Az Eichmann-recepciók klasszikus dilemmája, hogy Eichmann banális senki vagy maga a földre szállt Gonosz volt. (Arendt 1963) Mindaz, amit Eichmannról tudunk, arra vall, hogy személyiségében nem volt semmi, ami szembeütköző, megragadó lett volna, akár pozitív, akár negatív értelemben. (Cesarini 2004) Képességei átlagosak voltak. Kedvtelései kispolgáriak. Mint meganynyi hasonló helyzetű kortársa, szeretett inni, kirándulni. Az 1930-as évek elején afféle korai James Deanként járta Ausztria útjait, és szolgálati motorjával kápráztatta el a lányokat.

Apja könyvelő, anyja klasszikus polgári családanya volt, aki öt gyereket szült. A kis Adolf 7 éves volt, amikor a család a németországi Solingenből az ausztriai Linzbe költözött. Jóllehet mindkét városban németül beszéltek, a váltás hatalmas volt. A protestáns család katolikus környezetbe, egy kisvárosból Ausztria harmadik legnagyobb városába került. Az édesanya 1916-ban, 32 éves korában meghalt. Az özvegyen maradt apa gyorsan újranősült. A családban 8 gyerek (hét fiú és 1 lány) nőtt föl együtt. Eichmann visszaemlékezése szerint az apa szigorúan nevelte gyermekeit, feltétlen engedelmességet várt el tőlük. Édesanyjának nem lehetett sok ideje legidősebb fiára, hiszen minden második évben szült egy újabb gyermeket. A mostohaanya gazdag, evangélikus családból származott, akire Eichmann mint hitbuzgó, nagyon lelkiismeretes asszonyra emlékezik vissza. Reggelente felolvasott a Bibliából. Otthon „nem volt semmi rendetlenség. Egyenes szellemben nevelkedtünk, normális, nyugodt életünk volt.” (Cesarini 2004, 20)

Az első világháború vége azonban mindent megváltoztatott. Németországot sokkolta a vereség: a tekintélyelvű császárságot kommunista felkelések, majd a liberális demokrácia váltotta. Eközben egyik napról a másikra eltűnt az Osztrák–Magyar Monarchia, melynek területén sok kis állam osztozott. Köztük volt az Osztrák Köztársaság. Ausztria önálló államként korábban nem létezett, hiszen mint Rober Musil halhatatlan regényéből tudjuk, az Osztrák–Magyar Monarchia nem magyar felének még neve sem volt. „A Birodalmi Tanácsban képviselt királyságok és országok” elnevezés nem nyújthatott semmiféle támpontot az azonosulásra. Mindenki máshonnan merítette saját identitását. Linz lakói inkább németnek tartották magukat. A város polgármestere a német nacionalista Carl Beurle volt, aki nem rejtette véka alá a liberálisokkal, a papokkal és a zsidókkal szemben érzett utálatát. Talán nem véletlen, hogy éppen Linz volt Adolf Hitler kedvenc városa. A későbbi Führer a határ menti Braunauban született, de gyermekkorát Linzben töltötte. Ott járt középiskolába 1900 és 1904 között. Éppen oda, ahová később Eichmann. Mindkettőjüket az a dr. Pötsch tanította történelemre, akiről Hitler így írt: „Izzó lelkesedéssel figyeltük szavait, néha még könnyekig is elérzékenyültünk. Tanárom értett ahhoz, hogy miként kell a jelenből való következtetésekkel a múltat megvilágítani és viszont a múltból a jelenre következtetéseket levonni. Így tudta velünk – legnagyobb boldogságunkra – a jelen problémáit a legjobban megértetni. A mi kis nemzeti fanatizmusunk nevelési eszköz volt a kezében… Neki köszönhetem, hogy a történelem kedvenc tárgyammá lett.” (Hitler 1942, 18–19)

Az új osztrák társadalom éppúgy nem tudta megemészteni a hirtelen változást, ahogyan a német sem. Polgárainak jelentős része Hitlerhez hasonlóan úgy látta és érezte, hogy „a történelemnek osztrák és német részre való tagozása szinte elképzelhetetlen”. Az alapvetően német linzi közegbe a fiatal Eichmann családi és iskolai kapcsolatai révén remekül beilleszkedett. A tanulás egyébként, akárcsak Hitlernek egykoron, neki sem ment. A gimnáziumot otthagyta, majd a szakképzettséget adó Höhere Bundeslehranstalt für Elektronik, Maschinenbau und Hochbaut sem végezte el. Érettségi nélkül távozott. 19 évesen először apjánál dolgozott, majd egy műszaki cég értékesítési részlegénél helyezkedett el. 1927-ben a Vacuum Olajtársaság ügynöke lett. Az állást mostohaanyja zsidó rokonai révén kapta. Feladatait lelkiismeretesen látta el. Felségterülete Felső-Ausztria volt. Motorkerékpárján helységről helységre száguldozott, és árulta az üzemanyagot. Megrendeléseit pontosan teljesítette, jó szervezőnek bizonyult. 1933-ban ugyan előléptették, de a pénzügyi nehézségek miatt hamarosan leépítés áldozata lett.

A munka mellett nacionalista barátaival együtt belépett a Deutsche-Österreichischen Frontkampfer-Vereinigung nevű szervezet ifjúsági tagozatába. A szervezet vezetője, egy egykori ezredes, megszállott antiszemita volt, aki a zsidókat okolta a Monarchia összeomlásáért. Azt követelte, hogy az osztrák állam tiltsa meg a zsidó bevándorlást, fossza meg őket az állampolgárságtól, és utasítsa ki őket. Eichmannék gyakran meneteltek az utcákon a „zsidó marxisták” és a „zsidó bolsevikok” ellen tüntetve. A szervezet katonai kiképzést (alaki, lövészet) is adott tagjainak. A véletlen úgy hozta, hogy az osztrák náci párt jogásza, a Nürnbergben később háborús főbűnösként felakasztott Ernst Kaltenbrunner testvére apja barátja volt. Az ő hatására 1932-ben Adolf belépett az (illegális) osztrák náci pártba, majd az SS-be. Ezzel egy életre szóló és halálig tartó kapcsolat vette kezdetét. Az SS-ben a pártgyűlések biztosításában vett részt. Amikor a gazdasági válság miatt elveszítette munkáját, logikusan fordult segítségért náci és SS barátaihoz. Kaltenbrunner tanácsára átment Németországba. Dachauban kapott katonai kiképzést. A fegyelmet jól tűrte, fizikai teljestményére és állóképességére élete végéig büszke maradt. A szervezeti kultúra hatására kilépett az egyházból. A laktanyai monotóniát viszont nehezen viselte. Ezért megpályázott egy állást az akkor még ismeretlen SD-nél (Sicherheitsdienst), az SS és a párt biztonsági szolgálatánál.

A Tévedések tragédiája

Ha a nácikra gondolunk, hangos parancsszóra egy emberként menetelő tömeg képe jelenik meg előttünk. Rend, fegyelem, abszolút szervezettség, mindenre kiterjedő precizitás. Ez azonban nem a valóság, hanem a náci propaganda által konstruált látszat. Az SD korai boszorkánykonyhájának függönyét félrehúzva ugyanis a shakespeare-i Tévedések vígjátékának (Comedy of Errors) antivilágában, a Tévedések tragédiájában (Tragedy of Errors) találhatjuk magunkat. Egy olyan bürokráciában, amelyet a rend helyett gyakran a káosz, profizmus helyett amatörizmus, hivatali rutin helyett improvizációk uraltak.

Már az SD születése is ebben a keretben zajlik. 1931-ben a később rettegett SS néhány ezer fős jelentéktelen szervezet. Vezetője, a műkedvelő agronómus, Heinrich Himmler 20 percet ad egy ismeretlen, a haditengerészettől zavaros ügyei miatt éppen kirúgott tengerésztisztnek, Reinhard Heydrichnek. A feladat: vázolni az SS felállítandó biztonsági szolgálatának leendő struktúráját. Mivel a káderhiány miatt más hozzáértő jelölt nincs, ráadásul a szerző „nordikus” megjelenésű, Himmler a helyszínen megbízza Heydrichet az SD felállításával, és parancsnokká nevezi ki. (Padfield 1990, 111) Heydrich jó választásnak bizonyult. Ha valaki, ő valóban a Gonosz zsenije volt. Hitler „vasszívű embernek” nevezte, beosztottai egyenesen rettegnek tőle; „szőke fenevadként”, a nácizmus „legdémonibb személyiségeként” jellemzik. Walter Schellenberg, a náci hírszerzés későbbi főnöke szerint olyan volt, mint egy ragadozó állat, „mindig éber, állandóan veszélyt szimatol, bizalmatlan mindennel és mindenkivel szemben”. (Schellenberg 1989, 28) Ennek ellenére az SD teljesítménye történelmi perspektívából figyelve egyértelmű csőd. Angol és orosz riválisai folyamatosan lekörözik, rejtjeleit megfejtik, kémeit leleplezik, és ez a háborúban majd súlyos stratégiai hátrányt jelent Hitler számára, amiért Németország halottak százezreivel fizet. Az SD a felderítés terén megbukott, de belbiztonsági szervként bevált. Nem a hírszerzői bravúrok miatt lett híres, hanem a tömeggyilkosságok révén vált hírhedt, Nürnbergben betiltott bűnös szervezetté (criminal organization). Legismertebb akciói átlátszó provokációk vagy értelmetlen machinációk, a Lengyelország lerohanását igazolni hivatott gleiwitzi áltámadás, a diplomaták számára szervezett luxusbordély (Salon Kitty) vagy az angolszász gazdaságok tönkretételét célzó font- és dollárhamisítás (Bernhard-akció). Ünnepelt sztárjai (pl. a háborút „kirobbantó” Alfred Naujocks) gyilkosok vagy kalandorok.

Eichmann karrierje ebben a közegben ível fel, és jól tükrözi a szervezetlenség szervezeti szubkultúráját. Már az SD-hez is félreértés miatt került. Állítólag rossz helyre adta be a felvételi kérelmét. Azt hitte, hogy a pártvezetők testőrei közé jelentkezik, ám legnagyobb megdöbbenésére a belső hírszerzésnél találta magát. Kezdetben az SD-Hauptamt II-112 referatúráján szabadkőműves ügyekkel foglalkozott. A munka unalmas és értelmetlen. Egy szabadkőművesekről szóló múzeumi kiállítás referensének ügyintézője. A kiállítás anyagát felügyelte, pecséteket, személyi kartonokat, szimbólumokat rendezgetett. Mint minden korábbi és későbbi munkahelyén, itt is kitűnt szorgalmával, pontosságával.

Bár a Birodalomban a zsidópolitika kiemelt jelentőségű ügy, az SD-ben a témának jellemző módon sokáig még önálló referatúrája sincs. A zsidó tematikát szervezetileg a szabadkőműves ügyekkel együtt kezelik. 1935/1936 fordulóján alakul meg Leopold Edler von Mildenstein vezetésével a zsidóügyi szekció. Eichmann szerencséjére az új főnök ismeri őt, értékeli precíz munkáját, és állást kínál neki. Készségesen igent mondott: „Azokban az időkben mindent elvállaltam volna, csak hogy megszabadulhassak azoktól az átkozott érméktől és pecsétektől…” – emlékezett később. (Eichmann 2000, 17, 30–33)

A „szakértő”

A zsidó ügyek kezelését három terület szerint szervezték. A II/112-1 részleg foglalkozott az asszimilált zsidókkal, a II/112-II részleg az ortodoxokkal, s a II/112-3 a cionistákkal. Eichmannra véletlenszerűen szignálják a cionizmussal kapcsolatos ügyeket. A témához nem ért, a szervezeteket és szereplőket nem ismeri. Újságokat olvas, hírösszefoglalókat készít, könyvekről ír rövid tartalmi kivonatokat. Amikor Mildenstein távozik, Dieter Wisliceny váltja, aki szerint a Birodalom zsidótlanításának egyetlen módja a cionista kivándorlási hullám támogatása. Az iratokban ekkor az Endlösung helyett még a Lösung der Judenfrage kitétel szerepel. A szervezeti káosz jele, hogy Hagen személyében hamarosan ismét új vezető érkezik. Végre – többévi időpocsékolás után – beindul a szisztematikus munka. Zsidó prominensekről gyűjtenek adatokat, az anschluss közeledtével különösen az osztrákokról.

Kapcsolatba lépnek a zsidó Hagana kivándorlást szervező ügynökével, aki a sors furcsa fintoraként meghívja Eichmannt Palesztinába. Főnökével, Hagennel együtt utazik. A hírszerzői felkészítés szakmai színvonalára jellemző, hogy figyelmeztetik őket: akció közben ne használják az SD, Gestapo és SS szavakat, és ne küldjenek képeslapokat hivatali kollégáiknak. Az út teljes csőd. Nem kapnak vízumot, így összesen csupán 6 órát töltenek Haifában. Továbbmennek Kairóba, de ott nem sikerül felvenni a kapcsolatot az arab politikai elittel. A kudarc ellenére Eichmannt az SD-nél ezután mégis szakértőként tartják számon. (Safrian 2010, 15–19) Most már eszerint is viselkedik. Zavarja, hogy a Judenreferatnál senki (!) sem tud héberül, így persze nem könnyű a cionista sajtó szemmel tartása. 3 márkáért órákat venne egy zsidó rabbitól, de főnökei nem engedélyezik. Ekkor öntevékenyen nyelvtanulásba kezd, amire azonban hamar ráun. Helyzete ugyanakkor megszilárdul, hiszen ő a „szakértő”, és akár akarja, akár nem, a rendszer dinamikája magával hozza „szakértelme” felértékelődését.

Innováció vs. implementáció

Mivel Ausztriában nevelkedett, 1938 tavaszán az anschluss után Bécsbe küldik. Hannah Arendt feltételezéseivel ellentétben hónapokig nem áll elő semmilyen innovatív elképzeléssel. Ehelyett razziákon vesz részt, iratokat gyűjt be. Az ausztriai helyzet, nem meglepő módon, kaotikus. Az utcákon SS- és SA-legények, egyenruhás párttagok nyíltan fosztogatják, nyilvánosan brutalizálják a zsidókat. Amikor a sajtó felkapja az ügyet, Heydrich parancsára az SD azt terjeszti, hogy mindez álruhás kommunisták műve. Az otromba hazugságot senki sem hiszi el. Időközben a feloszlatott zsidó szervezeteket újjáalakítják, a vezetőket kiengedik a börtönökből, és az SD fennhatósága alá rendelik. Berlin képviselőjeként Eichmann életében először ízleli meg a hatalmat. Nélküle a zsidó szervezetek nem hozhatnak döntést, még a zsidó lapokat ő cenzúrázza. Hagennek írt május 8-i leveléből kitűnik, mennyire élvezi a munkáját: „Holnap megint ellenőrzést tartok a zsidó közösség és a cionisták hivatalaiban. Ezt hetente legalább egyszer megteszem. Teljesen a kezemben vannak, egy lépést sem mernek tenni anélkül, hogy először ne ellenőriztetnék velem.” (Arad–Gutman–Margaliot 1999, 94) Bár csak SS-Untersturmführer (hadnagy), hivatala a Rotschildok palotájában van, és egy „árjásított” fekete luxusautóval jár.

Májusban felvirrad Eichmann nagy napja. Berlinben világossá válik, hogy ilyen körülmények között szó sem lehet szisztematikus árjásításról és kivándorlásról. A Birodalom ausztriai zsidópolitikájának mindkét lába megroggyanni látszik. (Aly 1999, 2) A nácik megszabadulnának a zsidóktól, akik tömegesen menekülnének. De hiába a „húzd meg–
ereszd meg” látszólagos egyensúlya, a folyamat kibontakozását paradox módon maga a német bürokrácia bénítja. A kivándorlási ügyek elakadnak a tucatnyi hivatal dzsungelében. Ebbe a vákuumba lép be Eichmann. A zsidó vezetés a kiutat keresve benyújt egy tervezetet, mely egy központi kivándorlási hivatal felállítását javasolja. A koncepciót Eichmann sajátjaként továbbítja, és felettesei elfogadják. Létrejön a Zentralstelle für Jüdische Auswanderung, amelyet a gyakorlatban ő irányít. Szó sincs azonban innovációról, Eichmann valójában más tollával ékeskedik. Nem sziporkázó ötletgyáros, erőssége inkább az implementáció és az organizáció.

A kivándorlási központ modern ipari komplexumként, a futószalag elve alapján működik. Az Eichmann-per izraeli főügyésze, Gideon Hausner így jellemzi: „Amikor egy zsidó belépett a Zentralstelle irodájába, még volt valaki: állása volt, pénze a bankban, gyereke iskolába járt. Ahogy az egyik irodaablaktól a másikig haladt, úgy fosztották meg fokozatosan mindenétől. S mire a végén elhagyta az épületet, nem volt állása, tulajdonát kisajátították, gyereke nevét törölték az osztálynévsorból. Nem maradt semmije, csak két hétig érvényes útlevele, benne a ’J’ betűvel.” (Hausner 1984, 63) Ha egy zsidó nem tudott vízumot szerezni, koncentrációs táborba került. Ez már az auschwitzi halálgyár evolúciós előképe. A módszerek között is sok a hasonlóság: bürokrácia, brutalitás és erőszak, dehumanizáció. Míg azonban Bécsben a folyamat végterméke egy mindenéből kifosztott, jogait, állampolgárságát vesztett zsidó emigráns, később Birkenauban már csak egy marék hamu.

Hannah Arendt téved, amikor Eichmannt érzelemmentes aktakukacként jellemzi. Helyesebb talán olyan rafinált bürokrataként értékelni, aki élvezi a hatalmat. Tudatosan váltogatja a jó és a rossz rendőr szerepét. A zsidó vezetőket egyszer lágerrel fenyegeti, időnként megpofozza. Máskor hosszasan idézi nekik Adolf Böhm cionizmusról szóló könyvét. Ebből az időszakból származik egy jellemzés, melyet felettese írt róla. „Energikus, szenvedélyes személy, akinek kiváló képességei vannak arra, hogy a szakterületét függetlenül irányítsa, különösen alkalmas arra, hogy a rá háruló szervezeti és tárgyalási feladatokat önállóan és rendkívül jól megoldja, szakterületének elismert értője és művelője.” (Safrian 2010, 31)

A Zentralstelle nagy sikert arat, de ez sokkal inkább a jó píárnak, mint a valódi eredményeknek köszönhető. Eichmann ugyanis szemrebbenés nélkül manipulálja az adatokat. 1938. őszi jelentéseiben már 50 ezer zsidó kivándorlóról ír. „Elfelejti” megemlíteni, hogy legfeljebb minden negyedik emigrált a Zentralstelle „segítségével”, a zöm egyéb állami hivatalok révén távozik. Berlint azonban nem érdeklik a részletek. Heydrich eredményeket akart, és most felfigyel Eichmannra. A „kristályéjszaka” néven elhíresült országos antiszemita pogromsorozat után, 1938. november 12-én tartott legmagasabb szintű értekezleten az SD főnöke már Göring, von Krosigk pénzügy- és Funk gazdasági miniszter jelenlétében dicsekszik Eichmann sikereivel. Ez alapján javasolja a megkülönböztető jel bevezetését a zsidók számára. (Arad–Gutman–Margaliot 1999, 109–111) Mintha Gogol holt lelkeinek náci parafrázisát látnánk. Eichmann a zsidóktól koncepciót, más hivataloktól pedig kényszerkivándorlókat einstandol. Heydrich viszont az ő hátán felmászva követel teljes hatáskört zsidóügyben. (Safrian 2010, 35–38) A zsidók ekkor már fejvesztve menekülnek. Ez persze megint nem a Zentralstelle érdeme, de a kreditet mégis a hivatal kapja. 1939 januárjában Heydrich végre eléri, amit akar: kinevezik a Berlinben felállítandó Reichszentrale für jüdische Auswanderung élére. Ezután már haláláig nem ereszti ki kezéből a zsidókérdés megoldását. A bécsi „Eichmann-modell” pedig náci franchise-zá alakul. A háború első évében Berlinben és Prágában, később egyre több európai nagyvárosban nyit irodákat.

Felkészülés az endlösungra

Eichmann neve áldozatai révén vált ismertté. Paradox módon annak a zsidó népnek köszönheti helyét a világtörténelemben, amelynek a történelemből való kitörlését kapta feladatul. Életének legfontosabb időszaka az a három év (1941–1944), amikor a deportálással kapcsolatban Európa nagy részére kiterjedő hatáskörrel rendelkezett. A holokauszt, a zsidók megsemmisítésének programja azonban csak a Zentralstelle létrehozása után három évvel kezdődött. 1939–1941 Eichmann számára egyszerre az útkeresés és a felkészülés, Európa életében pedig a nagy népességmozgatások, az át- és kitelepítések, deportálások időszaka. A nácik hozzálátnak a kontinens etnikai átrendezéséhez. A Birodalomhoz csatolt lengyel területekről százezrével üldözik el a nemkívánatos, más SS-„szakértők” által fajilag értéktelennek nyilvánított lengyeleket, zsidókat, romákat. Helyükre külföldön élő németek (baltikumi németek, magyarországi svábok, erdélyi szászok stb.) érkeznek. Ez a Hazatérés a Birodalomba (Heims ins Reich). A munkából Eichmannék is kiveszik a részüket, 408 ezer ember áttelepítésében vesznek részt. Ez azonban kevesebb, mint a tervezett célszám tizede. Időközben változnak a szervezeti keretek. 1939-től Heydrich vezetésével feláll a náci terrorszerveket tömörítő rendőrségi csúcsszerv, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA). Eichmann a IV/D4 szekciót irányítja, amely kivándorlási és evakuációs ügyekkel (Auswanderungs- und Räumungsangelegenheiten) foglalkozik. A korábbi zsidóügyi szakértő most általános logisztikai menedzser. Stábjának tagjai, akik hamarosan végigdeportálják Európát, ekkoriban lengyelek és zsidók ki-, valamint hazatérő németek (volksdeutsche) betelepítésével foglalkoznak. (Aly 1999, 5–8) Akárcsak az eutanáziaprogram (T4) 1941-es leállítása után a megsemmisítő táborokba vezényelt profi gyilkosok esetében, az SS személyzeti politikája ezúttal is kihasználta a szinergiákat.

Eichmann 1939 és 1941 között is foglalkozott zsidóügyekkel. Tegyük hozzá: nem túl nagy sikerrel. 1939 októberében parancsot kapott, hogy dolgozza ki a Birodalomban élő zsidók áttelepítését a megszállt lengyel Főkormányzóságba. Villámgyorsan munkához lát. Végigautózza és -repüli fél Kelet-Európát. A terv hamarosan kész: egy „zsidó rezervátum” létrehozása a San folyónál lévő Nisko mellett. Az átlagosan 1000 fős transzportok Bécsből, Katovicéből, Ostravából érkeznek. A körülmények iszonyatosak. Barakkok nincsenek, az ellátás ínséges, a zsidóknak először az őrtornyokat kell felépíteniük. A hóban sokan megfagynak, másokat az SS-őrök átkergetnek a közeli német–szovjet határon. Az akció hamar befuccsol, a deportálásokat a Wehrmacht és Hans Frank lengyelországi főkormányzó ellenkezése miatt leállítják. A fájó kudarcot Eichmann bürokratikus eszközökkel próbálja leplezni: a visszatérő túlélőket „szakmai képzésből visszatérőként” veteti nyilvántartásba a bécsi zsidó vezetéssel. (Hausner 1984, 90–96)

Időközben változnak a dimenziók. 1940-ben a Wehrmacht elfoglalja Nyugat- és Észak-Európa nagy részét. Ekkor kerül terítékre a bizarr Madagaszkár-terv. Ide, az Afrika túloldalán lévő trópusi szigetre akarták kitelepíteni a nácik a zsidókat. Az ötlet eredetileg a lengyelektől származik, akik meg akarnak szabadulni 3 millió zsidójuktól. Ők évekkel korábban delegációt küldtek Madagaszkárra a helyzet felmérése végett. Nyáron Eichmann már „az európai zsidókérdés totális megoldásáról” szónokol zsidó vezetők előtt. A Külügyminisztérium és Heydrich részére tervezeteket készíttet, amelyek 4 millió zsidó madagaszkári deportálásával számolnak. Anglia azonban tovább harcolt és uralta a tengert, időközben pedig egyes német tervezők is belátják, hogy a terv logisztikai (hajók hiánya) és ellátási (zsidók milliói haltak volna éhen) okok miatt kivitelezhetetlen. A Madagaszkár-terv irattárba került. Újabb felesleges munka, újabb kudarc. Az év végén Eichmann azt írja Himmlernek, hogy az európai német érdekszférából 5,8 millió zsidót kell kitelepíteni „egy még meghatározandó területre”. (Aly 1999, 88–100, Safrian 2010, 65–67)

Változó célok, új kompetenciák

Az endlösungot megelőző időszakban jól érzékelhetők Eichmann személyiségének erősségei és gyengeségei. Stratégiai célokat sosem kezdeményez. Inkább taktikai szinten, a főnökei által kitűzött célok megvalósításakor jeleskedik. Trendformáló helyett normakövető. Bécsben szerzett kivándorlásügyi tapasztalatai új, logisztikai kompetenciával (összegyűjtés, szállítás megtervezése és lebonyolítása) bővülnek. Hatásköre a Birodalom expanziójának következtében növekszik. Képes a fejlődésre: egy vidéki (Bécs) hivatal vezetőjeként indult, de három év alatt megtanul európai méretekben gondolkodni és cselekedni. Sikere és sikertelensége a főnökök (Müller, Heydrich, Himmler) által kialakított keretek és célok függvénye. A célok azonban 1938 és 1941 között folyamatosan változtak. Ez nem is lehetett másként, figyelembe véve a terület rendkívüli bizonytalanságát. Kezdetben a zsidók kikényszerített kivándorlása volt a cél. Ebben sikeresnek bizonyult. A következő időszak, amelyet a zsidókérdés változó tartalmú „területi alapú megoldása” dominált, már hemzseg a kudarcoktól. Nekilódulás, megtorpanás, visszafordulás. E gyorsan változó környezetben nehéz eredményt felmutatni. A Führer vezetési stílusára jellemző versengő döntéshozatali centrumok rivalizálása juttatta patthelyzetbe a „területi megoldást”, amelyet 1941 során többlépcsős döntéshozatal során váltott fel az új cél: „a végső megoldás”.

Eichmann referatúráját (ekkor már IV/B4) 1941-ben bízzák meg a zsidóügyek irányításával. A szervezet órája akkor jött el, amikor összeállt az „endlösung” teljes logisztikai repertoárja: a megjelölés, az összegyűjtés, elszállítás és a megsemmisités. E láncszemek koordinálása, finomhangolása vált Eichmann legfontosabb tudásává. Megnyílt előtte egész Európa. Az egyes lépcsőfokokból összeálló helyi végső megoldásokon hivatalok tucatjai, német és kollaboráns politikusok, diplomaták, rendőrök, bürokraták és katonák százezrei dolgoztak. Eichmann és emberei a folyamat ütőerén tartották kezüket, fontos, előkészítő, moderáló, majd az utolsó fázisban végrehajtó szerepet töltöttek be. Ők tették fel a pontot az i-re.

A siker másik záloga, hogy Eichmann vezetőként tehetséges csapatépítőnek, humánerőforrás-menedzsernek bizonyul. Referatúrája alapvetően két forrásból táplálkozik. A Zentralstellében, illetve későbbi franchise-klónjaiban dolgozó, zömmel 1907 és 1913 között született osztrákok. Szó sincs szakértőkről. Van köztük motorszerelő (Rahm), ács (Zita), nyomdász (Novak), üzleti tanonc (Alois Brunner), kereskedelmi tisztviselő (Anton Burger), műszerész (Girzick), ügynök (Weiszl), lakatos (Bückler). Legtöbbször munkanélküliek, néhányan volt szociáldemokraták (pl. Anton Brunner), egyikük (Stuschka) még az általános iskolát sem volt képes befejezni. (Safrian 2010, 40–45) Kallódó kispolgári egzisztenciák, akik számára a náci mozgalom egyfajta pótlék, és az egyetlen kitűnési és kitörési lehetőség a pártkarrier. A másik utánpótlási bázis az SS-SD-RSHA kötelékéből érkezik, és némileg kvalifikáltabb. Van köztük lecsúszott egykori jogászhallgató (Seidl), textilkereskedő (Dannecker), gestapós segédbíró (Hunsche), könyvelő (Hans Günther). A társaság vegyes, a színvonal, a képzettség, a civil munkatapasztalat mértéke alacsony. Eichmann mégis képes belőlük csapatot formálni, szakértőket nevelni. Hamarosan külföldi követségeken szolgálnak, százezres zsidó közösségeket számolnak fel megszállt országokban és patinás múltú európai nagyvárosokban, gettókat és koncentrációs táborokat irányítanak.

Eichmann Argentínában bujkálva azt mondta magáról, hogy csak csavar volt a gépezetben. (Life 1960) Jeruzsálemben úgy utalt saját szerepére, hogy „a sok befogott igásló egyike voltam”. (Eichmann 2000, 11) Magát meggyőződéses nemzetiszocialistának vallotta. A munkaadó szervezettel (SS, SD, Gestapo, RSHA) való teljes azonosulása már jóval a holokauszt előtt végbement. Az endlösung kivitelezésében senki sem játszhatott kulcsszerepet anélkül, hogy a politikai rendszerrel s annak főbb céljával is azonosuljon. Márpedig 1941-ben a Szovjetunió megtámadását és Amerika hadba lépését követően a zsidókkal kapcsolatosan megfogalmazott korábbi célok értelmetlenné váltak. 11 millió európai zsidót nem lehetett sem kivándoroltatni, sem letelepíteni. Nisko környékén éppúgy nem, mint Madagaszkáron, vagy ahogy 1941 elején tervezték, esetleg Szibériában. Mindössze egyetlen elérhető cél marad: az endlösung, mely az emberi világ egy teljes szegmensének a világról való eltüntetését foglalta magába egy kegyetlen és zavaros ideológia alapján. Eichmann azonosult ezzel az ideológiával, mert nem maradt meg korábbi életének egyetlen olyan eleme sem, amelyre támaszkodva erőt meríthetett volna az elutasításhoz. Karrierje során nem válhatott függetlenné attól a gyilkos ideológia által működtetett szervezettől, melynek egyszerre tartozott urai és szolgái közé. A jeruzsálemi börtönben előszeretettel emlegette, hogy az SS-be lépve az istenek szolgálatába állt. (Eichmann 2000, 14, 29) Az ő istenei Hitler, Heydrich, Göring, Himmler, Kaltenbrunner voltak.

Gyilkosság

Ez persze nem jelentette azt, hogy szadista módon élvezte a tömeggyilkosságot. Sőt éppen ellenkezőleg. Amikor a Gestapo főnöke, Müller Chelmnóba küldte, képtelen volt benézni a gázteherautók rakterébe, ahol a zsidók fuldokoltak. Amikor az elgázosított hullákat tömegsírba lökték, rosszul lett: „…ez maga volt a poklok pokla… emlékszem még, a kézfejembe kellett csípnem, hogy rájöjjek, ébren vagyok, és amit látok, az a valóság, és nem csak álmodom”. A belzeci megsemmisítő táborba utazva attól rettegett, hogy Wirth parancsnok megmutatja neki a gázkamrákat. Megkönnyebbült, amikor megúszta egy szóbeli tájékoztatással. Minszkben, ahol 1942 márciusában kivégzéseket kellett ellenőriznie, elkésett, mert előző este annyira berúgott. Így is végignézte, hogy egy tömegsírba lökött asszony kezében 1-2 éves gyerekével könyörög a gyilkosoknak. Amikor a gyermeket fejbe lőtték, és agyvelődarabkák spricceltek a bőrkabátjára, Eichmann kiborult. Magába zárkózott, a Minszk és Berlin közti hosszú úton egy szót sem szólt. „Úgy ittam a pálinkát, mint a vizet. Muszáj volt innom. El kellett kábítanom magam.” Auschwitzban is részeg volt, amikor megmutatták neki a hullaégető gödröket. (Eichmann 2000, 89–93, 101–102, 116, Rhodes 2006, 258–260)

Nincs kétségünk afelől, hogy Jeruzsálemben nem hazudott, amikor kifejtette, hogy irtózott az endlösung látványától. Az első végignézett kivégzésnél Himmler is hisztériás rohamot kapott. A holokauszttal kapcsolatos fontos döntések időszakában elviselhetetlen migrén gyötörte. A keleti partizánvadász alakulatok keménységéről ismert parancsnoka, von dem Bach-Zelewski SS-tábornok idegösszeomlást kapott. Orvosa szerint „főként a zsidók kivégzésével… kapcsolatos emlékképek gyötörték”. Több tömeggyilkos einsatzgruppe parancsnoka (Nebe, Jäger, Jost) összeomlott. Volt (Filber), akit sírógörcsök és kontrollálhatatlan reszketés gyötört, mások (Blobel) alkoholisták lettek. (Rhodes 2006, 232–241) A nácik által legjobbnak tartott lágerparancsnok, a sobibori, majd a treblinkai megsemmisítő táborokat irányító Franz Stangl esténként egy üveg konyakot ivott meg az ágyban. A gázkamra bejáratánál álló beosztottai folyamatosan részegek voltak, az őrtornyokban álló ukrán és balti SS-ek szintén. (Sereny 157, 200, 221) Még a szenvtelen auschwitzi parancsnokot, Hösst is megviselt egy-egy birkenaui gázosítás. De éppen ő az, aki emlékirataiban leírja, hogy Eichmann milyen elragadtatással és fanatizmussal beszélt neki Auschwitzban a zsidók fizikai megsemmisítéséről. (Höss 1996, 240–242)

E két, látszólag ellentétes viselkedés egyáltalán nem zárja ki egymást. Az elméleti cél, amelyet 1942. január 20-án a wannsee-i konferencia jegyzőkönyvében Eichmann olyan óvatosan körülírt, még nem hozta magával az eszközök és módszerek explicit megfogalmazását. (Roseman, 2003) Eichmann az ideológiai adaptáció révén – főleg egy berlini vagy auschwitzi hivatali szobában ülve – könnyedén képes volt a gyilkos céllal való azonosulásra. Bár a megvalósítás részletei a terepen elborzasztották, néhány álmatlan éjszaka után, némi pálinka és filozofálgatás segítségével racionalizálni (magyarázni, indokolni) tudta a mészárlást.

Magyarország: Eichmann a csúcson

Argentínában és az izraeli börtönben Eichmann egyaránt sokat és szívesen mesélt Magyarországról. Valószínűleg élete legszebb és legsikeresebb fél évét töltötte itt. Nekünk, magyaroknak ez az időszak azonban különösen nyomasztó emlék. Áldozatainak legnagyobb csoportja innen, közülünk származott, s ő éppen itt, Budapesten ért fel karrierje csúcsára. Kevéssé ismert, hogy mostohaanyja zsidó családtagjai révén Eichmann-nak voltak magyarországi rokonai. Pszichiáter unokanővére egy itteni zsidó cipőgyároshoz ment feleségül. Később, a válás után egy zsidó egyetemi docens jegyese lett. Eichmann már a megszállás előtt is járt náluk, Magyarországon. 1944-ben pedig állítólag SS-egyenruhában vacsorázott zsidó rokonaival az egyik budapesti étteremben. (Eichmann 2000, 26)

Munkája során Eichmann először 1942-ben került kapcsolatba a magyar zsidókkal. A január 20-i wannsee-i konferencia előkészítő anyagában 742 800 főben határozta meg számukat. A tanácskozásról általa készített jegyzőkönyvben szerepel az a kitétel, hogy a közeljövőben megpróbálják Eichmann egyik emberét (Berater für Judenfrage) Budapestre küldeni (németül lásd Lévai 1961, 24–31, magyarul Roseman 2003, 148–155). Talán nem véletlen, hogy a magyar hadsereg vezetése éppen ezekben a napokban tapogatózik Berlinben, hogy lehetséges lenne-e 100 ezer zsidó „menekült” kitelepítése keletre. Az 1941 nyarán az országból hontalanként Ukrajnába deportált 18 ezer emberből 15 ezret az SS Kamenyec Podolszkijnál legéppuskázott. Ez a tény Budapesten is ismert. A magyar felajánlkozást a IV/B4 referatúra ekkor elutasítja. A berlini magyar katonai attasé azonban 1942 nyarán újra előveszi az ügyet, és a kérdés „végérvényes” megoldását kéri. Ezúttal személyesen Eichmann válaszol: „…magyarországi részakcióra jelenleg műszaki okok miatt nincs lehetőség… helyesebb lenne ezzel az akcióval várni addig, míg Magyarország hajlandó lesz ezt a rendszabályt a magyarországi zsidókra is kiterjeszteni”. (Wilhelmstrasse 1968, 675, 694) Azaz: nem érdekli egy kisebb ügy, valamennyi magyar zsidót akarja.

Nos, sokáig úgy tűnt, hogy ez a vágya nem teljesül. 1944 tavaszán az itt élő, mintegy 760–780 ezres zsidóság Európa utolsó, lényegében érintetlen zsidónak minősített népessége. A fronthelyzet romlásával megmenekülésük esélye napról napra nő. Ekkoriban Eichmann és embereinek nagy része már feladat nélkül lézeng. Az elérhető és deportálható zsidók lényegében elfogytak. Úgy tűnik, hogy a holokausztnak lassan vége. A megsemmisítő táborokat (Belzec, Treblinka, Sobibor) Auschwitz kivételével felszámolják. A birkenaui krematóriumok többsége használaton kívül omladozik. Hitler azonban vonakodó szövetségese megszállása mellett dönt.

Március 10. körül Eichmann épp egy jelentéktelen építkezést irányít, amikor megérkezik Heinrich Müller, a Gestapo főnöke, és tolmácsolja Himmler parancsát. Argentínában így emlékezett a pillanatra: „Most, annyi íróasztal mögött töltött év után kiléptem a harcmező puszta valóságába. Ahogy Müller fogalmazott, személyesen engem, azaz magát a »mestert« küldték, hogy biztosak legyenek benne, a zsidók nem fognak fellázadni úgy, ahogy a varsói gettóban tették (…) Mivel ők a »mestert« küldték, akárhogy is, de úgy akartam cselekedni, mint egy mester. Meg akartam mutatni, hogy milyen jól lehet egy megbízatást végrehajtani, ha a parancsnok 100 százalékosan kitesz magáért. A zsidóknak egy ragyogó művelet keretében való elszállításával példát akartam mutatni a jövőben máshol lebonyolítandó akciók számára.” (Eichmann 1960)

Eichmann egykori főnöke, majd későbbi beosztottja, a felakasztott Wisliceny szerint is karrierje utolsó nagy esélyeként tekint a feladatra. Meg akarja dönteni az SS nem hivatalos deportálási rekordját. Ezt Hermann Höfle SS-Sturmbannführer (őrnagy) tartja, aki 1942-ben 53 nap alatt deportálta a varsói gettó 275 ezer lakóját a közeli Treblinkába. Mindez azonban ekkor még csak vágyálom. Látszólag minden tényező Eichmann ellen dolgozik. Közeledik a Vörös Hadsereg, ezért ellentétben az 1939 és 1941 között lerohant országokkal, most nincs idő több hónapos tervezésre. Ráadásul Varsóval ellentétben most nem egy várost, hanem egy egész országot, sok száz települést kell zsidótlanítani. Márpedig Eichmann legfeljebb mintegy 20 sebtében összehívott tisztjére számíthat. Igaz, ők valamenynyien kipróbált profik. Mégis, Európa harmadik legnagyobb létszámú zsidóságát kellene válságos körülmények között, minimális erővel, villámgyorsan összeszedni, gettósítani, deportálni, majd megölni. A feladat végrehajthatatlannak tűnik.

Eichmann persze tudta, hogy erői legfeljebb néhány kisváros zsidóságának elhurcolásához elegendők. De Bulgária, Románia és Franciaország példáján már megszokta, hogy sokszor kevéssel kell beérnie. Világos volt számára, hogy a magyar közigazgatás együttműködésének megszerzése az egyetlen esélye. Jó ómen, hogy 1944. március 19-én, 38. születésnapján indul Budapestre. 56 nap múlva megindul a tömeges deportálás. Újabb 56 nappal később Budapesten és a munkaszolgálatosokon kívül nincsenek már zsidók az országban. A vonatok a kisebb akciókat is beleszámolva júliusig majdnem 450 ezer embert vittek el. 97 százalékuk Auschwitzba kerül, amely ezekben a hetekben bonyolítja történetének legnagyobb tömeggyilkosságát. Az addig „csúcstartó” Treblinkát megelőzve, az egyetlen „milliós” táborrá, a holokauszt univerzális szimbólumává válik.

Hogy történhetett mindez? Eichmann az izraeli rendőrségen világosan válaszol a kérdésre: „Amikor Magyarországra utaztam, az aggodalmaimon kívül nem volt semmim (…) hogyan fogom végrehajtani? Azután jött Endre (…) [és a parancs] gyakorlati kivitelezését ez oly mértékben megkönnyítette számomra (…) mint amelyről korábban nem is álmodhattam, annyira, hogy tulajdonképpen az ujjamat sem kellett megmozdítanom.” (Lévai 1964, 89)

A kulcsfigura Endre László, a Belügyminisztérium új, zsidóügyekben illetékes közigazgatási államtitkára, akivel Eichmann 1944. március 29-én találkozik először. Buenos Airesben így emlékezett: „Ezen az első estén elmagyaráztam Endrének programomat, és láttam, hogy ő ettől tűzbe jött, amin nagyon csodálkoztam, mivel a magam részéről harcra és vitára számítottam. Többet nem is igen akartam beszélni, és az est hátralévő részét így inkább a különféle tokaji borok kipróbálására szánhattam.” Az SS-Obersturmbannführer (alezredes) úgy véli, hogy a magyar zsidók sorsa ezen az estén pecsételődött meg. És valóban: az Endre-Eichmann duó kevesebb mint négy hét alatt eléri, hogy lehetővé váljon valamennyi magyar zsidó deportálása. Március végén két nap alatt megegyeznek a mindenre és mindenkire kiterjedő gettósításban, és a megszállás után 28 nappal (április 16.) középkori gettók létesülnek országszerte. Április közepére már valamennyi német és magyar szereplő (a kollaboráns kormány, Horthy, a Wehrmacht és a Honvédség) elfogadja a munkaképes zsidók deportálását. (Kádár–Vági 2005, 108–136) Április 22-én pedig megszületik a végső döntés: Eichmann és Endre közös előterjesztésére Berlin és Budapest között megállapodás jön létre valamennyi magyar zsidó elszállításáról. A kijelölt végállomás: Auschwitz. A megállapodásra Szentkúton, az Endre család kúriájában kerül sor kellemes poharazgatás és vacsorázás közepette (Kádár–Vági 2005, 136–140). Az általa felállított Zsidó Tanácsot és a cionista Mentőbizottságot eközben valóságos showműsorokkal igyekszik megbénítani. Hol a zsidó kultúráról érdeklődik, máskor Auschwitzcal fenyegetőzik.

A következő hetekben Eichmann és Endre elmélyülő barátsága folytán a német–magyar együttműködés logisztikai csodát hoz. Az akciót 200 ezer magyar csendőr, rendőr és hivatalnok bonyolítja, Eichmann 20 tisztjének segítségével. Kárpátalja 150 ezer zsidójának elhurcolásához Wisliceny vezetésével 8 tisztet és tiszthelyettest, valamint 40 SS-őrt küld. De nem is kell több. A magyarok elvégzik a munka dandárját. Endre nem német lakájként, hanem évtizedek óta elkötelezett antiszemita fajvédőként működik együtt. Javaslatára Eichmann négyszeresére növeli a deportálás ütemét: napi egy helyett átlagosan négy szerelvénnyel kalkulálnak. Ha az eredeti ütemterv maradt volna érvényben, akkor az akció leállításáig majd félmillió helyett „csupán” 170–180 ezer zsidó került volna Birkenauba.

Eichmann Izraelben így emlékezett: „Az ütemmel kapcsolatban (…) Endre és az ő csendőrsége olyan gyorsan haladt, hogy Auschwitznak a lehető legnagyobb nehézséget okozta az összes szállítmány kezelése.” És való igaz: Höss táborparancsnok hiába jár Budapestre panaszkodni, a vonatok özönlenek Auschwitzba. Olyan ütemben, hogy a birkenaui megsemmisítő gépezet, valamint a munkaerőt kezelő és egyben elosztó logisztikai bázis egyszerűen nem volt képes lépést tartani. Még az izraeli börtönben is rajongva ír a magyar kollaborációról és antiszemitizmusról: “Persze illedelmesen be kell vallanom, hogy a magyar hatóságok gépezete olyan módon működött, ahogy azt akkoriban a más országokban működő hatóságok ritkán mondhatták volna el magukról. Nemcsak zsidóügyekben, hanem egyszerűen minden más hivatalos feladatukat illetően úgy működtek, hogy több alkalommal azt mondtam magamnak: Az áldóját! Eddig azt hitted, hogy csak Németországban uralkodik az a bizonyos pontosság, és itt legalább ugyanazt a kínosan pontos akkurátusságot látod. Csodáltam a magyar közigazgatást, és nem abban a tekintetben, hogy milyen módon intézték a zsidóügyeket, hanem általánosságban szólva, hivatali-tárgyi nézőpontból szemlélve.” (Kádár–Vági 2005, 170–174) Ennél nagyobb dicséret tőle nem is érkezhet. Persze az események után másfél évtizeddel Izraelben Eichmann igyekszik minél több felelősséget az időközben kivégzett egykori magyar barátokra és kollégákra kenni. Mégis, a magyar kollaborációval kapcsolatos állításait dokumentumok tízezrei támasztják alá. Eichmann nyilatkozatai talán a magyar történelem legszégyenletesebb forrásai.

Eichmann Budapesten tölti élete legszebb időszakát. A Rózsadombon a Tungsramot alapító és az UTE focistadionját építtető Aschner Lipót árjásított luxusvillájában lakik. A tulajdonost természetesen deportálják. Eichmann a magyar fővárosban élvezi munkáját. Sikert sikerre halmoz. Jut idő kikapcsolódásra is. Motorozik, nyaral a Balatonnál, teniszezik. Élénk társadalmi életet él. Vacsorák, partik, ivászatok. Egyszerű alezredes létére magyar kormánytagokkal parolázik. A Budapesten tárgyaló auschwitzi parancsnok szerint özönlenek hozzá a meghívások. (Eichmann 1980, 364–365, Eichmann 2000, 222, Höss 1996, 241) Nyáron azonban már gyülekeznek a fellegek. Júliusban Horthy megakadályozza a budapesti zsidók deportálását, és augusztusra az ügy le is kerül a napirendről. Eichmann feloszlatja egységét. Ekkor az oroszok már átlépik a magyar határt, a bombázások mindennaposak. Hiába a deportálási rekord megdöntése, közeledik az igazság órája. Eichmannn a beszámolók szerint ekkoriban már rengeteget iszik. Merénylettől fél, kocsijának kesztyűtartójában kézigránátot tart. Jeruzsálemben az ügyészség majd azzal gyanúsítja, hogy az „íróasztalgyilkos” Budapesten saját kezűleg vert agyon egy Salamon zsidó fiút villája kertjében. A bíróság azonban a vádat érdemi bizonyíték hiányában elutasítja.

A nyilas puccs után visszatér Budapestre. 50-60 ezer embert még sikerült deportáltatnia. Vonatok hiányában ezúttal gyalog. A fővárosi zsidóság több mint fele azonban megmenekül. Ebben sok tényező játszik közre, a Vörös Hadsereg mellett a zsidókat mentő külföldi diplomaták és az őket nagy számban bújtató fővárosiak. A „mester” 1944. karácsony napján, röviddel az orosz gyűrű bezáródása előtt távozik sebtében. Sejti, hogy ezután örökre menekült marad.

A halhatatlanság

A háború végével nemcsak Eichmann karrierje, de lényegében az élete is véget ért. A nagy hatalmú SS-tisztből egyik napról a másikra álnéven bujkáló senki lett. Szerencséje és leleménye megvédte ugyan a lelepleződéstől, de jövőt már nem tartogat számára. Miként nem volt sikeres az SS-be belépése előtt, nem vált sikeressé az SS-ből kikerülése után sem. Amikor az Izraelből küldött ügynökök Argentínában nyomoznak utána, nem akarják elhinni, hogy ez az ócska házban lakó, elhanyagolt külsejű ember a rettegett Eichmann. Elfogása után kiderül, hogy még az alsónadrágja is rongyos.

Eichmann maga is érezte, hogy mindössze akkor élt, 1938 és 1944 között, amikor részt vehetett az endlösungban. Perverz módon történelmi figurának érezte magát, s annyiban igaza is volt, hogy más társadalomba születve, más szervezetben szolgálva jó, ha a postán, a vasútnál vagy más, logisztikai feladatokra szakosodott szervezetnél talált volna alkalmazást. Egy félreértés következtében azonban különleges történeti helyzetben kapott állást az SD-nél, ahol ezt az alapvetően szürke, érdemi képzettség és valódi tudás nélküli embert munkaadójának diabolizmusa alakította először szakértővé, majd vezető hivatalnokká, végül pedig élet és halál urává. Más háborús bűnösökhöz hasonlóan a nácizmus és a holokauszt Eichmann számára is karrierje csúcspontját jelentette. Ugyanakkor az egész életpályát tekintve valójában kitérőnek bizonyult. Amikor a háborús vereség véget vetett tevékenységének, a hatalom berkeiből visszatért a szürke hétköznapokba. Újra az lett, aki korábban volt. És egészen 1960-as elfogatásáig az maradt, aki akkor lett volna, ha sosem kerül be az SD-be. Egy senki.

Tevékenysége mégis örök nyomot hagyott. Az 50 évvel ezelőtti per révén Eichmann elérte azt, amit mindig is akart. Halhatatlanná lett, jóllehet nem úgy, ahogyan szerette volna. A perben nem egyszerűen tetteit tették mérlegre. Az eljárás messze túlmutatott a vádlott tevékenységén. Nemzedékek gondolkodását és hozzállását formálta. Hozzásegített bennünket ahhoz, hogy kilépve a konvencionális, moralizáló felfogásból, megértsük a modern tömeggyilkosságok mechanizmusát. A történelem fintora, hogy Eichmannt, aki karrierje elején nem tudott Jeruzsálembe eljutni, éppen ebben a szent városban ítélték halálra. Kivégzésével beteljesült rajta az, amit Hegel „az ész cselének” nevezett.

Irodalom

Aly, G. 1999. Final Solution. Nazi Population Policy and the Murder of the European Jews. Arnold, London.

Arad, Y. – Gutman, I. – Margaliot, A. 1999. Documents on the Holocaust. Selected Sources on the Destruction of the Jews of Germany and Austria, Poland, and the Soviet Union. Jerusalem, University of Nebraska–Lincoln and London–Yad Vashem.

Arendt, H. 1965. Eichmann in Jerusalem. A Report on the Banality of Evil. Revised and Enlarged Edition. The Viking Press.

Cesarini, D. 2006. Becoming Eichmann. Rethinking the Life, Crimes, and Trial of a „Desk Murderer”. Da Capo Press.

Eichmann 1960. Eichmann Tells His Own Damning Story. Life, 1960. november–december.

Eichmann, A. 2000. Tárgyalástól ítéletig. Feljegyzések a börtönből. Budapest, Trifer.

Eichmann, A. 1980. Ich, Adolf Eichmann. Eins historischer Zeugenbericht. Leoni am Stamberger See, Druffel Verlag.

Hausner, G. 1984. Ítélet Jeruzsálemben. Budapest, Európa.

Hitler, A. 1942. Harcom (Mein Kampf). Budapest, Centrum Kiadóvállalat Rt.

Höss, R. 1996. Death Dealer. The Memoirs of the SS-commandant at Auschwitz. (Steven Paskuly ed.) New York, Da Capo Press.

Kádár G. – Vági Z. 2005. Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Budapest. HAE-JAFFA.

Lévai, J. 1964. The Hungarian Deportations in the Light of the Eichmann-Trial. Jerusalem, Yad Vashem Stuides V.

Lévai, J. 1961. Eichmann in Ungarn. Dokumente. Budapest, Pannonia Verlag.

Padfield, P. 1990. Himmler. A Full-Scale Biography. New York, MJF.

Rhodes, R. 2006. A halál mesterei. Budapest, Gold Book.

Roseman, M. 2002. A végső megoldás. A Wannsee-jegyzőkönyv. Budapest, Magyar Könyvklub.

Safrian, H. 2010. Eichmann’s Men. US Holocaust Memorial Museum, Cambridge University Press.

Schellenberg, W. 1989. Walter Schellenberg emlékiratai. Budapest, Téka–Zrínyi.

Serenyi, G. Into that Darkness. An Examination of Conscience. New York, Vintage Books.

Wilhelmstrasse 1968. Ránki György–Pamlényi Ervin–Tilkovszky Lóránt–Juhász Gyula (szerk.): A Wilhelmstrasse és Magyarország. Budapest, Kossuth.

A fenti dolgozat eredetileg előadásként hangzott el az ELTE Társadalomtudományi Kara és a Mensch Alapítvány szervezte Eichmann-konferencián 2011. április 15-én, a CEU-n.

Forrás: http://mozgovilag.com/?p=4615