a cigányságot, melyből egyre lehetetlenebb lesz a kilábalás.

Ez egy olyan kettős ördögi kört alkot így, melynek kezelése csak egy egységes, minden területre kiterjedő, az eddigi szektorális gondolkodás helyett a területi alapon meghatározott és komplex módon kialakított programokkal képzelhető el – és minden területen az integrációt tűzi zászlajára. Az elmúlt évtizedek a jó szándékú intézkedések kisiklásának sorát kínálják tanulságul. Itt az ideje tanulni e hibákból és a felelősségáthárítás helyett végre a gyökerénél kezelni a problémákat. Ez azonban világos és határozott politikai szándék nélkül nem működik. Minden lépés, mely az integráció ellenében hat, életveszélyes ma már. Nincs idő kísérletezésre, nincs lehetőség botladozásokra és források észrevétlen elnyelésére, a támogatottak számlájára írva a kudarcokat. Mindannyiunk érdeke az, hogy egy olyan közös társadalmat építsünk, ahol mindenki azonos esélyekkel rendelkezik mind az iskola, mind a foglalkoztatás világában – függetlenül lakhelyétől, szülei iskolai végzettségétől, és természetesen függetlenül etnikai hovatartozásától.