A közoktatás jelenlegi rendszere nem javítható, valami teljesen mást, teljesen újat kell felépíteni, jelent meg többször, több helyen a sommás értékítélet. Hogy ez a teljesen más milyen is lehet, az most már kezd kibontakozni. Jelentősen megnő az állam szerepe, a közvetlen miniszteri beavatkozás lehetősége, megjelenhet az állam mint intézményfenntartó, kiépül az állami szakfelügyelet.

Ebből következően csökken, esetleg megszűnik az intézmények szakmai önállósága, háttérbe szorul a helyi társadalom szerepe, az önkormányzatiság. Bevezetik a pedagógusi életpályamodellt, a pedagógus etikai kódexet, a pedagógus alkalmasságának állami mérését. A pedagógus visszakapja hagyományos eszköztárát, a tanulóknál pedig helyrebillen a jogok és kötelességek egyensúlya.

Nem vitatható, hogy lényegesen megváltoztak a közoktatás feladatai az elmúlt években, s egyes intézmények nem tudtak minden kihívásnak maradéktalanul megfelelni. De ettől még nem állják meg a helyüket a rendszer egészét lenullázó következtetések és a javasolt megoldások. A közoktatás akkor tölti be rendeltetését, ha képes arra, hogy valamennyi gyermeket befogadjon és sikeresen végigvezessen az egész rendszeren. Nincs joga a közpénzen megszervezett közoktatásnak megválogatni, kinek akar közszolgáltatást nyújtani. Ugyanúgy kell fogadnia és kiszolgálnia minden tanulót, akár szegény, akár gazdag, bőrszínre és felekezetre való tekintet nélkül. Ez nem egyszerű, meg kell küzdeni a szakmai nehézségekkel és a társadalmi előítéletekkel is. Mi több, a közoktatásnak ellensúlyoznia kellene az éhezés, a lakáskörülmények, a munkanélküliség miatt reményt vesztett, depressziós családi légkört s a szülők iskolázatlanságát. Ezen a téren pedig a közoktatás sokszor magára maradt. A közoktatás intézményeit nem elkülöníteni kellene a társadalmi környezetétől, az adott település közösségétől, hanem éppen ellenkezőleg erősíteni kellene ezt a kapcsolatot. Szorosabban össze kellene fogni a családvédelemmel, a gyermekvédelemmel, az egészségüggyel, a szociálpolitikával.

Nem adhatjuk fel azt a követelményt, hogy minden intézményben minden gyermek magas szintű szolgáltatáshoz jusson a közpénzek lehető leghatékonyabb felhasználásával és az esélyegyenlőséget célzó jogszabályok maradéktalan betartásával. Fontos az ellenőrzés, de abban kiemelkedő szerepet kell kapniuk a szülőknek, a tanulóknak és szervezeteiknek. Az állami ellenőrzést hozzáértő szakértőkre kell bízni, akik nem utasítást, hanem segítséget adnak a feltárt hiányosságok megszüntetéséhez. Nem szakfelügyeletre van tehát szükség, hanem szakmai ellenőrzésre és szaktanácsadásra.

Az óvodák, iskolák és kollégiumok a gyermekekért vannak, ezért az a fontos, hogy ők jól érezzék magukat bennük. A pedagógusnak alkalmazkodnia kell a gyermekek igényeihez s törekednie arra, hogy személyiségüket a lehető legteljesebben kiteljesíthessék. Ezt a célt nem a tanulói jogok csorbítása, hanem azok maximális tisztelete és érvényesítése szolgálja. A tanulói jogok és kötelezettségek – minden ellenkező állítással szemben – szoros egységben és arányosan jelennek meg a közoktatás joganyagában, mely szerint a tanuló jogosult és egyben köteles iskolába járni, s, miként a pedagógus, köteles megtartani annak szabályzatait, köteles felkészülni az órákra, jogosult élni a minden állampolgárt megillető jogokkal, de köteles tiszteletben tartani mások jogait is. Az a tanár nem tanár, aki kiszolgáltatottnak érzi magát attól, hogy tiszteletben kell tartania a tanuló személyiségi jogait, nem kiabálhat vele, nem adhat körmöst, nem húzhatja meg a haját, s nem is rúghatja ki az osztályból, az iskolából.

A szöveges értékelés elfogadása vagy elvetése vízválasztó a közoktatásban. Nem az a lényege, hogy az egyes számjegy, vagy a „felzárkóztatásra szorul” kifejezés mond-e többet a szülőnek. A lényeges kérdés az, hogy meg kell-e buktatni a gyereket, ha még nem tud folyékonyan olvasni vagy segítséget kell-e nyújtani neki ahhoz, hogy tovább tudjon lépni a többiekkel.

Ahhoz, hogy a gyermeket ne kelljen megbuktatni, hanem egyéni fejlesztéssel továbbhaladhasson a maga útján, szabadabb mozgástérre van szüksége az iskolának. Az állam határozza meg a fejlesztési célokat, az iskola meg az odavezető utat. A cél, hogy a nyolcadik év végére minden tanuló birtokában legyen az értő olvasás képességének, a szóbeli és írásbeli kifejezőképességnek, tudja alkalmazni a matematikai és a természettudományos alapismereteket, szert tegyen mozgáskultúrára, a művészetek alapjaiban való jártasságra, beszéljen alapfokon egy idegen nyelvet és mindenekelőtt rendelkezzen az önálló tanulás képességével. Ehhez ma még az iskolák dolgozhatják ki a helyi tanterveket, ők határozhatják meg a tananyagot. A tanár pedig részt vesz a szakmai munkában és a döntéshozatalban, megválaszthatja az alkalmazott módszereket, tankönyveket, taneszközöket, kidolgozhatja az egyes tanulók személyiségének, szociális hátterének legmegfelelőbb egyéni felkészítési útvonalat, értékelheti a rábízott tanulókat.

Ez a sokszínűség világa, amelyben megvan a lehetőség rá, hogy ne a bukástól, a veréstől, a megaláztatástól, a megkérdőjelezhetetlen erkölcsi dogmáktól való félelem legyen a hajtóerő, hanem a kölcsönös szeretet, a bizalom, a tanulóval közösen szervezett érdekes foglalkozások, a problémák közös feltárása és megoldása, a harmonikus, a mellérendeltségre épülő pedagógus-szülő-tanuló kapcsolat. A hatékony minőségbiztosítás alapja pedig az intézmény folyamatos önértékelése, a szülők, a tanulók értékítélete, melyhez kapcsolódik a fenntartói ellenőrzés, az állami mérés-értékelés rendszere.

A szabad gondolkodás jogát adják el tál lencséért azok a pedagógusok, akik támogatják a kötelező szöveges értékelés időszakának minimalizálását, a buktatás jogának visszaállítását és a problémás tanulók szabad eltávolításának lehetőségét.

Ha a mai iskolában úgymond „nem folyik nevelés”, pedig törvényben maghatározott feladata az iskolának a lemaradók felzárkóztatása, akkor vajon mitől nevel majd jobban az az iskola, amely jogosult lesz megszabadulni ezektől a tanulóktól? Vajon a szakfelügyelet által eltávolított „alkalmatlan tanár”, hogy tud majd szembenézni az általa eltávolított „problémás tanulóval”, ha véletlenül egy padra ülnek le az utcán? A pedagógus presztízse nemcsak az anyagi megbecsüléstől függ, hanem legalább annyira az önállóságától. A pedagógus szakmai önállóságáért, döntéshozatali jogáért legalább annyira indokolt kiállni, mint az anyagi biztonságot nyújtó javadalmazásáért.

A szöveges – szabad – értékelés persze nehezen illeszthető bele a mindenható állam (rém)álomvilágába. Aligha kell hozzá sok idő, hogy az állam által elnyelt döntési szabadság hiányozzon a tanárnak, az iskolának, a szülőnek éppúgy, mint az egész társadalomnak.

Forrás: Népszabadság, 2010. szeptember 27. Szüdi János

(A szerző 2002-2010 között közigazgatási, majd közoktatási szakállamtitkár)