Shalva Weil, a jeruzsálemi Héber egyetem kutatója különös jelenségre bukkant a világ egyik eldugott sarkában Tibettől délre, Bangládéstől keletre, a burmai határvidéken. India távoli hegyeiben a sinlung törzsekhez tartozó lakosok az elmúlt 60 évben tömegesen térnek át a legszigorúbb előírásokat követő zsidó vallásra. Ma már mintegy 500 sinlung személy tartózkodik Izrael államban.

Az áttérések a sinlungok körében két szakaszban zajlottak: először 100 éve az eredeti bennszülött vallásukból megtértek a kereszténységhez, majd a keresztény vallásról áttértek a zsidó vallásra.

A szikra, amely az áttérést kiváltotta, egy látomás volt. Mela Chala egy mizorami faluban egy reggel arra ébredt, hogy álmot látott: ő és övéi egy elveszett zsidó törzs leszármazottai. Az álom híre bejárta Mizoramot, Manipurt, sőt Burmába is eljutott. Mela Chala később újabb misztikus intelmet kapott, mi szerint övéi vissza fognak térni Izraelbe. A látomás 1951-ben történt.

Mindez éppen három évvel Izrael állam megalakulását követően történt, amikor az Izrael iránti rokonszenv világszerte tetőzött. Az indiaiak különösen csodálták, ahogyan a zsidó nép elnyerte a függetlenségét a britektől. India kormánya akkoriban mégis úgy döntött, hogy nem lép normális diplomáciai kapcsolatra Izraellel, hogy így az arabok kedvében járjon, és megelőzze az otthoni muzulmánok felzúdulását. Ennek ellenére Mela Chala apokaliptikus látomása óta a sinlung törzsekhez tartozó indiaiak ezrei az ötvenes évektől kezdve nagy szorgalommal tanulmányozták a zsidó vallás rejtelmeit, „hogy visszatérhessenek őseik földjére”. A mai Izrael szerintük a sinlungok őshazája. A múlt összeér a jelennel, az elveszett izraeliták megkerültek.

Az egész mozgalom olyan eldugott helyen zajlik, és olyan hirtelen tört elő, hogy a nagyvárosokból lehetetlen megállapítani, mi is történik. Az áttért törzsi lakosság „Manassé gyermekei”-nek nevezi magát. Egy maroknyi iskolás közülük már a távoli Bombayban tanul indiai városi zsidó diákokkal együtt. A mizoramiak egy-két kalkuttai és újdelhi zsidó vezetővel is fölvettek személyes kapcsolatot. Indiából és Burmából pedig azóta kivándorolt több száz ember Izraelbe.

Ha áttérünk egy vallásra, el kell fogadnunk egy sor hiedelmet és gyakorlatot, amik eltérnek mind attól, amit addig igaznak tartottunk, és amit elvártak tőlünk. A csoportos áttérések gyakran izgalmasak és új irányt adhatnak a kutató elmének: miért van az, hogy egyik csoport vonakodik fölvenni egy világvallást, míg a másik meg ugyanabban a közegben szívesen áttér. Miért van, hogy egyes áttérési mozgalmak hirtelen népszerűségre tesznek szert, és egyáltalán: miért térnek át az emberek? Az ezredforduló kedvez az ilyen gondolatoknak és a vallási felbuzdulásnak.

Az antropológusok, sőt más tudományágak művelői is régóta érdeklődnek a vallási „áttérések” iránt, bár ezt gyakran szűken értelmezik. Jellemző, hogy a „megtérést” csakis a kereszténység felvételére mondják. Persze valójában nemcsak azt jelentheti, így néha az Iszlámba való „betérés” leírását is olvashatjuk. Viszont a zsidó vallásnak, ennek a hagyományosan nem térítő vallásnak a tömeges felvételéről aligha hallottunk.

Ez már így is elég bonyolult, hát ha még hozzáadjuk a hagyomány újraalkotásának a jelenségét! Mizoramban a jelek szerint az áttérés segíti a vegyes törzsi eredetű sinlungnak nevezett népesség összeolvadását, miközben a különböző eredetű lakosok közösen lerázzák a gyarmatosítók által annak idején kívülről rájuk erőltetett kulturális igát.

Sára, aki a vaiphei törzsből tért meg a zsidó vallásba, egy lakodalmon Jeruzsálemben 2000. augusztusában így mesél erről: „az izraeliek azt hiszik, mind egyformák vagyunk, pedig némelyikünk alig érti a többiek beszédét, mert másik törzsből vagyunk”. Arra is emlékeztetni kell, hogy külsődleges hasonlóságuk ellenére sok törzs küzdelemben áll egymással erőforrásokhoz való hozzáférés vagy helyi hatalmasságok iránti hűség dolgában Mizoramban és Manipurban egyaránt.

„a „sinlung” szó homályos eredetű. „Sin” – azt jelentheti: kínai származású, „lung” pedig azt jelenti: kő. A csin-lusáj mitológiában népszerű téma, hogy barlangból származunk. A sinlung különböző törzsi csoportok közös neve: csin, kuki, lusáj, mizó, stb.” Az elnevezések attól függenek, hogy milyen összefüggésben soroljuk őket.

Egyes csin és kuki törzsbéliek újabban a nágákkal azonosíthatók, pedig egy évszázada még jól megkülönböztethetők voltak. A legutóbbi években aztán mégis ellenségeskedések törtek ki köztük. A csoportok finomabb megkülönböztetése földrajzi helyekhez is köthető. Minden törzsi név meghatározásával bajban vagyunk, sőt az egyes egyének törzsi hovatartozása is változandó, akár alku tárgya is lehet.

A csin, kuki, sőt mizó megnevezések látszólag szabadon fölcserélhetők egymással. A kuki megnevezésről azt tartják, hogy azt az angolok találták ki. A kukikat régi és új kukikra oszthatjuk. Utóbbiak közé tartoznak azok az északi csinek, akik XIX. század közepén érkeztek jelenlegi lakóhelyükre. A régi kukik máshonnan menekültek ötven évvel az előtt. Újabb időkben bizonyos törzsek visszautasítják a kuki megnevezést, mivel lenézőnek tartják. Helyette a sinlung megjelöléssel azonosulnak, vagy valamelyik felsorolt konkrét törzs tagjaként határozzák meg magukat.

Az izraeli közbeszéd viszont héberül mindegyiküket egységesen „Bene Menasseh” –ként azonosítja. Ezzel a bibliai törzsi megnevezéssel egy új valláshoz kötik őket és egy új sorshoz.

A törzsi identitás változékonyságának hagyománya magyarázatot nyújthat arra is, hogy miért alakul ki ilyen könnyen a zsidó identitás „Manassé gyermekei”-nél. Az identitások gomolygó ködéből talán megérthetjük, hogyan lehetett vonzó egy olyan azonosulás, amelyhez látszólag semmilyen kapcsolat nem fűzi a helyieket. Nincs írásos bizonyíték arra, hogy az indiai-burmai határvidéken zsidók valaha is éltek volna, és a tíz elveszett törzs legendáját sem szokás evvel a területtel összehozni.

A helyi törzsek tagjainak a gyarmatosítók eleinte a protestantizmus puritán kálvinista változatát kínálták. Később aztán welszi prédikátorok prófétáló, ördögűző, nyelveken szóló ébredi felhívásai visszhangra leltek a helyiek körében. A személyes vallási élményre, hívő életre helyezték a hangsúlyt, szembehelyezkedve a sákramentálisnak, paposnak és világiasnak tűnő intézményesült egyházakkal.

Mivel az ébredési mozgalmakat csak a gyarmatosítók tudósításaiból ismerjük, nem világos, hogy a keresztyénség bátorította a benszülöttek útkeresését, vagy netán megelőzte-e a keresztyénség fölvételét valamely közéleti, vallási mozgalom. A bennszülött vallás természetével mindenesetre összefügghet az a tény, hogy a törzsi lakosság ennyire könnyen megtért. A sinlungok egyetlen mindenütt jelenvaló istenben hisznek, aki a jóság megjelenítője A hittérítő Mendus szerint „ez az isten jó természetűnek, kedvesnek, jámbornak, de némiképp tétlennek látszik a rossz szellemek megregulázásában” Igaz, hogy a misszionáriusok ellenezték az állatáldozatot, kárhoztatták a helyi erkölcsöket, és bátorították a lakosságot, hogy vegye át a nyugati családmodellt, öltözéket, zenét és táncot.

Akárhogy is, a helyi lakosság fölfedezte, hogy fel lehet venni a nyugati vallást a bennszülött hit elhagyása nélkül. Ráadásul az ezredfordulós csodavárás, amely talán a keresztyénség előtti vallásban is meglehetett, jól illeszkedett a lakosoknak fölkínált ébredéses keresztyénséghez. A gyülekezet azon tagjait, akik könnyen esnek vallási elragadtatásba, a többiek úgy tekintik, mint akikre kitöltetik a Szent Szellem, és az ekkor kiejtett szavakat próféciának fogadják el. McCall (1949) följegyzett számos ébredési esetet, például a „kelkangi incidens”-t, amikor három férfi „nyelveken szólt”, és azt állították, hogy rajtuk keresztül az Isten szólt. Tömegesen és széles körben találtak követőkre, mindaddig, amíg a gyarmati főfelügyelővel összetűzésbe nem kerültek, aki aztán elbánt a mozgalommal, kiiktatta ezt a „boszorkányságot”.

A lusájoktól északra a kacsar nágák között kitört egy politikai töltetű messianisztikus mozgalom 1929-ben. Itt egy új „messiás” lépett föl, és fölszabadulást igért a nágáknak a törzsi és a brit uralom alól egyaránt.

A Chin hegyek között a leghíresebb ébredési mozgalom Pan Chin Hau fellépéséhez kötődik, aki a burmai Tiddim mellett egy faluból származott. Pan Chin Hau azokra a látomásokra alapozta mozgalmát, amelyeket 1900 és 1903 között álmodott meg. 1931-re 35.700 követő csatlakozott a mozgalmához. Noha nehéz volna pontosan megjelölni Pan Chin Hau hitelveit, az világos, hogy követőinek szertartásai között volt egy vasárnapi rituálé, megemlékeztek az Új Esztendőről, Pan Chin Hau születésnapjáról és haláláról – röviden szólve ez nyugati és helyi vonások szinkretikus elegye volt. A Pau Chin Hau kultusz megengedte az állatáldozatokat, ha azokat az Istennek ajánlották.

1940-ben már a szellemhit mindenféle célok elérésére alkalmas, de idejétmúlt dologgá vált. Az egész hegyvidék keresztyén lett 1954 után, és föladta a szellemek (nat-ok) imádatát. Észak Burmában ugyanez történt a kacsinokkal, és a XX. század kezdetétől két nemzedék alatt mind keresztyénné lettek.

India 1947-es függetlenné válásától a metodisták és a baptisták Mizoramban egyesült egyházzá ötvöződtek, bár a külföldi hittérítőket az állam kitiltotta. 1981-re Mizoram lakosságának 83%-a (400.000 lélek) vette föl a keresztyénséget, és Manipur lakosságának 30%-a. Mindkét szövetségi államban a misszionáriusoknak azt engedték meg, hogy csak a törzsi lakosság legyen a célcsoportjuk, amely aztán elsöprő többségében meg is tért az új vallásba. Az Izraelbe került sinlungok kivétel nélkül a keresztyénség valamely formáját gyakorolták, mielőtt zsidókká lettek.

A zsidó vallás fölvétele a jelek szerint a keresztyénségre adott reakció része az indiai-burmai határvidék sok törzse körében. Nem világos ugyan, hogy mi is váltotta ki ezt az irányzatot, de az több mint valószínű, hogy az áttérés a huszadik században hirdetett gyarmatosító keresztyénséggel szembeni általános elégedetlenséget tükrözi, és arra utal, hogy elevenen él a vágy a keresztyénség előtti vallás elemeinek a mai világban való alkalmazására.

A zsidóságba betérő sinlingoknak sikerült összegyúrniuk az elveszett izraeli törzs iránti azonosulást a vándorló törzsekről szóló bennszülött mondákkal. Az új ezredévvel kapcsolatos csodavárást, mely talán a saját vallásuk eleme lehetett, a modern zsidóságra vetítették.

Könnyen lehet, hogy a múltban kereszténnyé lett sinlungok újkeletű zsidóvá térése benszülött vallási hiedelmek csodavárásaival is kapcsolatban áll. Mindenesetre a sinlungok és a mai zsidóság kapcsolata egy általánosan elfogadott mítoszra alapszik, amely a kereszténységben és a judaizmusban közös: Izrael elveszett tíz törzse valahol a szétszóratásban tovább él.

Ámbátor nincs olyan írásos bizonyíték, amely összefüggésbe hozná az észak-kelet-indiai törzsi népeket az elveszett izraeliták mítoszával, valószínűsíthető, hogy a gondolatot az ébredési mozgalmakkal együtt hozták be a misszionáriusok a többi ezredfordulós csodavárási érvvel együtt. Bizonyára más országokban is hasonlóképpen megtörtént, hogy fundamentalista keresztyén hittérítők „fölfedezték” az elveszett törzseket eldugott helyeken attól az igyekezettől vezérelve, hogy ily módon is gyorsíthatják a messiási kor közeledtét.

Az elveszett izraelitákhoz való tartozás igénye régtől való, s ebben sok száz, de talán sok ezer csoport osztozik szerte a világon.

A Biblia szerint az északi Izrael királyságát az asszírok hódították meg a Kr. e. VIII. században, és a tíz törzs (Rúben, Simeon, Izsakhár, Zebulon,

Manasse, Efraim, Dán, Naftali, Gad és Áser) a királysággal együtt száműzetésbe kényszerült „…és Halában és Háborban a Gózán folyó mellett, és a Médek városaiban telepítette le őket” (Királyok II. könyve 17:6). A tíz elveszett törzs sorsa örök rejtély maradt. Noha általában azt feltételezik, hogy a száműzött izraeliták később beolvadtak, egyes bibliai helyek dokumentálják a száműzetésük helyszíneit (Krónika I., 5:26), és prófétai kijelentések (Ézsaiás 11:11-12; Ezékiel 37:21-23) azt sugallják, hogy megmaradtak, és a végső napokon „összegyűjtetnek”. A tíz elveszett törzs felfedezésének reménye és a végső visszatérésükbe vetett hit a történelmi korokon át fennmaradt. A jelek szerint a tíz elveszett törzs mítosza bizonyos időszakokban lendületet kapott messiás-váráshoz kapcsolódóan.

A mítosz nemcsak a zsidó világban lett népszerű, hanem különféle keresztény felekezetek is kerestek olyan „izraelitákat” zsidók és nem zsidók között egyaránt, akiket megtéríthetnének a keresztény vallásba, hogy ezzel siettessék az ezer éves királyság eljövetelét. Így pl. a XVI. században Las Casas püspök megkísérelte „bizonyítani”, hogy az amerikai indiánok lennének az elveszett izraeliták: így akarta őket „megmenteni”.

Maguk a sinlungok viszont gyakran hangoztatják azt az „émikus” nézetet, hogy nem a keresztyén hittérítők hozták be a helyi törzsek és az elveszett törzsek azonosítását, hanem ez része volt a keresztyénség fölvétele előtti hagyománynak.

Az „émikus” és az „étikus” kifejezéseket társadalomkutatók és viselkedéskutatók használják emberi viselkedések adataival kapcsolatban.

• „Émikus” a beszámoló egy viselkedésről vagy hiedelemről, ha az alanyok saját jelentésekkel teli kifejezéseit használja, tehát az émikus beszámoló kultúrspecifikus.
• „Étikus” a beszámoló egy viselkedésről vagy hiedelemről, ha a megfigyelő olyan kifejezéseket használ, amelyeket más kultúrák leírásához is használhat, tehát az étikus beszámoló kultúrsemleges.

A helyszíni kutatási jelentések felépítése és a helyi viselkedési szabályok iránt érdeklődő kutató émikus beszámolókra támaszkodik, míg az összehasonlító kutatásokban az étikus beszámolók könnyítik meg az egyetemes érvényű következtetések levonását. E kifejezéseket Kenneth Pike nyelvész vezette be, aki amellett érvelt, hogy a nyelvi viselkedések leírására kifejlesztett eszközök bármely emberi viselkedés leírására alkalmasak. Az émikus és az étikus szavak a „fonémikus” és „fonetikus” szavakből erednek. Vitatott, hogy létezik-e igazából kultúrsemleges étikus távlat. Pike erről maga is lesajnálólag nyilatkozott eredeti művében.

Az Indiában terjedő émikus röpiratokban kifejtett közös hagyományaik szerint a sinlungok őseit Salmanezer, Asszíria királya száműzte Kr. e. 722-ben. Perzsiában, majd Afganisztánban éltek, aztán kelet felé, Észak-Indiába nyomták őket a Hindukuson át Tibetbe. Kínába vándoroltak, és letelepedtek Jünnan tartományban. Onnan közép-Kínába költöztek, ahol kapcsolatba léptek a mára eltűnt kajfengi zsidó közösséggel. Csin Si-Huang Ti, a kínai Nagy Fal építőjének uralkodása alatt rabszolgaságba kerültek.

Az írásművek szerint a sinlungok megőrizték saját szokásaikat, de a kínaiak üldözték őket, megölték az összes papjukat, és elégették az összes szent könyvüket. A király katonái elől menekülve néhány sinlung barlangokban bújt el. Barlangi népnek nevezték el őket, ami a világnak ezen a tájékán közismert motívum. A barlangból kijőve egy külön faluban telepedtek le, melynek neve Sinlung volt (innen a közös elnevezésük). Időszámításunk szerint 1300 körül a San államba költöztek, átkeltek a hatalmas Irrawady folyamon, behatoltak az Aupalling hegyek közé Burmába. Itt rosszul bánt velük a király, s ismét menekülniük kellett. 1600 vagy 1100 körül érték el jelenlegi lakhelyüket az indiai-burmai határon, s mindmáig tudatában vannak a többi helyi lakostól eltérő származásuknak.

Az izraeli bevándorlási hivatal mindenesetre lassanként meghajlott a sinlungok émikus érvei előtt: az indiai hegyi törzseknek eszerint igazuk lett:

Izráel törzsei elvesztek, a sinlungok meg pont ott vannak a világ végén elveszve – hát akkor ők az elveszett törzs.