Irgalom, kegyelem

2009. október 3. szombat, 20:04Dalit.hu

15


Irgalom, kegyelem


Szóba állnak velünk. Ez jólesik. Köszönet nagytiszteletű Országh István ref. lelkésznek, hogy Egy-ház című írásában (szeptember 19.) a „történelmi népegyházak” részéről új hangot ütött meg a kisebb egyházakról szólván. A mondanivaló még a régi, de a hang már új. Nem mindegy, hogy az ember gyülekezetét „destruktív szektának” csúfolják, vagy „szabadegyháznak” becézik. Ez a diplomatikus megnevezés ugyan a kommunista egyházpolitika találmánya, de még mindig barátságosabb, mint a másik. Mert ugye, ma van a négy „történelmi népegyház” egyfelől, és volnánk mi, a „történelmietlenek” vagy micsodák másfelől? Most akkor tudjuk, micsodák: „szabadegyház” lettünk ismét.

Szabad országban szabadegyháznak lenni jó. De történelminek lenni nyilván sokkal jobb. Csakhogy ugyan vajon miért is történelmibb a Magyar Református Egyház, mint a Budai Szerb Orthodox Egyházmegye vagy az Evangéliumi Testvérközösség? Ha népegyház a Magyarországi Zsidó Hitközségek szövetsége a maga 4700 adófelajánlójával, akkor miért nem az a 11 000 fő támogatását élvező Baptista Egyház? Miért kell fenntartani az Állami Egyházügyi Hivatal különbségtételét? Ugye nem a letűnt korokból itt maradt előjogok reményében? Szerintünk jogszerűtlen bármilyen határt vonni a vallási közösségek közé. Hadd ajánljunk Országh lelkész úr figyelmébe egy „történelmi-egyházi” gondolatot a messzi Indiából, a Krisztus előtti évszázadokból. „A Kedvestekintetű Asóka császár azt kívánja, virágozzék minden vallási közösség. Mert mindegyikük az érzékek megfékezésére és az élet tisztaságára törekszik. Ám számtalan féle a vágy és az emberek hajlamai, ezért egy-egy közösség csak egy részét valósíthatja meg az egésznek.

A lelkész úr szociológiai és pénzügyi különbségeket is lát a történelmi egyházak és a szabadegyházak között. Azt vélelmezi, hogy „a szabadegyház pusztán azok iránt érez felelősséget, akik meghozzák a teljes egzisztenciális döntést”. Azt is állítja, hogy „a népegyház képviseli a szélsőségektől mentes józan hit, a tradíció világát”.

Kedves lelkész úr! Ezek a különbségek léteznek – csak éppen nem a négy „történelmi” felekezet és a többiek között állnak fönn. Vegyük például a szélsőségesség kérdését. Hadd emlékeztessünk arra a szélsőséges esetre, ami éppen lelkész úr történelmi népegyházában fordult elő a minap. Egy lelkész kolléga a saját temploma előtt félredobta palástját és egy szélsőségessége
miatt betiltott szervezet egyenruháját öltötte magára… De hagyjuk a szélsőségeket. Számunkra sokkal fontosabb kérdés, hogy tiszteletes úr miként értékeli a szabadegyházak karitatív tevékenységét, hiszen cikke középpontjában ez áll. Országh úr nagyon udvarias, de nem rejti véka alá a véleményét: a történelmi népegyházak a teljes lakosság számára nyújtanak olcsóbb, de felszínesebb szolgáltatást, ahogyan az egészségügy, igazságügy, rendőrség. A szabadegyházak viszont csak egy szűkebb rétegnek nyújtanak magasabb szintű, de drágább szolgáltatást. Azoknak, akik egzisztenciálisan teljes elkötelezettséget vállalnak.

Lelkész úr lényegi megállapítása, hogy a „szabadegyház pusztán azok iránt érez felelősséget, akik…”. A szabadegyház tehát nem mindenki iránt irgalmas. De ki az én felebarátom? A válogatós irgalom a nagytiszteletű úr gondolatmenetében nyilván az irgalmas szamaritánus történetére utal. Ám maga az újszövetségi történet lelkész úr érvelésével szemben áll. A szamaritánus irgalmassága pontosan a tradícióiba merevedett „történelmi népegyház” kritikája. A Jézus által elénk példaképként állított szamaritánus kívül van a „történelmi népegyházon”, felelősségérzete mégis egyetemesebb, mint a papé és a lévitáé.

Nem állítjuk, hogy a „szabadegyházak” ma Magyarországon mind irgalmas samaritánusok lennének. De azért akkorát nem fordult a világ Jézus óta, hogy minden szamaritánus elszegődött volna papnak. Maradjunk annyiban, hogy az irgalom sajnos egyenlőtlenül oszlik el az emberek között.

A Dzsaj Bhím Közösség szeretné az egyházak figyelmét egy olyan terepre irányítani, ahol az irgalom ma – nagytiszteletű úr szavait kölcsönvéve – „jó társadalmi befektetés” lehetne. Ez pedig a cigány fiatalok tömeges közép- és felsőfokú oktatása.

A „történelmi népegyházak” ma a legnagyobb iskolafenntartók hazánkban, és a kisebb egyházak közül is nem egy működtet középiskolát. Van tehát mód az irgalom gyakorlására. Az állam ezt a tevékenységet megfelelően finanszírozza is azokban az intézményekben, amelyek ezt a szamaritánus irgalmat gyakorolják.

2007-ben például a hazai iskolákban összesen 23 418 diák után ítélt meg integrációs támogatást az oktatásirányítás azon iskoláknak, amelyek vállalták a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek együttnevelését átlagos helyzetű társaikkal. E célra a 2007-2008-as tanévben közel másfél milliárd forintot ütemezett be a költségvetés.

Van viszont az iskoláknak egy köre, ahol szinte nincsenek halmozottan hátrányos helyzetű diákok, s ezért az ilyen jellegű támogatásokat alig veszik igénybe. Az egyházi és alapítványi iskolákról van szó. 2007-ben hat egyházi iskola kapott integrációs támogatást, összesen csupán 324 diák után. Egyetlen alapítványi iskola sem. E diákok több mint fele pedig egyetlen „szabadegyház”, az Evangéliumi Testvérközösség iskoláiba járt. A legnagyobb magyar iskolafenntartó, a katolikus egyház 2007-ben mindössze 59 halmozottan hátrányos helyzetű diák után folyamodott integrációs támogatásért. Valószínűleg van még ilyen diák a katolikus iskolákban, de a számuk olyan kicsi, hogy nem éri meg az adminisztráció, ami a támogatás igénylésével jár.

Különös helyzet. Pedig ma hazánkban éppen a világnézetileg elkötelezett iskolák állami finanszírozása a legalkalmasabb arra, hogy a helyi közösség anyagi helyzetétől függetlenül magas szintű ellátást biztosítson a legszegényebb települések legszegényebb diákjai számára is. Az önkormányzati iskolákban az állami pénzköltés ehhez nagyon egyenetlen: a gazdag önkormányzatok iskolái gazdagok, a szegényeké szegények. A jó helyre született diák állami pénzből magas szintű oktatásban részesülhet a saját településén. A halmozottan hátrányos helyzetű településre született diák viszont valószínűleg tovább sem tanul, ezért az állam „megtakarítja” a fejkvótáját.

Az egyházi iskolák finanszírozása viszont kiegyenlített: ma az állam ugyananynyit költ el egy debreceni református kollégistára, egy pannonhalmi bencés diákra, egy fasori evangélikus gimnazistára, mint a sajókazai cigánytelepen a buddhista gimnáziumban érettségiző, halmozottan hátrányos helyzetű tanulóra. Ha ezek az iskolák önkormányzatiak lennének, akkor a debreceni kollégium és a fasori gimnázium nyilván jól járna, hiszen Debrecen és a főváros maga is szívesen költene a város oktatási sikereinek történelmi szimbólumára. A pannonhalmi bencések már nehezebb helyzetbe kerülnének, hiszen Pannonhalma kis település, nem jutna ennyi pénze a nagy múltú iskola fenntartására. A sajókazai Dr. Ámbédkar gimnáziumot pedig be kellene zárni, hiszen a helyi önkormányzat biztosan nem tudná finanszírozni. Az egyházi, a világnézetileg elkötelezett iskolák – függetlenül attól, hogy hol működnek -, az államtól megkapják költségvetésüknek azt a hiányzó felét (2009-ben diákonként 245 700 Ft-ot), amelyet az önkormányzat vagy ad, vagy nem ad. A hátrányos helyzetű településeken ilyen nagyságrendű összeget az önkormányzatok soha nem fognak hozzátenni az iskola működtetéséhez, pedig ott sokkal nagyobb szükség mutatkozik színvonalas oktatásra, mint az ország más településein. A magyar oktatásfinanszírozás tehát kiemelten ösztönzi az egyházakat arra, hogy vállalják el a legszegényebb települések legszegényebb gyermekeinek oktatását, hiszen az egyházakon kívül bárki más csak fele annyi pénzből tehetné ugyanezt.

Milyen kár, hogy a világnézetileg elkötelezett fenntartók mégis csak a legritkább esetekben vállalkoznak erre! Az iskolák világában sajnos nem igazolható Országh úr büszkesége, hogy a „történelmi népegyházak” a teljes lakosság számára nyújtanak olcsóbb szolgáltatást. A helyzet épp az, hogy sajnos csak egy szűkebb rétegnek nyújtanak magasabb szintű, de drágább szolgáltatást.

A magyar állam mégis bölcsen járt el, amikor ezt a pénzügyi ösztönzőt beépítette a rendszerbe: hiszen így hosszú távra helyzetbe hozta azokat a vallási irányzatokat, amelyek erősebben érdeklődnek a feladat iránt. Ilyennek bizonyultak a „történelmi népegyházak” köréből a szaléziek Kazincbarcikán, sőt tavaly óta a már esztergomi ferencesek is. Ilyenek továbbá a „szabadegyházak” közül kezdettől fogva Wesley János metodista követői (Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség) és indiai példák alapján ilyen célokat tűzött ki maga elé a Dzsaj Bhím buddhista mozgalom Sajókazán.

Nagytiszteletű urat pedig arra kérjük, higgye el, az irgalom – ahogy Jézus idejében – ma is kegyelem dolga.

A szerző iskolaigazgató, Dzsaj Bhím Közösség

http://www.nol.hu/velemeny/20091003-irgalom__kegyelem (Derdák Tibor)