A Dzsaj Bhím Közösség Sajókazán a Sólyom telep 7. szám alatti épületében mától este 7 és reggel 7 között a tartós hideg okán a teljes februári hónapban éjjeli menedékhelyként szolgál.

Falopás elleni küzdelem – Segítségkérés

Sziasztok!

Sajókazán nagyon nagy a probléma. Jönnek-mennek a mínuszok, az embereknek tüzelniük kell.

Lakás fenntartási támogatást nagyon kevesen kapnak, többségük segélyből él. Az új törvényt tapasztaljuk, miszerint akit tetten érnek 72 órára is bezárhatnak.

Az emberek nem tudnak mit csinálni, muszáj elmenniük fáért, hogy a családjaik ne fagyjanak meg.

Az önkormányzatnál kérvényeztük, hogy a tulajdonukban lévő területeken tisztításokat végezhessünk. Ezt elutasították, mert állítólag nincs teljesen saját tulajdonban lévő földjük.

Az ÉKÖVIZI társulatot is megkerestük, de ők azt válaszolták, hogy nem nagyon van ilyen területük. Nagyon a rossz tapasztalatuk (korábban adtak ki engedélyeket, hogy a Sajó mentén lehessen takarítást, elhullott fákat szedni).

Abban szeretném kérni a segítségeteket, hogy adjatok tanácsot, honnan lehetne fa adományt kérni. Milyen más lehetőség volna még?

Üdvözlettel:
Lázi István János (Benő)
Dhammamitra a Dzsaj Bhím Közösségben
Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke Sajókazán

Melegedőket keres a kormány

Pintér Sándor belügyminiszter a rendkívüli és várhatóan tartós hideg miatt intézkedéseket hozott a rászorulók, köztük a hajléktalanok, az idősek és az egyedül élők védelmében – jelentette be Kontrát Károly, a tárca parlamenti államtitkára.

A munkába bekapcsolódik a katasztrófavédelem, az Országos Polgárőr Szövetség és a rendőrség is.

Pintér Sándor egyebek mellett arra utasította a közigazgatási államtitkárt, hogy soron kívül mérje fel azokat a kormányzat tulajdonában vagy használatában álló épületeket, ahol nappali melegedőket lehetne kialakítani.

Kontrát Károly szerint nemzeti összefogásra van szükség, ezért arra kért mindenkit, figyeljenek oda a környezetükben egyedül élő idősekre.

A belügyminiszter az országos rendőrfőkapitányt egyebek mellett arra utasította, hogy ellenőrizzék a hajléktalanok által lakott helyeket, a közterületeken szolgálatot teljesítő rendőrök keressék fel az általuk ismert, egyedül élőket is, hogy megbizonyosodjanak azok ellátottságáról, lovas rendőrökkel és szükség szerint motoros szánokkal folyamatosan legyenek jelen a tanyavilágban.

Pintér Sándor azt kérte az állampolgároktól, tegyenek bejelentést, ha távolabb élő hozzátartozójukkal, ismerősükkel váratlanul megszakad a kapcsolatuk, azok nem adnak életjelet magukról.

Hegedűs Zsuzsa szociológus, miniszterelnöki főtanácsadó pedig arra kért minden szervezetet, intézményt és egyházat, hogy nyissanak meg minden olyan szabad, fűthető helyiséget, ahol a rászorulók biztonságban lehetnek a hidegben.

A nagyvárosi polgármestereket, köztük Kósa Lajost (Fidesz), Debrecen vezetőjét arra kérte, mutassanak példát, hogyan lehet egy nagyvárosban biztosítani a szükséges ellátást, a fűthető helyiségeket és az orvosi ellátást, például templomokban, kórházakban, iskolákban, laktanyákban.

A főtanácsadó bejelentette, ha nem sikerül társadalmi megmozdulással elindítani a segítséget, akkor ő szerdán arra fogja kérni Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy rendeljen el rendkívüli, illetve „katasztrófahelyzetnek megfelelő készenléti állapotot”.

Az Országos Meteorológiai Szolgálat szerdára több megyére citromsárga figyelmeztetést adott ki, mert a hőmérséklet mínusz 15 fok alá csökkenhet.

Az időkép.hu szerint kedd reggel a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Jósvafőn volt a leghidegebb, mínusz 16,9 fokot mértek.

(Index.hu)

Source: http://www.guardian.co.uk/world/2012/jan/27/hungary-roma-living-in-fear

Families desperate to leave divided community after months of terror and years of segregation

Helen Pidd in Gyöngyöspata
guardian.co.uk, Friday 27 January 2012 16.04 GMT

The first snow of 2012 had fallen on the day Natasha Váradi invited us into the house she shares with her 10 children, mother and father-in-law in the Hungarian village of Gyöngyöspata. The two rooms were dark and dank: for four months the family had been living without electricity, gas or running water. Every half an hour a child went down the hill with a bucket to draw water from the communal pump. By night they stumbled around with torches as they squeezed on to mattresses.

The air in the bungalow carried the sour stench of urine. „They’ve started wetting the bed again,” said Natasha, who has lived in Gyöngyöspata for all of her 31 years. „Someone only need knock on the door and they are scared.” There is not much door left on which to knock. Much of the wood has been smashed in. On 22 December, the family say a stone came flying through the front room window.

The family members have reason to fear for their lives: seven adults and two children died in 49 attacks on Roma communities in Hungary between January 2008 and April 2011, according to the European Roma Rights Centre.

Until last Easter, 31-year-old Váradi had never left Gyöngyöspata, an old village 50 miles north-east of Budapest, which then had a population of about 2,800, including 450 Roma.

Then, on 1 March, the militia arrived. Wearing black uniforms and calling themselves the Civil Guard Association for a Better Future (Szebb Jövóért Polgárór Egyesület) they marched through the village singing war songs and bellowing abuse. Soon, they were joined by groups including Vederö (Defence Force), and the Betyársereg, wearing camouflage fatigues and armed with axes, whips and snarling bulldogs.

For almost two months they roamed the streets day and night, singing, hammering on doors and calling the inhabitants „dirty fucking Gypsies”. When they were not carrying out what they described as „neighbourhood watch patrols” designed to combat what they said were rising rates of „Gypsy crime”, the militia were drinking. CCTV cameras recorded one man drunk in the street, boasting at the top of his voice that he had just drawn a swastika in the dirt road with his urine.

The Hungarian Civil Liberties Union (HCLU) reported the four most serious incidents during the patrols to police. One involved a woman giving birth prematurely after being harassed by vigilantes with using racially abusive slogans. No charges have yet been brought against the militiamen, though a Roma man was jailed for two years after a fight with the vigilantes; a further five Roma are awaiting trial over the same incident.

Roma, who number somewhere between 400,000 and 800,000 in Hungary, are the prime targets for rightwing hate and more general discrimination. In March, Gábor Vona, the head of the far-right Jobbik party (which received 12% of the vote in 2010) gave a speech in Gyöngyöspata saying his party planned to start deploying similar „gendarmerie units” nationwide without delay.

In mid-April, a US businessman called Richard Field decided to act. The militia had announced plans to hold a „training camp” over the Easter weekend on the hillside overlooking the poorest part of the village, where most of the Roma live. Together with the Hungarian Red Cross, Field paid for six buses to evacuate the most vulnerable residents. On 22 April, shortly before 8am, 267 Roma women and children boarded the buses to spend Easter in one of two holiday retreats.

In the face of international outrage, the Hungarian interior minister called a press conference in which he denied that an emergency evacuation had taken place. The Roma were, he said, simply taking a „scheduled holiday”. In the event, the training camp never took place because police took eight extremists into custody, although no charges were brought.

By the end of the month, Field, who runs a private US charity called the American House Foundation, was under attack from the rightwing government. He was called to give evidence to a parliamentary „fact-finding committee”, which accused him of blackening Hungary’s name by tipping off the Associated Press about the evacuation or labelling it as such. The government maintained it knew about the Easter training camp and had always planned to deploy hundreds of police to the village that weekend.

Váradi and her children took one of Field’s buses to Szolnok and then stayed with relatives. On their return, most of the Defence Force had gone, but the fear remained. And all their utilities had been cut off.

For Váradi’s husband, it was all too much. By September he had scraped together enough money to fly to Canada, where he is trying to claim asylum.

Since Canada lifted visa restrictions for Hungarians in 2008, it has become a favourite destination for desperate Roma. Hungary was Canada’s top asylum claimant source country in 2010, with 2,297 cases referred to the Immigration and Refugee Board .

It appears that it will hold the top spot again in 2011, as figures for the first nine months of the year showed 2,545 Hungarian referrals, more than 1,000 above the second-highest source country, China. According to HCLU, 45 Roma children and 22 adults from Gyöngyöspata have left for Canada in the past six months. The Guardian asked Gyöngyöspata’s mayor, Oszkár Juhász, from the far-right Jobbik party, if he regretted or felt sad that the Roma feel they are being driven out of their own village. The village notary replied instead. „The Roma are not pushed out of their own village,” wrote Mátyás István. „Those who are not willing to work here will not work in other places either.”

The Hungarian minister for government communication, Zoltán Kovács, in response to the same question, said: „We regret that some are utilising the situation and that some Roma people are leaving the country on an argument that is not valid.” In a phone interview he suggested the Hungarian Roma who claim asylum in Canada plea persecution in order to „make money” and milk the benefit system. „We don’t think there is any foundation for [Hungarian Roma to claim asylum because they are being persecuted for their ethnicity],” he said, adding: „We want every Hungarian citizen to stay here.”

Nonetheless, Váradi said she and her children – who range in age from two to 16 – were going to Toronto as soon as they had the air fare. „We have no life here any more,” she said. Asked what she hoped for in Canada, Váradi did not speak of material gain. „My husband says it’s good there. He says there is going to be happiness, that people there will offer us love.”

When the Guardian mentioned Natasha’s case to the local council, asking what they were doing to help the poorest members of the community, the notary asked us a question instead of answering ours. „The head of that household is in Canada, alone. What is your opinion on this?” He said the family had only recently asked the council for help. „If we can, we will help them,” he insisted.

It can be hard to understand how such a situation can unfold in the EU. But talk to locals, Roma and non-Roma, and it is clear that segregation is at the very heart of the community.

Both sides agree that until last March, the two groups coexisted relatively peacefully. There were „small incidents” with Roma accused of pilfering firewood or vegetables and other petty crime, but only 12 „petty larcenies” were reported to police during the first four months of 2011. Violence was rare. But the youngest members of the community quickly learned that not all children are equal in Gyöngyöspata.

The primary school is run on a sort of apartheid system, say lawyers who have brought a lawsuit against the local authority on behalf of the charity Chance for Children Foundation. Their report claims: „Romani children are illegally separated from non-Roma in separate classes, which are also physically separated from each other (Roma classes are on the ground floor, non-Roma are on the upper floors). This separation involves school separation of Roma and non-Roma children in the restrooms, school festivities and school lunch.”

When the Guardian visited the school, we saw a marked difference between the quality and condition of equipment on the two floors. The classrooms on the upper levels had electronic whiteboards; downstairs, where the Roma are taught, they make do with a blackboard. Roma children we spoke to complain that only „upstairs” children receive swimming lessons, and that they are not allowed to use computers in class until several years after the non-Roma. They are excluded from after-school activities and are not allowed to use the superior toilet facilities on the first floor.

The Gyöngyöspata authorities deny the allegations and the case is ongoing. The school did not respond to our request for comment.

When asked what the government was doing to help the Roma in Gyöngyöspata and beyond, Kovács said it did not see the problems as being ethnically based, adding: „We are aware that some problems the Roma are facing are problems because they are Roma, but in general terms, these are social, educational and labour market problems.” His government, he said, was rejuvenating the job market by getting people off benefits and into work: „Everyone should work who can.” It was the „saddest figure in Europe„, he said, that Hungary had the lowest employment rate in the EU.

For the long-term unemployed – a disproportionate number of whom are Roma – this means taking part in the government’s new public work programme. According to Jeno Setét, a Roma activist, between 70% and 80% of Hungary’s Roma population do not work (the rate for the whole population is around 10%). This scheme aims to get 300,000 people into work by 2014 via a sort of community service scheme for which participants are paid less than the national monthly minimum wage (around 80,000 HUF – £214 – for unskilled workers) but slightly more than they would receive in benefits.

Anyone unemployed for 90 days is offered a place on the programme, which administers projects cleaning streets or sewers, cutting down trees or building football stadiums or dams. Refusal to accept a placement will result in all social security benefits being stopped to the refusenik and family. Gyöngyöspata was chosen last year to run a pilot scheme. Unemployed locals – almost exclusively Roma – were deployed to cut down trees in a nearby wood.

For Setét, the public work scheme is a „smokescreen” that will do little to help Roma get „real” jobs and will reinforce their position at the bottom of Hungarian society. „If people on the scheme were paid properly and trained properly, I’d be all for it,” he added. „But they are not. Right now it’s a way of humiliating people and paying them a slave wage.”

The most controversial aspect of the programme is the introduction of what Roma activists call „labour camps”. If there is no suitable project near enough for someone to commute to, they will be offered „accommodation” near or on site, said Kovács. „They are not labour camps,” he said. But to the Hungarian Roma, many of whose relatives perished the last time they were sent off to „labour camps”, during the Nazi era, the merest whiff of anything similar is spine-chilling, said Gábor Sárközi from the Roma Press Centre: „People are absolutely terrified at the prospect.”

Forrás: http://www.noltv.hu/video/4081.html

Kapcsolódó bejegyzés: http://www.dalit.hu/megigertek-hogy-rank-fognak-allni/

Az Eichmann-recepciók klasszikus dilemmája, hogy Eichmann banális senki vagy maga a földre szállt Gonosz volt. (Arendt 1963) Mindaz, amit Eichmannról tudunk, arra vall, hogy személyiségében nem volt semmi, ami szembeütköző, megragadó lett volna, akár pozitív, akár negatív értelemben. (Cesarini 2004) Képességei átlagosak voltak. Kedvtelései kispolgáriak. Mint meganynyi hasonló helyzetű kortársa, szeretett inni, kirándulni. Az 1930-as évek elején afféle korai James Deanként járta Ausztria útjait, és szolgálati motorjával kápráztatta el a lányokat.

Apja könyvelő, anyja klasszikus polgári családanya volt, aki öt gyereket szült. A kis Adolf 7 éves volt, amikor a család a németországi Solingenből az ausztriai Linzbe költözött. Jóllehet mindkét városban németül beszéltek, a váltás hatalmas volt. A protestáns család katolikus környezetbe, egy kisvárosból Ausztria harmadik legnagyobb városába került. Az édesanya 1916-ban, 32 éves korában meghalt. Az özvegyen maradt apa gyorsan újranősült. A családban 8 gyerek (hét fiú és 1 lány) nőtt föl együtt. Eichmann visszaemlékezése szerint az apa szigorúan nevelte gyermekeit, feltétlen engedelmességet várt el tőlük. Édesanyjának nem lehetett sok ideje legidősebb fiára, hiszen minden második évben szült egy újabb gyermeket. A mostohaanya gazdag, evangélikus családból származott, akire Eichmann mint hitbuzgó, nagyon lelkiismeretes asszonyra emlékezik vissza. Reggelente felolvasott a Bibliából. Otthon „nem volt semmi rendetlenség. Egyenes szellemben nevelkedtünk, normális, nyugodt életünk volt.” (Cesarini 2004, 20)

Az első világháború vége azonban mindent megváltoztatott. Németországot sokkolta a vereség: a tekintélyelvű császárságot kommunista felkelések, majd a liberális demokrácia váltotta. Eközben egyik napról a másikra eltűnt az Osztrák–Magyar Monarchia, melynek területén sok kis állam osztozott. Köztük volt az Osztrák Köztársaság. Ausztria önálló államként korábban nem létezett, hiszen mint Rober Musil halhatatlan regényéből tudjuk, az Osztrák–Magyar Monarchia nem magyar felének még neve sem volt. „A Birodalmi Tanácsban képviselt királyságok és országok” elnevezés nem nyújthatott semmiféle támpontot az azonosulásra. Mindenki máshonnan merítette saját identitását. Linz lakói inkább németnek tartották magukat. A város polgármestere a német nacionalista Carl Beurle volt, aki nem rejtette véka alá a liberálisokkal, a papokkal és a zsidókkal szemben érzett utálatát. Talán nem véletlen, hogy éppen Linz volt Adolf Hitler kedvenc városa. A későbbi Führer a határ menti Braunauban született, de gyermekkorát Linzben töltötte. Ott járt középiskolába 1900 és 1904 között. Éppen oda, ahová később Eichmann. Mindkettőjüket az a dr. Pötsch tanította történelemre, akiről Hitler így írt: „Izzó lelkesedéssel figyeltük szavait, néha még könnyekig is elérzékenyültünk. Tanárom értett ahhoz, hogy miként kell a jelenből való következtetésekkel a múltat megvilágítani és viszont a múltból a jelenre következtetéseket levonni. Így tudta velünk – legnagyobb boldogságunkra – a jelen problémáit a legjobban megértetni. A mi kis nemzeti fanatizmusunk nevelési eszköz volt a kezében… Neki köszönhetem, hogy a történelem kedvenc tárgyammá lett.” (Hitler 1942, 18–19)

Az új osztrák társadalom éppúgy nem tudta megemészteni a hirtelen változást, ahogyan a német sem. Polgárainak jelentős része Hitlerhez hasonlóan úgy látta és érezte, hogy „a történelemnek osztrák és német részre való tagozása szinte elképzelhetetlen”. Az alapvetően német linzi közegbe a fiatal Eichmann családi és iskolai kapcsolatai révén remekül beilleszkedett. A tanulás egyébként, akárcsak Hitlernek egykoron, neki sem ment. A gimnáziumot otthagyta, majd a szakképzettséget adó Höhere Bundeslehranstalt für Elektronik, Maschinenbau und Hochbaut sem végezte el. Érettségi nélkül távozott. 19 évesen először apjánál dolgozott, majd egy műszaki cég értékesítési részlegénél helyezkedett el. 1927-ben a Vacuum Olajtársaság ügynöke lett. Az állást mostohaanyja zsidó rokonai révén kapta. Feladatait lelkiismeretesen látta el. Felségterülete Felső-Ausztria volt. Motorkerékpárján helységről helységre száguldozott, és árulta az üzemanyagot. Megrendeléseit pontosan teljesítette, jó szervezőnek bizonyult. 1933-ban ugyan előléptették, de a pénzügyi nehézségek miatt hamarosan leépítés áldozata lett.

A munka mellett nacionalista barátaival együtt belépett a Deutsche-Österreichischen Frontkampfer-Vereinigung nevű szervezet ifjúsági tagozatába. A szervezet vezetője, egy egykori ezredes, megszállott antiszemita volt, aki a zsidókat okolta a Monarchia összeomlásáért. Azt követelte, hogy az osztrák állam tiltsa meg a zsidó bevándorlást, fossza meg őket az állampolgárságtól, és utasítsa ki őket. Eichmannék gyakran meneteltek az utcákon a „zsidó marxisták” és a „zsidó bolsevikok” ellen tüntetve. A szervezet katonai kiképzést (alaki, lövészet) is adott tagjainak. A véletlen úgy hozta, hogy az osztrák náci párt jogásza, a Nürnbergben később háborús főbűnösként felakasztott Ernst Kaltenbrunner testvére apja barátja volt. Az ő hatására 1932-ben Adolf belépett az (illegális) osztrák náci pártba, majd az SS-be. Ezzel egy életre szóló és halálig tartó kapcsolat vette kezdetét. Az SS-ben a pártgyűlések biztosításában vett részt. Amikor a gazdasági válság miatt elveszítette munkáját, logikusan fordult segítségért náci és SS barátaihoz. Kaltenbrunner tanácsára átment Németországba. Dachauban kapott katonai kiképzést. A fegyelmet jól tűrte, fizikai teljestményére és állóképességére élete végéig büszke maradt. A szervezeti kultúra hatására kilépett az egyházból. A laktanyai monotóniát viszont nehezen viselte. Ezért megpályázott egy állást az akkor még ismeretlen SD-nél (Sicherheitsdienst), az SS és a párt biztonsági szolgálatánál.

A Tévedések tragédiája

Ha a nácikra gondolunk, hangos parancsszóra egy emberként menetelő tömeg képe jelenik meg előttünk. Rend, fegyelem, abszolút szervezettség, mindenre kiterjedő precizitás. Ez azonban nem a valóság, hanem a náci propaganda által konstruált látszat. Az SD korai boszorkánykonyhájának függönyét félrehúzva ugyanis a shakespeare-i Tévedések vígjátékának (Comedy of Errors) antivilágában, a Tévedések tragédiájában (Tragedy of Errors) találhatjuk magunkat. Egy olyan bürokráciában, amelyet a rend helyett gyakran a káosz, profizmus helyett amatörizmus, hivatali rutin helyett improvizációk uraltak.

Már az SD születése is ebben a keretben zajlik. 1931-ben a később rettegett SS néhány ezer fős jelentéktelen szervezet. Vezetője, a műkedvelő agronómus, Heinrich Himmler 20 percet ad egy ismeretlen, a haditengerészettől zavaros ügyei miatt éppen kirúgott tengerésztisztnek, Reinhard Heydrichnek. A feladat: vázolni az SS felállítandó biztonsági szolgálatának leendő struktúráját. Mivel a káderhiány miatt más hozzáértő jelölt nincs, ráadásul a szerző „nordikus” megjelenésű, Himmler a helyszínen megbízza Heydrichet az SD felállításával, és parancsnokká nevezi ki. (Padfield 1990, 111) Heydrich jó választásnak bizonyult. Ha valaki, ő valóban a Gonosz zsenije volt. Hitler „vasszívű embernek” nevezte, beosztottai egyenesen rettegnek tőle; „szőke fenevadként”, a nácizmus „legdémonibb személyiségeként” jellemzik. Walter Schellenberg, a náci hírszerzés későbbi főnöke szerint olyan volt, mint egy ragadozó állat, „mindig éber, állandóan veszélyt szimatol, bizalmatlan mindennel és mindenkivel szemben”. (Schellenberg 1989, 28) Ennek ellenére az SD teljesítménye történelmi perspektívából figyelve egyértelmű csőd. Angol és orosz riválisai folyamatosan lekörözik, rejtjeleit megfejtik, kémeit leleplezik, és ez a háborúban majd súlyos stratégiai hátrányt jelent Hitler számára, amiért Németország halottak százezreivel fizet. Az SD a felderítés terén megbukott, de belbiztonsági szervként bevált. Nem a hírszerzői bravúrok miatt lett híres, hanem a tömeggyilkosságok révén vált hírhedt, Nürnbergben betiltott bűnös szervezetté (criminal organization). Legismertebb akciói átlátszó provokációk vagy értelmetlen machinációk, a Lengyelország lerohanását igazolni hivatott gleiwitzi áltámadás, a diplomaták számára szervezett luxusbordély (Salon Kitty) vagy az angolszász gazdaságok tönkretételét célzó font- és dollárhamisítás (Bernhard-akció). Ünnepelt sztárjai (pl. a háborút „kirobbantó” Alfred Naujocks) gyilkosok vagy kalandorok.

Eichmann karrierje ebben a közegben ível fel, és jól tükrözi a szervezetlenség szervezeti szubkultúráját. Már az SD-hez is félreértés miatt került. Állítólag rossz helyre adta be a felvételi kérelmét. Azt hitte, hogy a pártvezetők testőrei közé jelentkezik, ám legnagyobb megdöbbenésére a belső hírszerzésnél találta magát. Kezdetben az SD-Hauptamt II-112 referatúráján szabadkőműves ügyekkel foglalkozott. A munka unalmas és értelmetlen. Egy szabadkőművesekről szóló múzeumi kiállítás referensének ügyintézője. A kiállítás anyagát felügyelte, pecséteket, személyi kartonokat, szimbólumokat rendezgetett. Mint minden korábbi és későbbi munkahelyén, itt is kitűnt szorgalmával, pontosságával.

Bár a Birodalomban a zsidópolitika kiemelt jelentőségű ügy, az SD-ben a témának jellemző módon sokáig még önálló referatúrája sincs. A zsidó tematikát szervezetileg a szabadkőműves ügyekkel együtt kezelik. 1935/1936 fordulóján alakul meg Leopold Edler von Mildenstein vezetésével a zsidóügyi szekció. Eichmann szerencséjére az új főnök ismeri őt, értékeli precíz munkáját, és állást kínál neki. Készségesen igent mondott: „Azokban az időkben mindent elvállaltam volna, csak hogy megszabadulhassak azoktól az átkozott érméktől és pecsétektől…” – emlékezett később. (Eichmann 2000, 17, 30–33)

A „szakértő”

A zsidó ügyek kezelését három terület szerint szervezték. A II/112-1 részleg foglalkozott az asszimilált zsidókkal, a II/112-II részleg az ortodoxokkal, s a II/112-3 a cionistákkal. Eichmannra véletlenszerűen szignálják a cionizmussal kapcsolatos ügyeket. A témához nem ért, a szervezeteket és szereplőket nem ismeri. Újságokat olvas, hírösszefoglalókat készít, könyvekről ír rövid tartalmi kivonatokat. Amikor Mildenstein távozik, Dieter Wisliceny váltja, aki szerint a Birodalom zsidótlanításának egyetlen módja a cionista kivándorlási hullám támogatása. Az iratokban ekkor az Endlösung helyett még a Lösung der Judenfrage kitétel szerepel. A szervezeti káosz jele, hogy Hagen személyében hamarosan ismét új vezető érkezik. Végre – többévi időpocsékolás után – beindul a szisztematikus munka. Zsidó prominensekről gyűjtenek adatokat, az anschluss közeledtével különösen az osztrákokról.

Kapcsolatba lépnek a zsidó Hagana kivándorlást szervező ügynökével, aki a sors furcsa fintoraként meghívja Eichmannt Palesztinába. Főnökével, Hagennel együtt utazik. A hírszerzői felkészítés szakmai színvonalára jellemző, hogy figyelmeztetik őket: akció közben ne használják az SD, Gestapo és SS szavakat, és ne küldjenek képeslapokat hivatali kollégáiknak. Az út teljes csőd. Nem kapnak vízumot, így összesen csupán 6 órát töltenek Haifában. Továbbmennek Kairóba, de ott nem sikerül felvenni a kapcsolatot az arab politikai elittel. A kudarc ellenére Eichmannt az SD-nél ezután mégis szakértőként tartják számon. (Safrian 2010, 15–19) Most már eszerint is viselkedik. Zavarja, hogy a Judenreferatnál senki (!) sem tud héberül, így persze nem könnyű a cionista sajtó szemmel tartása. 3 márkáért órákat venne egy zsidó rabbitól, de főnökei nem engedélyezik. Ekkor öntevékenyen nyelvtanulásba kezd, amire azonban hamar ráun. Helyzete ugyanakkor megszilárdul, hiszen ő a „szakértő”, és akár akarja, akár nem, a rendszer dinamikája magával hozza „szakértelme” felértékelődését.

Innováció vs. implementáció

Mivel Ausztriában nevelkedett, 1938 tavaszán az anschluss után Bécsbe küldik. Hannah Arendt feltételezéseivel ellentétben hónapokig nem áll elő semmilyen innovatív elképzeléssel. Ehelyett razziákon vesz részt, iratokat gyűjt be. Az ausztriai helyzet, nem meglepő módon, kaotikus. Az utcákon SS- és SA-legények, egyenruhás párttagok nyíltan fosztogatják, nyilvánosan brutalizálják a zsidókat. Amikor a sajtó felkapja az ügyet, Heydrich parancsára az SD azt terjeszti, hogy mindez álruhás kommunisták műve. Az otromba hazugságot senki sem hiszi el. Időközben a feloszlatott zsidó szervezeteket újjáalakítják, a vezetőket kiengedik a börtönökből, és az SD fennhatósága alá rendelik. Berlin képviselőjeként Eichmann életében először ízleli meg a hatalmat. Nélküle a zsidó szervezetek nem hozhatnak döntést, még a zsidó lapokat ő cenzúrázza. Hagennek írt május 8-i leveléből kitűnik, mennyire élvezi a munkáját: „Holnap megint ellenőrzést tartok a zsidó közösség és a cionisták hivatalaiban. Ezt hetente legalább egyszer megteszem. Teljesen a kezemben vannak, egy lépést sem mernek tenni anélkül, hogy először ne ellenőriztetnék velem.” (Arad–Gutman–Margaliot 1999, 94) Bár csak SS-Untersturmführer (hadnagy), hivatala a Rotschildok palotájában van, és egy „árjásított” fekete luxusautóval jár.

Májusban felvirrad Eichmann nagy napja. Berlinben világossá válik, hogy ilyen körülmények között szó sem lehet szisztematikus árjásításról és kivándorlásról. A Birodalom ausztriai zsidópolitikájának mindkét lába megroggyanni látszik. (Aly 1999, 2) A nácik megszabadulnának a zsidóktól, akik tömegesen menekülnének. De hiába a „húzd meg–
ereszd meg” látszólagos egyensúlya, a folyamat kibontakozását paradox módon maga a német bürokrácia bénítja. A kivándorlási ügyek elakadnak a tucatnyi hivatal dzsungelében. Ebbe a vákuumba lép be Eichmann. A zsidó vezetés a kiutat keresve benyújt egy tervezetet, mely egy központi kivándorlási hivatal felállítását javasolja. A koncepciót Eichmann sajátjaként továbbítja, és felettesei elfogadják. Létrejön a Zentralstelle für Jüdische Auswanderung, amelyet a gyakorlatban ő irányít. Szó sincs azonban innovációról, Eichmann valójában más tollával ékeskedik. Nem sziporkázó ötletgyáros, erőssége inkább az implementáció és az organizáció.

A kivándorlási központ modern ipari komplexumként, a futószalag elve alapján működik. Az Eichmann-per izraeli főügyésze, Gideon Hausner így jellemzi: „Amikor egy zsidó belépett a Zentralstelle irodájába, még volt valaki: állása volt, pénze a bankban, gyereke iskolába járt. Ahogy az egyik irodaablaktól a másikig haladt, úgy fosztották meg fokozatosan mindenétől. S mire a végén elhagyta az épületet, nem volt állása, tulajdonát kisajátították, gyereke nevét törölték az osztálynévsorból. Nem maradt semmije, csak két hétig érvényes útlevele, benne a ’J’ betűvel.” (Hausner 1984, 63) Ha egy zsidó nem tudott vízumot szerezni, koncentrációs táborba került. Ez már az auschwitzi halálgyár evolúciós előképe. A módszerek között is sok a hasonlóság: bürokrácia, brutalitás és erőszak, dehumanizáció. Míg azonban Bécsben a folyamat végterméke egy mindenéből kifosztott, jogait, állampolgárságát vesztett zsidó emigráns, később Birkenauban már csak egy marék hamu.

Hannah Arendt téved, amikor Eichmannt érzelemmentes aktakukacként jellemzi. Helyesebb talán olyan rafinált bürokrataként értékelni, aki élvezi a hatalmat. Tudatosan váltogatja a jó és a rossz rendőr szerepét. A zsidó vezetőket egyszer lágerrel fenyegeti, időnként megpofozza. Máskor hosszasan idézi nekik Adolf Böhm cionizmusról szóló könyvét. Ebből az időszakból származik egy jellemzés, melyet felettese írt róla. „Energikus, szenvedélyes személy, akinek kiváló képességei vannak arra, hogy a szakterületét függetlenül irányítsa, különösen alkalmas arra, hogy a rá háruló szervezeti és tárgyalási feladatokat önállóan és rendkívül jól megoldja, szakterületének elismert értője és művelője.” (Safrian 2010, 31)

A Zentralstelle nagy sikert arat, de ez sokkal inkább a jó píárnak, mint a valódi eredményeknek köszönhető. Eichmann ugyanis szemrebbenés nélkül manipulálja az adatokat. 1938. őszi jelentéseiben már 50 ezer zsidó kivándorlóról ír. „Elfelejti” megemlíteni, hogy legfeljebb minden negyedik emigrált a Zentralstelle „segítségével”, a zöm egyéb állami hivatalok révén távozik. Berlint azonban nem érdeklik a részletek. Heydrich eredményeket akart, és most felfigyel Eichmannra. A „kristályéjszaka” néven elhíresült országos antiszemita pogromsorozat után, 1938. november 12-én tartott legmagasabb szintű értekezleten az SD főnöke már Göring, von Krosigk pénzügy- és Funk gazdasági miniszter jelenlétében dicsekszik Eichmann sikereivel. Ez alapján javasolja a megkülönböztető jel bevezetését a zsidók számára. (Arad–Gutman–Margaliot 1999, 109–111) Mintha Gogol holt lelkeinek náci parafrázisát látnánk. Eichmann a zsidóktól koncepciót, más hivataloktól pedig kényszerkivándorlókat einstandol. Heydrich viszont az ő hátán felmászva követel teljes hatáskört zsidóügyben. (Safrian 2010, 35–38) A zsidók ekkor már fejvesztve menekülnek. Ez persze megint nem a Zentralstelle érdeme, de a kreditet mégis a hivatal kapja. 1939 januárjában Heydrich végre eléri, amit akar: kinevezik a Berlinben felállítandó Reichszentrale für jüdische Auswanderung élére. Ezután már haláláig nem ereszti ki kezéből a zsidókérdés megoldását. A bécsi „Eichmann-modell” pedig náci franchise-zá alakul. A háború első évében Berlinben és Prágában, később egyre több európai nagyvárosban nyit irodákat.

Felkészülés az endlösungra

Eichmann neve áldozatai révén vált ismertté. Paradox módon annak a zsidó népnek köszönheti helyét a világtörténelemben, amelynek a történelemből való kitörlését kapta feladatul. Életének legfontosabb időszaka az a három év (1941–1944), amikor a deportálással kapcsolatban Európa nagy részére kiterjedő hatáskörrel rendelkezett. A holokauszt, a zsidók megsemmisítésének programja azonban csak a Zentralstelle létrehozása után három évvel kezdődött. 1939–1941 Eichmann számára egyszerre az útkeresés és a felkészülés, Európa életében pedig a nagy népességmozgatások, az át- és kitelepítések, deportálások időszaka. A nácik hozzálátnak a kontinens etnikai átrendezéséhez. A Birodalomhoz csatolt lengyel területekről százezrével üldözik el a nemkívánatos, más SS-„szakértők” által fajilag értéktelennek nyilvánított lengyeleket, zsidókat, romákat. Helyükre külföldön élő németek (baltikumi németek, magyarországi svábok, erdélyi szászok stb.) érkeznek. Ez a Hazatérés a Birodalomba (Heims ins Reich). A munkából Eichmannék is kiveszik a részüket, 408 ezer ember áttelepítésében vesznek részt. Ez azonban kevesebb, mint a tervezett célszám tizede. Időközben változnak a szervezeti keretek. 1939-től Heydrich vezetésével feláll a náci terrorszerveket tömörítő rendőrségi csúcsszerv, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA). Eichmann a IV/D4 szekciót irányítja, amely kivándorlási és evakuációs ügyekkel (Auswanderungs- und Räumungsangelegenheiten) foglalkozik. A korábbi zsidóügyi szakértő most általános logisztikai menedzser. Stábjának tagjai, akik hamarosan végigdeportálják Európát, ekkoriban lengyelek és zsidók ki-, valamint hazatérő németek (volksdeutsche) betelepítésével foglalkoznak. (Aly 1999, 5–8) Akárcsak az eutanáziaprogram (T4) 1941-es leállítása után a megsemmisítő táborokba vezényelt profi gyilkosok esetében, az SS személyzeti politikája ezúttal is kihasználta a szinergiákat.

Eichmann 1939 és 1941 között is foglalkozott zsidóügyekkel. Tegyük hozzá: nem túl nagy sikerrel. 1939 októberében parancsot kapott, hogy dolgozza ki a Birodalomban élő zsidók áttelepítését a megszállt lengyel Főkormányzóságba. Villámgyorsan munkához lát. Végigautózza és -repüli fél Kelet-Európát. A terv hamarosan kész: egy „zsidó rezervátum” létrehozása a San folyónál lévő Nisko mellett. Az átlagosan 1000 fős transzportok Bécsből, Katovicéből, Ostravából érkeznek. A körülmények iszonyatosak. Barakkok nincsenek, az ellátás ínséges, a zsidóknak először az őrtornyokat kell felépíteniük. A hóban sokan megfagynak, másokat az SS-őrök átkergetnek a közeli német–szovjet határon. Az akció hamar befuccsol, a deportálásokat a Wehrmacht és Hans Frank lengyelországi főkormányzó ellenkezése miatt leállítják. A fájó kudarcot Eichmann bürokratikus eszközökkel próbálja leplezni: a visszatérő túlélőket „szakmai képzésből visszatérőként” veteti nyilvántartásba a bécsi zsidó vezetéssel. (Hausner 1984, 90–96)

Időközben változnak a dimenziók. 1940-ben a Wehrmacht elfoglalja Nyugat- és Észak-Európa nagy részét. Ekkor kerül terítékre a bizarr Madagaszkár-terv. Ide, az Afrika túloldalán lévő trópusi szigetre akarták kitelepíteni a nácik a zsidókat. Az ötlet eredetileg a lengyelektől származik, akik meg akarnak szabadulni 3 millió zsidójuktól. Ők évekkel korábban delegációt küldtek Madagaszkárra a helyzet felmérése végett. Nyáron Eichmann már „az európai zsidókérdés totális megoldásáról” szónokol zsidó vezetők előtt. A Külügyminisztérium és Heydrich részére tervezeteket készíttet, amelyek 4 millió zsidó madagaszkári deportálásával számolnak. Anglia azonban tovább harcolt és uralta a tengert, időközben pedig egyes német tervezők is belátják, hogy a terv logisztikai (hajók hiánya) és ellátási (zsidók milliói haltak volna éhen) okok miatt kivitelezhetetlen. A Madagaszkár-terv irattárba került. Újabb felesleges munka, újabb kudarc. Az év végén Eichmann azt írja Himmlernek, hogy az európai német érdekszférából 5,8 millió zsidót kell kitelepíteni „egy még meghatározandó területre”. (Aly 1999, 88–100, Safrian 2010, 65–67)

Változó célok, új kompetenciák

Az endlösungot megelőző időszakban jól érzékelhetők Eichmann személyiségének erősségei és gyengeségei. Stratégiai célokat sosem kezdeményez. Inkább taktikai szinten, a főnökei által kitűzött célok megvalósításakor jeleskedik. Trendformáló helyett normakövető. Bécsben szerzett kivándorlásügyi tapasztalatai új, logisztikai kompetenciával (összegyűjtés, szállítás megtervezése és lebonyolítása) bővülnek. Hatásköre a Birodalom expanziójának következtében növekszik. Képes a fejlődésre: egy vidéki (Bécs) hivatal vezetőjeként indult, de három év alatt megtanul európai méretekben gondolkodni és cselekedni. Sikere és sikertelensége a főnökök (Müller, Heydrich, Himmler) által kialakított keretek és célok függvénye. A célok azonban 1938 és 1941 között folyamatosan változtak. Ez nem is lehetett másként, figyelembe véve a terület rendkívüli bizonytalanságát. Kezdetben a zsidók kikényszerített kivándorlása volt a cél. Ebben sikeresnek bizonyult. A következő időszak, amelyet a zsidókérdés változó tartalmú „területi alapú megoldása” dominált, már hemzseg a kudarcoktól. Nekilódulás, megtorpanás, visszafordulás. E gyorsan változó környezetben nehéz eredményt felmutatni. A Führer vezetési stílusára jellemző versengő döntéshozatali centrumok rivalizálása juttatta patthelyzetbe a „területi megoldást”, amelyet 1941 során többlépcsős döntéshozatal során váltott fel az új cél: „a végső megoldás”.

Eichmann referatúráját (ekkor már IV/B4) 1941-ben bízzák meg a zsidóügyek irányításával. A szervezet órája akkor jött el, amikor összeállt az „endlösung” teljes logisztikai repertoárja: a megjelölés, az összegyűjtés, elszállítás és a megsemmisités. E láncszemek koordinálása, finomhangolása vált Eichmann legfontosabb tudásává. Megnyílt előtte egész Európa. Az egyes lépcsőfokokból összeálló helyi végső megoldásokon hivatalok tucatjai, német és kollaboráns politikusok, diplomaták, rendőrök, bürokraták és katonák százezrei dolgoztak. Eichmann és emberei a folyamat ütőerén tartották kezüket, fontos, előkészítő, moderáló, majd az utolsó fázisban végrehajtó szerepet töltöttek be. Ők tették fel a pontot az i-re.

A siker másik záloga, hogy Eichmann vezetőként tehetséges csapatépítőnek, humánerőforrás-menedzsernek bizonyul. Referatúrája alapvetően két forrásból táplálkozik. A Zentralstellében, illetve későbbi franchise-klónjaiban dolgozó, zömmel 1907 és 1913 között született osztrákok. Szó sincs szakértőkről. Van köztük motorszerelő (Rahm), ács (Zita), nyomdász (Novak), üzleti tanonc (Alois Brunner), kereskedelmi tisztviselő (Anton Burger), műszerész (Girzick), ügynök (Weiszl), lakatos (Bückler). Legtöbbször munkanélküliek, néhányan volt szociáldemokraták (pl. Anton Brunner), egyikük (Stuschka) még az általános iskolát sem volt képes befejezni. (Safrian 2010, 40–45) Kallódó kispolgári egzisztenciák, akik számára a náci mozgalom egyfajta pótlék, és az egyetlen kitűnési és kitörési lehetőség a pártkarrier. A másik utánpótlási bázis az SS-SD-RSHA kötelékéből érkezik, és némileg kvalifikáltabb. Van köztük lecsúszott egykori jogászhallgató (Seidl), textilkereskedő (Dannecker), gestapós segédbíró (Hunsche), könyvelő (Hans Günther). A társaság vegyes, a színvonal, a képzettség, a civil munkatapasztalat mértéke alacsony. Eichmann mégis képes belőlük csapatot formálni, szakértőket nevelni. Hamarosan külföldi követségeken szolgálnak, százezres zsidó közösségeket számolnak fel megszállt országokban és patinás múltú európai nagyvárosokban, gettókat és koncentrációs táborokat irányítanak.

Eichmann Argentínában bujkálva azt mondta magáról, hogy csak csavar volt a gépezetben. (Life 1960) Jeruzsálemben úgy utalt saját szerepére, hogy „a sok befogott igásló egyike voltam”. (Eichmann 2000, 11) Magát meggyőződéses nemzetiszocialistának vallotta. A munkaadó szervezettel (SS, SD, Gestapo, RSHA) való teljes azonosulása már jóval a holokauszt előtt végbement. Az endlösung kivitelezésében senki sem játszhatott kulcsszerepet anélkül, hogy a politikai rendszerrel s annak főbb céljával is azonosuljon. Márpedig 1941-ben a Szovjetunió megtámadását és Amerika hadba lépését követően a zsidókkal kapcsolatosan megfogalmazott korábbi célok értelmetlenné váltak. 11 millió európai zsidót nem lehetett sem kivándoroltatni, sem letelepíteni. Nisko környékén éppúgy nem, mint Madagaszkáron, vagy ahogy 1941 elején tervezték, esetleg Szibériában. Mindössze egyetlen elérhető cél marad: az endlösung, mely az emberi világ egy teljes szegmensének a világról való eltüntetését foglalta magába egy kegyetlen és zavaros ideológia alapján. Eichmann azonosult ezzel az ideológiával, mert nem maradt meg korábbi életének egyetlen olyan eleme sem, amelyre támaszkodva erőt meríthetett volna az elutasításhoz. Karrierje során nem válhatott függetlenné attól a gyilkos ideológia által működtetett szervezettől, melynek egyszerre tartozott urai és szolgái közé. A jeruzsálemi börtönben előszeretettel emlegette, hogy az SS-be lépve az istenek szolgálatába állt. (Eichmann 2000, 14, 29) Az ő istenei Hitler, Heydrich, Göring, Himmler, Kaltenbrunner voltak.

Gyilkosság

Ez persze nem jelentette azt, hogy szadista módon élvezte a tömeggyilkosságot. Sőt éppen ellenkezőleg. Amikor a Gestapo főnöke, Müller Chelmnóba küldte, képtelen volt benézni a gázteherautók rakterébe, ahol a zsidók fuldokoltak. Amikor az elgázosított hullákat tömegsírba lökték, rosszul lett: „…ez maga volt a poklok pokla… emlékszem még, a kézfejembe kellett csípnem, hogy rájöjjek, ébren vagyok, és amit látok, az a valóság, és nem csak álmodom”. A belzeci megsemmisítő táborba utazva attól rettegett, hogy Wirth parancsnok megmutatja neki a gázkamrákat. Megkönnyebbült, amikor megúszta egy szóbeli tájékoztatással. Minszkben, ahol 1942 márciusában kivégzéseket kellett ellenőriznie, elkésett, mert előző este annyira berúgott. Így is végignézte, hogy egy tömegsírba lökött asszony kezében 1-2 éves gyerekével könyörög a gyilkosoknak. Amikor a gyermeket fejbe lőtték, és agyvelődarabkák spricceltek a bőrkabátjára, Eichmann kiborult. Magába zárkózott, a Minszk és Berlin közti hosszú úton egy szót sem szólt. „Úgy ittam a pálinkát, mint a vizet. Muszáj volt innom. El kellett kábítanom magam.” Auschwitzban is részeg volt, amikor megmutatták neki a hullaégető gödröket. (Eichmann 2000, 89–93, 101–102, 116, Rhodes 2006, 258–260)

Nincs kétségünk afelől, hogy Jeruzsálemben nem hazudott, amikor kifejtette, hogy irtózott az endlösung látványától. Az első végignézett kivégzésnél Himmler is hisztériás rohamot kapott. A holokauszttal kapcsolatos fontos döntések időszakában elviselhetetlen migrén gyötörte. A keleti partizánvadász alakulatok keménységéről ismert parancsnoka, von dem Bach-Zelewski SS-tábornok idegösszeomlást kapott. Orvosa szerint „főként a zsidók kivégzésével… kapcsolatos emlékképek gyötörték”. Több tömeggyilkos einsatzgruppe parancsnoka (Nebe, Jäger, Jost) összeomlott. Volt (Filber), akit sírógörcsök és kontrollálhatatlan reszketés gyötört, mások (Blobel) alkoholisták lettek. (Rhodes 2006, 232–241) A nácik által legjobbnak tartott lágerparancsnok, a sobibori, majd a treblinkai megsemmisítő táborokat irányító Franz Stangl esténként egy üveg konyakot ivott meg az ágyban. A gázkamra bejáratánál álló beosztottai folyamatosan részegek voltak, az őrtornyokban álló ukrán és balti SS-ek szintén. (Sereny 157, 200, 221) Még a szenvtelen auschwitzi parancsnokot, Hösst is megviselt egy-egy birkenaui gázosítás. De éppen ő az, aki emlékirataiban leírja, hogy Eichmann milyen elragadtatással és fanatizmussal beszélt neki Auschwitzban a zsidók fizikai megsemmisítéséről. (Höss 1996, 240–242)

E két, látszólag ellentétes viselkedés egyáltalán nem zárja ki egymást. Az elméleti cél, amelyet 1942. január 20-án a wannsee-i konferencia jegyzőkönyvében Eichmann olyan óvatosan körülírt, még nem hozta magával az eszközök és módszerek explicit megfogalmazását. (Roseman, 2003) Eichmann az ideológiai adaptáció révén – főleg egy berlini vagy auschwitzi hivatali szobában ülve – könnyedén képes volt a gyilkos céllal való azonosulásra. Bár a megvalósítás részletei a terepen elborzasztották, néhány álmatlan éjszaka után, némi pálinka és filozofálgatás segítségével racionalizálni (magyarázni, indokolni) tudta a mészárlást.

Magyarország: Eichmann a csúcson

Argentínában és az izraeli börtönben Eichmann egyaránt sokat és szívesen mesélt Magyarországról. Valószínűleg élete legszebb és legsikeresebb fél évét töltötte itt. Nekünk, magyaroknak ez az időszak azonban különösen nyomasztó emlék. Áldozatainak legnagyobb csoportja innen, közülünk származott, s ő éppen itt, Budapesten ért fel karrierje csúcsára. Kevéssé ismert, hogy mostohaanyja zsidó családtagjai révén Eichmann-nak voltak magyarországi rokonai. Pszichiáter unokanővére egy itteni zsidó cipőgyároshoz ment feleségül. Később, a válás után egy zsidó egyetemi docens jegyese lett. Eichmann már a megszállás előtt is járt náluk, Magyarországon. 1944-ben pedig állítólag SS-egyenruhában vacsorázott zsidó rokonaival az egyik budapesti étteremben. (Eichmann 2000, 26)

Munkája során Eichmann először 1942-ben került kapcsolatba a magyar zsidókkal. A január 20-i wannsee-i konferencia előkészítő anyagában 742 800 főben határozta meg számukat. A tanácskozásról általa készített jegyzőkönyvben szerepel az a kitétel, hogy a közeljövőben megpróbálják Eichmann egyik emberét (Berater für Judenfrage) Budapestre küldeni (németül lásd Lévai 1961, 24–31, magyarul Roseman 2003, 148–155). Talán nem véletlen, hogy a magyar hadsereg vezetése éppen ezekben a napokban tapogatózik Berlinben, hogy lehetséges lenne-e 100 ezer zsidó „menekült” kitelepítése keletre. Az 1941 nyarán az országból hontalanként Ukrajnába deportált 18 ezer emberből 15 ezret az SS Kamenyec Podolszkijnál legéppuskázott. Ez a tény Budapesten is ismert. A magyar felajánlkozást a IV/B4 referatúra ekkor elutasítja. A berlini magyar katonai attasé azonban 1942 nyarán újra előveszi az ügyet, és a kérdés „végérvényes” megoldását kéri. Ezúttal személyesen Eichmann válaszol: „…magyarországi részakcióra jelenleg műszaki okok miatt nincs lehetőség… helyesebb lenne ezzel az akcióval várni addig, míg Magyarország hajlandó lesz ezt a rendszabályt a magyarországi zsidókra is kiterjeszteni”. (Wilhelmstrasse 1968, 675, 694) Azaz: nem érdekli egy kisebb ügy, valamennyi magyar zsidót akarja.

Nos, sokáig úgy tűnt, hogy ez a vágya nem teljesül. 1944 tavaszán az itt élő, mintegy 760–780 ezres zsidóság Európa utolsó, lényegében érintetlen zsidónak minősített népessége. A fronthelyzet romlásával megmenekülésük esélye napról napra nő. Ekkoriban Eichmann és embereinek nagy része már feladat nélkül lézeng. Az elérhető és deportálható zsidók lényegében elfogytak. Úgy tűnik, hogy a holokausztnak lassan vége. A megsemmisítő táborokat (Belzec, Treblinka, Sobibor) Auschwitz kivételével felszámolják. A birkenaui krematóriumok többsége használaton kívül omladozik. Hitler azonban vonakodó szövetségese megszállása mellett dönt.

Március 10. körül Eichmann épp egy jelentéktelen építkezést irányít, amikor megérkezik Heinrich Müller, a Gestapo főnöke, és tolmácsolja Himmler parancsát. Argentínában így emlékezett a pillanatra: „Most, annyi íróasztal mögött töltött év után kiléptem a harcmező puszta valóságába. Ahogy Müller fogalmazott, személyesen engem, azaz magát a »mestert« küldték, hogy biztosak legyenek benne, a zsidók nem fognak fellázadni úgy, ahogy a varsói gettóban tették (…) Mivel ők a »mestert« küldték, akárhogy is, de úgy akartam cselekedni, mint egy mester. Meg akartam mutatni, hogy milyen jól lehet egy megbízatást végrehajtani, ha a parancsnok 100 százalékosan kitesz magáért. A zsidóknak egy ragyogó művelet keretében való elszállításával példát akartam mutatni a jövőben máshol lebonyolítandó akciók számára.” (Eichmann 1960)

Eichmann egykori főnöke, majd későbbi beosztottja, a felakasztott Wisliceny szerint is karrierje utolsó nagy esélyeként tekint a feladatra. Meg akarja dönteni az SS nem hivatalos deportálási rekordját. Ezt Hermann Höfle SS-Sturmbannführer (őrnagy) tartja, aki 1942-ben 53 nap alatt deportálta a varsói gettó 275 ezer lakóját a közeli Treblinkába. Mindez azonban ekkor még csak vágyálom. Látszólag minden tényező Eichmann ellen dolgozik. Közeledik a Vörös Hadsereg, ezért ellentétben az 1939 és 1941 között lerohant országokkal, most nincs idő több hónapos tervezésre. Ráadásul Varsóval ellentétben most nem egy várost, hanem egy egész országot, sok száz települést kell zsidótlanítani. Márpedig Eichmann legfeljebb mintegy 20 sebtében összehívott tisztjére számíthat. Igaz, ők valamenynyien kipróbált profik. Mégis, Európa harmadik legnagyobb létszámú zsidóságát kellene válságos körülmények között, minimális erővel, villámgyorsan összeszedni, gettósítani, deportálni, majd megölni. A feladat végrehajthatatlannak tűnik.

Eichmann persze tudta, hogy erői legfeljebb néhány kisváros zsidóságának elhurcolásához elegendők. De Bulgária, Románia és Franciaország példáján már megszokta, hogy sokszor kevéssel kell beérnie. Világos volt számára, hogy a magyar közigazgatás együttműködésének megszerzése az egyetlen esélye. Jó ómen, hogy 1944. március 19-én, 38. születésnapján indul Budapestre. 56 nap múlva megindul a tömeges deportálás. Újabb 56 nappal később Budapesten és a munkaszolgálatosokon kívül nincsenek már zsidók az országban. A vonatok a kisebb akciókat is beleszámolva júliusig majdnem 450 ezer embert vittek el. 97 százalékuk Auschwitzba kerül, amely ezekben a hetekben bonyolítja történetének legnagyobb tömeggyilkosságát. Az addig „csúcstartó” Treblinkát megelőzve, az egyetlen „milliós” táborrá, a holokauszt univerzális szimbólumává válik.

Hogy történhetett mindez? Eichmann az izraeli rendőrségen világosan válaszol a kérdésre: „Amikor Magyarországra utaztam, az aggodalmaimon kívül nem volt semmim (…) hogyan fogom végrehajtani? Azután jött Endre (…) [és a parancs] gyakorlati kivitelezését ez oly mértékben megkönnyítette számomra (…) mint amelyről korábban nem is álmodhattam, annyira, hogy tulajdonképpen az ujjamat sem kellett megmozdítanom.” (Lévai 1964, 89)

A kulcsfigura Endre László, a Belügyminisztérium új, zsidóügyekben illetékes közigazgatási államtitkára, akivel Eichmann 1944. március 29-én találkozik először. Buenos Airesben így emlékezett: „Ezen az első estén elmagyaráztam Endrének programomat, és láttam, hogy ő ettől tűzbe jött, amin nagyon csodálkoztam, mivel a magam részéről harcra és vitára számítottam. Többet nem is igen akartam beszélni, és az est hátralévő részét így inkább a különféle tokaji borok kipróbálására szánhattam.” Az SS-Obersturmbannführer (alezredes) úgy véli, hogy a magyar zsidók sorsa ezen az estén pecsételődött meg. És valóban: az Endre-Eichmann duó kevesebb mint négy hét alatt eléri, hogy lehetővé váljon valamennyi magyar zsidó deportálása. Március végén két nap alatt megegyeznek a mindenre és mindenkire kiterjedő gettósításban, és a megszállás után 28 nappal (április 16.) középkori gettók létesülnek országszerte. Április közepére már valamennyi német és magyar szereplő (a kollaboráns kormány, Horthy, a Wehrmacht és a Honvédség) elfogadja a munkaképes zsidók deportálását. (Kádár–Vági 2005, 108–136) Április 22-én pedig megszületik a végső döntés: Eichmann és Endre közös előterjesztésére Berlin és Budapest között megállapodás jön létre valamennyi magyar zsidó elszállításáról. A kijelölt végállomás: Auschwitz. A megállapodásra Szentkúton, az Endre család kúriájában kerül sor kellemes poharazgatás és vacsorázás közepette (Kádár–Vági 2005, 136–140). Az általa felállított Zsidó Tanácsot és a cionista Mentőbizottságot eközben valóságos showműsorokkal igyekszik megbénítani. Hol a zsidó kultúráról érdeklődik, máskor Auschwitzcal fenyegetőzik.

A következő hetekben Eichmann és Endre elmélyülő barátsága folytán a német–magyar együttműködés logisztikai csodát hoz. Az akciót 200 ezer magyar csendőr, rendőr és hivatalnok bonyolítja, Eichmann 20 tisztjének segítségével. Kárpátalja 150 ezer zsidójának elhurcolásához Wisliceny vezetésével 8 tisztet és tiszthelyettest, valamint 40 SS-őrt küld. De nem is kell több. A magyarok elvégzik a munka dandárját. Endre nem német lakájként, hanem évtizedek óta elkötelezett antiszemita fajvédőként működik együtt. Javaslatára Eichmann négyszeresére növeli a deportálás ütemét: napi egy helyett átlagosan négy szerelvénnyel kalkulálnak. Ha az eredeti ütemterv maradt volna érvényben, akkor az akció leállításáig majd félmillió helyett „csupán” 170–180 ezer zsidó került volna Birkenauba.

Eichmann Izraelben így emlékezett: „Az ütemmel kapcsolatban (…) Endre és az ő csendőrsége olyan gyorsan haladt, hogy Auschwitznak a lehető legnagyobb nehézséget okozta az összes szállítmány kezelése.” És való igaz: Höss táborparancsnok hiába jár Budapestre panaszkodni, a vonatok özönlenek Auschwitzba. Olyan ütemben, hogy a birkenaui megsemmisítő gépezet, valamint a munkaerőt kezelő és egyben elosztó logisztikai bázis egyszerűen nem volt képes lépést tartani. Még az izraeli börtönben is rajongva ír a magyar kollaborációról és antiszemitizmusról: “Persze illedelmesen be kell vallanom, hogy a magyar hatóságok gépezete olyan módon működött, ahogy azt akkoriban a más országokban működő hatóságok ritkán mondhatták volna el magukról. Nemcsak zsidóügyekben, hanem egyszerűen minden más hivatalos feladatukat illetően úgy működtek, hogy több alkalommal azt mondtam magamnak: Az áldóját! Eddig azt hitted, hogy csak Németországban uralkodik az a bizonyos pontosság, és itt legalább ugyanazt a kínosan pontos akkurátusságot látod. Csodáltam a magyar közigazgatást, és nem abban a tekintetben, hogy milyen módon intézték a zsidóügyeket, hanem általánosságban szólva, hivatali-tárgyi nézőpontból szemlélve.” (Kádár–Vági 2005, 170–174) Ennél nagyobb dicséret tőle nem is érkezhet. Persze az események után másfél évtizeddel Izraelben Eichmann igyekszik minél több felelősséget az időközben kivégzett egykori magyar barátokra és kollégákra kenni. Mégis, a magyar kollaborációval kapcsolatos állításait dokumentumok tízezrei támasztják alá. Eichmann nyilatkozatai talán a magyar történelem legszégyenletesebb forrásai.

Eichmann Budapesten tölti élete legszebb időszakát. A Rózsadombon a Tungsramot alapító és az UTE focistadionját építtető Aschner Lipót árjásított luxusvillájában lakik. A tulajdonost természetesen deportálják. Eichmann a magyar fővárosban élvezi munkáját. Sikert sikerre halmoz. Jut idő kikapcsolódásra is. Motorozik, nyaral a Balatonnál, teniszezik. Élénk társadalmi életet él. Vacsorák, partik, ivászatok. Egyszerű alezredes létére magyar kormánytagokkal parolázik. A Budapesten tárgyaló auschwitzi parancsnok szerint özönlenek hozzá a meghívások. (Eichmann 1980, 364–365, Eichmann 2000, 222, Höss 1996, 241) Nyáron azonban már gyülekeznek a fellegek. Júliusban Horthy megakadályozza a budapesti zsidók deportálását, és augusztusra az ügy le is kerül a napirendről. Eichmann feloszlatja egységét. Ekkor az oroszok már átlépik a magyar határt, a bombázások mindennaposak. Hiába a deportálási rekord megdöntése, közeledik az igazság órája. Eichmannn a beszámolók szerint ekkoriban már rengeteget iszik. Merénylettől fél, kocsijának kesztyűtartójában kézigránátot tart. Jeruzsálemben az ügyészség majd azzal gyanúsítja, hogy az „íróasztalgyilkos” Budapesten saját kezűleg vert agyon egy Salamon zsidó fiút villája kertjében. A bíróság azonban a vádat érdemi bizonyíték hiányában elutasítja.

A nyilas puccs után visszatér Budapestre. 50-60 ezer embert még sikerült deportáltatnia. Vonatok hiányában ezúttal gyalog. A fővárosi zsidóság több mint fele azonban megmenekül. Ebben sok tényező játszik közre, a Vörös Hadsereg mellett a zsidókat mentő külföldi diplomaták és az őket nagy számban bújtató fővárosiak. A „mester” 1944. karácsony napján, röviddel az orosz gyűrű bezáródása előtt távozik sebtében. Sejti, hogy ezután örökre menekült marad.

A halhatatlanság

A háború végével nemcsak Eichmann karrierje, de lényegében az élete is véget ért. A nagy hatalmú SS-tisztből egyik napról a másikra álnéven bujkáló senki lett. Szerencséje és leleménye megvédte ugyan a lelepleződéstől, de jövőt már nem tartogat számára. Miként nem volt sikeres az SS-be belépése előtt, nem vált sikeressé az SS-ből kikerülése után sem. Amikor az Izraelből küldött ügynökök Argentínában nyomoznak utána, nem akarják elhinni, hogy ez az ócska házban lakó, elhanyagolt külsejű ember a rettegett Eichmann. Elfogása után kiderül, hogy még az alsónadrágja is rongyos.

Eichmann maga is érezte, hogy mindössze akkor élt, 1938 és 1944 között, amikor részt vehetett az endlösungban. Perverz módon történelmi figurának érezte magát, s annyiban igaza is volt, hogy más társadalomba születve, más szervezetben szolgálva jó, ha a postán, a vasútnál vagy más, logisztikai feladatokra szakosodott szervezetnél talált volna alkalmazást. Egy félreértés következtében azonban különleges történeti helyzetben kapott állást az SD-nél, ahol ezt az alapvetően szürke, érdemi képzettség és valódi tudás nélküli embert munkaadójának diabolizmusa alakította először szakértővé, majd vezető hivatalnokká, végül pedig élet és halál urává. Más háborús bűnösökhöz hasonlóan a nácizmus és a holokauszt Eichmann számára is karrierje csúcspontját jelentette. Ugyanakkor az egész életpályát tekintve valójában kitérőnek bizonyult. Amikor a háborús vereség véget vetett tevékenységének, a hatalom berkeiből visszatért a szürke hétköznapokba. Újra az lett, aki korábban volt. És egészen 1960-as elfogatásáig az maradt, aki akkor lett volna, ha sosem kerül be az SD-be. Egy senki.

Tevékenysége mégis örök nyomot hagyott. Az 50 évvel ezelőtti per révén Eichmann elérte azt, amit mindig is akart. Halhatatlanná lett, jóllehet nem úgy, ahogyan szerette volna. A perben nem egyszerűen tetteit tették mérlegre. Az eljárás messze túlmutatott a vádlott tevékenységén. Nemzedékek gondolkodását és hozzállását formálta. Hozzásegített bennünket ahhoz, hogy kilépve a konvencionális, moralizáló felfogásból, megértsük a modern tömeggyilkosságok mechanizmusát. A történelem fintora, hogy Eichmannt, aki karrierje elején nem tudott Jeruzsálembe eljutni, éppen ebben a szent városban ítélték halálra. Kivégzésével beteljesült rajta az, amit Hegel „az ész cselének” nevezett.

Irodalom

Aly, G. 1999. Final Solution. Nazi Population Policy and the Murder of the European Jews. Arnold, London.

Arad, Y. – Gutman, I. – Margaliot, A. 1999. Documents on the Holocaust. Selected Sources on the Destruction of the Jews of Germany and Austria, Poland, and the Soviet Union. Jerusalem, University of Nebraska–Lincoln and London–Yad Vashem.

Arendt, H. 1965. Eichmann in Jerusalem. A Report on the Banality of Evil. Revised and Enlarged Edition. The Viking Press.

Cesarini, D. 2006. Becoming Eichmann. Rethinking the Life, Crimes, and Trial of a „Desk Murderer”. Da Capo Press.

Eichmann 1960. Eichmann Tells His Own Damning Story. Life, 1960. november–december.

Eichmann, A. 2000. Tárgyalástól ítéletig. Feljegyzések a börtönből. Budapest, Trifer.

Eichmann, A. 1980. Ich, Adolf Eichmann. Eins historischer Zeugenbericht. Leoni am Stamberger See, Druffel Verlag.

Hausner, G. 1984. Ítélet Jeruzsálemben. Budapest, Európa.

Hitler, A. 1942. Harcom (Mein Kampf). Budapest, Centrum Kiadóvállalat Rt.

Höss, R. 1996. Death Dealer. The Memoirs of the SS-commandant at Auschwitz. (Steven Paskuly ed.) New York, Da Capo Press.

Kádár G. – Vági Z. 2005. Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Budapest. HAE-JAFFA.

Lévai, J. 1964. The Hungarian Deportations in the Light of the Eichmann-Trial. Jerusalem, Yad Vashem Stuides V.

Lévai, J. 1961. Eichmann in Ungarn. Dokumente. Budapest, Pannonia Verlag.

Padfield, P. 1990. Himmler. A Full-Scale Biography. New York, MJF.

Rhodes, R. 2006. A halál mesterei. Budapest, Gold Book.

Roseman, M. 2002. A végső megoldás. A Wannsee-jegyzőkönyv. Budapest, Magyar Könyvklub.

Safrian, H. 2010. Eichmann’s Men. US Holocaust Memorial Museum, Cambridge University Press.

Schellenberg, W. 1989. Walter Schellenberg emlékiratai. Budapest, Téka–Zrínyi.

Serenyi, G. Into that Darkness. An Examination of Conscience. New York, Vintage Books.

Wilhelmstrasse 1968. Ránki György–Pamlényi Ervin–Tilkovszky Lóránt–Juhász Gyula (szerk.): A Wilhelmstrasse és Magyarország. Budapest, Kossuth.

A fenti dolgozat eredetileg előadásként hangzott el az ELTE Társadalomtudományi Kara és a Mensch Alapítvány szervezte Eichmann-konferencián 2011. április 15-én, a CEU-n.

Forrás: http://mozgovilag.com/?p=4615

Hiába szerepel a Jobbik programjában az a teljességgel támogatható cél, hogy a hátrányos helyzetű cigány származású gyerekeket az egyházak bevonásával kellene felzárkóztatni, ha megvalósul és jól működik egy ilyen program Magyarországon, a Jobbik megpróbálja elnyomni, lehetetlenné tenni. Holott nem nehéz belátni, hogy az egész ország érdeke az lenne: minél több ilyen intézmény működjön a hátrányos helyzetű térségekben. Kivéve a Jobbiké.

Megszűnés fenyegeti a Dr. Ámbédkar iskolát. A borsodi Hegymegen, Sátán és a sajtókazai cigánytelepen létrejött, főként halmozottan hátrányos helyzetű cigány gyerekeket felzárkóztató oktatási intézményeket ugyanis a Dzsaj Bhím buddhista közösség működteteti. Ezt pedig a magyar állam 2012-től nem ismeri el egyházként. A Fidesz által elfogadott egyházi törvényről nem először derül ki, hogy elfogadása kiemelten hasznos intézmények bezárásához vezethet: így az Ámbédkar iskola mellett gondba kerülhetnek például a metodisták által működtetett hajléktalanszállók és egyéb oktatási intézmények is. De például a Krisna-egyház által birtokolt – és saját pénzen vásárolt! – földek is visszaszállhatnak az államhoz, földönfutóvá téve több száz embert.

Persze a dolog még nem lefutott, állítólag körvonalazódik egy ideiglenes megállapodás az iskolát fenntartó (és egyházi státuszukat elvesztő) vallási közösségek között. Egyelőre azonban csak a bizonytalanság biztos, no meg az, hogy a 2012-től életbe lépő egyházi törvény nem hitbéli vagy karitatív tevékenység alapján ítéli meg a vallási közösségeket, hanem méretük és politikai beágyazottságuk alapján. Így kerül ki a támogatott körből rengeteg, az államtól közfeladatot átvevő és azt példaértékűen ellátó korábbi egyház, és így kap a korábbinál több állami forintot a szegénységre eddig is bajosan panaszkodó, többek közt saját stadionnal, televízióval és hetilappal is rendelkező Hit Gyülekezete.

Talán nem kérdés ma Magyarországon, hogy szükség van-e olyan iskolákra, amelyek képesek érettségit adni a legnagyobb szegénységben élő cigány származású fiúknak-lányoknak. Akik tudják, hogyan lehet az iskolapadhoz kötni azokat a gyerekeket, akik az első alkalmi munka lehetőségére otthagyják az oktatást, mert az (rövid távon) valamelyest javít az életszínvonalukon – vagy akár azokat, akik tényleg „elkallódnának”, és a segélyen tengődés vagy a bűnözés lenne az osztályrészük. A Dr. Ámbédkar iskola ötödik éve működik ennek megfelelően, most pedig be akarják zárni. A rendelkezés ellen az MSZP és az LMP is felszólalt, összességében egynegyedük van a parlamentben, ennek megfelelő szavuk is. Mindenesetre helyes tették.

A Népszabadság cikke szerint azonban nem az egyházi törvény az egyetlen, ami fenyegeti az iskola működését – hanem a Jobbik folyamatos vádaskodással, feljelentéssel próbálja meg ellehetetleníteni annak működését. Érdekes ez egy olyan párttól, amelynek választási programjában szerepel, hogy az egyházaknak (igaz, náluk csak a keresztényeknek) kiemelt szerepük lehet a cigányok felzárkóztatásában. Az még a Jobbiktól is igencsak visszás érv, hogy ha ezt éppen nem a keresztény egyházak, hanem a buddhisták művelik sikerrel, akkor már nincs is szükség a dologra. Hiszen a cél nem az, hogy az innen kikerülő gyerekek keresztény, hanem az, hogy hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. Legalábbis elvileg.

Gyakorlatilag azonban úgy tűnik, hogy a Jobbiknak ezzel ellentétesek a céljai. A folyamatos feljelentgetések, az ennek nyomán megvalósuló állandó ellenőrzések és vegzálások ugyanis nemcsak előítéleteket szítanak, de megnehezítik az iskola üzemeltetőinek dolgát is. Holott elég könnyen ellenőrizhető, hogy a Borsodban tevékenykedő Dzsaj Bhím közösség szcientológia-szerű „egyházüzleti modellben” vagy valóban közfeladatokat ellátva működik. Be kell menni az iskolába.

Persze a Jobbikot a legkevésbé sem ez érdekli. A Dr. Ámbédkar iskola ötödik éve bizonyítja, hogy nem minden cigány felel meg a Jobbik előítéleteinek, hogy még a legrosszabb körülmények közül kikerülők is szerezhetnek érettségit, tisztességes munkát, sőt, akár még a felsőoktatásba is be tudnak kerülni. Márpedig ez nem tesz jót azoknak, akik politikai hasznot akarnak húzni a cigánygyűlöletből. Ezen a felismerésen túljutott a Jobbik, ezért a legaljasabb eszközökkel próbálja ellehetetleníteni egy, az ország szempontjából kiemelten hasznos intézmény működését. Aljas, utolsó rasszista indokból, politikai célból.

A legszomorúbb az egészben, hogy ezek a jobbikos politikusok hivatottak képviselni azt az Észak-Kelet-Magyarországot, amely ellen jelenleg szisztematikusan dolgoznak.

Forrás: http://belfold.ma.hu/tart/cikk/a/0/116983/1/belfold/Utolso_rasszistak

Az új polgármester elődjével ellentétben megegyezésre törekvő, és szót ért a romákkal

Pont kerülhet egy több mint évtizede sokakat nyomasztó és rengeteg vitát, indulatot kiváltó ügyre – megszűnhet a szegregáció a jászladányi iskolában, miután a napokban új polgármestert választottak a hatezer lelkes Jász-Nagykun-Szolnok megyei település élére.

Dankó István, a falu tizenhárom évig regnáló, s a problémás iskolaügyet is elindító vezetőjét az önkormányzat mozdította el; a testület az együttműködés hiányára hivatkozva feloszlatta magát, ezért időközi választásokat kellett kiírni, melyet fölényesen nyert a függetlenként induló, a Fidesz által támogatott Drávucz Katalin. Őt, elődjével ellentétben, megegyezésre törekvő, a romákkal szót értő emberként ismerik a faluban.

A jászladányi iskolaügy hívta fel elsőként a figyelmet arra, hogy Magyarországon számos iskolában elkülönítik, alacsonyabb színvonalú oktatásban részesítik a cigány gyerekeket, akik emiatt a tanulásban elmaradnak, szakközépiskolába már alig-alig jutnak el, a munkaerőpiacon leértékelődnek.

Jászladányban a romák zömét kirekesztő magániskola létrehozását Dankó István kezdeményezte – a szülői akaratra hivatkozva –, noha polgármesterként az önkormányzati intézmény jobbá tétele lett volna a dolga. Ráadásul a település évről évre sokat költött az alapítványi iskolára közoktatási megállapodás nélkül, közben a saját iskolájuktól forrásokat vontak el.

A faluban két iskolaépület van, mindkettő az önkormányzaté: a lepukkant faluszélibe jár a romák többsége. A központban lévő másik, modern épületet kettéosztották: egyik felét kedvező áron bérbe adták az alapítványi iskolának, a másik felében maradtak az önkormányzati iskola alsósai. A gyerekek „keveredését” lehetővé tévő átjárót lelakatolták, így sem szünetben, sem ebédidőben nem futhattak össze a „két intézmény” diákjai.

A statisztikai adatok szerint az elkülönítés óta az önkormányzati iskolába rekesztett gyerekek tanulmányi átlaga romlott, s a korábbi hússzorosára nőtt az igazolatlanul mulasztott tanórák száma. Kállai László, a Jászsági Roma Polgárjogi Szervezet elnöke az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvánnyal közösen ezért bírósághoz fordult, kérve, bizonyítsák be: a magániskola kirekesztő, működése jogellenes, a cigány gyerekeket folyamatosan hátrányos megkülönböztetés éri, s nem teljesül az egyenlő bánásmód elve az oktatásukban. Dankó István, Jászladány korábbi polgármestere viszont azzal érvelt, hogy a magániskolával kötött szerződésük szabályos volt, a képviselő-testület belátása szerint rendelkezhet a tulajdonjogával, s a szülők szabad iskolaválasztásának joga is érvényesülhetett.

Az ügyben végül nemrég a Legfelsőbb Bíróság mondta ki a végső verdiktet: meg kell szüntetni a szegregációt. Egyben kötelezte a Jászsági Roma Polgárjogi Szervezetet, valamint az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítványt: egyértelmű és határozott keresetet terjesszenek elő, amely végrehajtható módon teszi lehetővé a sérelmes helyzet megszüntetését, illetve a jogsértést megelőző állapot helyreállítását. Egy a lapunk birtokába került oktatási szakértői vélemény szerint ehhez első lépésként meg kell szüntetni a Jókai úti iskolaépület megosztását, s vissza kell adni az egész épületet az önkormányzati iskolának. Az önkormányzat és az Antal Mihály magániskola fenntartója közötti tízéves bérleti szerződés 2012. július 1-jén lejár, addig ők is gondoskodhatnak egy másik épület bérléséről. A jászladányi önkormányzatnak pedig közoktatási megállapodást kell kötnie a magániskolával, ekképp is biztosítva a halmozottan hátrányos helyzetű és különösen a roma tanulók beiskolázását az alapítványi iskolába, ha épp ezt a képzési formát szeretnék választani.

– Abban bízunk, hogy végül nem kell keresetet benyújtanunk emiatt, hanem az új polgármesterrel peren kívül meg tudunk e lépésekről egyezni – mondta Kállai László, a polgárjogi szervezet s egyben a helyi roma önkormányzat vezetője.

Drávucz Katalin, Jászladány új polgármestere szerint annak idején elhibázott lépés volt, hogy önkormányzati épületet adtak oda az alapítványi iskolának, hisz ebből származott a legtöbb feszültség. Szerinte ezt a problémát meg lehet oldani, s akkor végre elcsitulhatnak az indulatok a faluban. Az alapítványi iskola működésének jogszerűségét amúgy nem vonja kétségbe senki, mindkét iskolatípusnak helye van a faluban – mondta. Hozzátette: jóval hosszabb folyamat lesz a két intézmény tantestületének közeledése egymáshoz, jelenleg ugyanis az tapasztalható, hogy az önkormányzati iskolában tanító pedagógusokat kirekesztik maguk közül az alapítványi iskola tanárai. – Sok tanár panaszkodott rá, hogy óraadóként szükségből meghívják ugyan az alapítványiba őket, de a kollégák átnéznek rajtuk, nem beszélgetnek velük. Az igazi „áttörés” Jászladányban szerinte ezért akkor várható, ha nemcsak a két iskola közötti falak omlanak le – akár konkrét, akár jelképes értelemben –, hanem a gyerekek érdekében a felnőttek között is megindul végre a párbeszéd.

Forrás: http://nol.hu/belfold/20111214-leomolhatnak_a__dac_falai_

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyében mintegy félezer cigány diákot oktató Dzsaj Bhim Buddhista Közösség missziós és karitatív tevékenységének ellehetetlenülésére hívta fel a figyelmet hétfőn sajtótájékoztatón az MSZP.

Nyakó István országgyűlési képviselő elmondta: a 2012. január 1-jétől hatályos egyházi törvény sok más vallási közösség mellett a Dzsaj Bhimtől is megvonja az egyházi státuszt, ugyanakkor a kormány azóta sem kötött vele olyan támogatási szerződést, amely missziós tevékenységének folytatását lehetővé tenné. „Többször fordultak már a Nemzeti Erőforrás Minisztériumhoz, illetve a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz, mindenhonnan lepattantak” – mondta.

A sajtótájékoztatón ott voltak néhányan abból a kétszáz diákból és húsz pedagógusból, akik a szocialista párt invitálására érkeztek Budapestre, megnézték az Országházat, majd az ülésterem karzatáról meghallgatták Nyakó Istvánnak a vallási közösség jövőjét firtató interpellációját, illetve az arra adott államtitkári választ. Az MSZP-s képviselő elmondása szerint az akcióval az volt a céljuk, hogy szembesítsék velük, az érintettekkel a kormánytöbbséget.

Nyakó István kitért arra, hogy amíg az egyházi jogállásukat elveszítő vallási közösségek által fenntartott iskolák finanszírozása a tanév végéig megoldott, a szociális intézményeké nem, így azok – a kormánnyal kötött megállapodás hiányában – január 1-jével ellehetetlenülhetnek.

Orsós János, a Dzsaj Bhim Buddhista Közösség vezetője arról beszélt a sajtótájékoztatón, hogy a sajókazai iskolát ebben a hónapban már harmadszor ellenőrzik, zaklatják különböző hatóságok, amit „ellenségeik”, „a helyi hatalmasságok” és a szélsőjobboldal elszántságának tulajdonított.

A kormányt arra kérte, hogy közösségüket ne fossza meg az egyházi státusztól. Ordsós János úgy fogalmazott: ha továbbra is egyházként működhetnének, az olyan fontos üzenet lenne, amelyből a neonáci Jobbik is értene.

Forrás: http://www.stop.hu/belfold/borsodi-roma-diakok-a-karzaton-iskolaik-veszelyben-vannak/973953/

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyében mintegy félezer cigány diákot oktató Dzsaj Bhim Buddhista Közösség missziós és karitatív tevékenységének ellehetetlenülésére hívta fel a figyelmet hétfőn sajtótájékoztatón az MSZP.

Nyakó István országgyűlési képviselő elmondta: a 2012. január 1-jétől hatályos egyházi törvény sok más vallási közösség mellett a Dzsaj Bhimtől is megvonja az egyházi státuszt, ugyanakkor a kormány azóta sem kötött vele olyan támogatási szerződést, amely missziós tevékenységének folytatását lehetővé tenné. „Többször fordultak már a Nemzeti Erőforrás Minisztériumhoz, illetve a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz, mindenhonnan lepattantak” – mondta.

A sajtótájékoztatón ott voltak néhányan abból a kétszáz diákból és húsz pedagógusból, akik a szocialista párt invitálására érkeztek Budapestre, megnézték az Országházat, majd az ülésterem karzatáról meghallgatták Nyakó Istvánnak a vallási közösség jövőjét firtató interpellációját, illetve az arra adott államtitkári választ. Az MSZP-s képviselő elmondása szerint az akcióval az volt a céljuk, hogy szembesítsék velük, az érintettekkel a kormánytöbbséget.

Nyakó István kitért arra, hogy amíg az egyházi jogállásukat elveszítő vallási közösségek által fenntartott iskolák finanszírozása a tanév végéig megoldott, a szociális intézményeké nem, így azok – a kormánnyal kötött megállapodás hiányában – január 1-jével ellehetetlenülhetnek.

Orsós János, a Dzsaj Bhim Buddhista Közösség vezetője arról beszélt a sajtótájékoztatón, hogy a sajókazai iskolát ebben a hónapban már harmadszor ellenőrzik, zaklatják különböző hatóságok, amit „ellenségeik”, „a helyi hatalmasságok” és a szélsőjobboldal elszántságának tulajdonított.

A kormányt arra kérte, hogy közösségüket ne fossza meg az egyházi státusztól. Szavai szerint ha továbbra is egyházként működhetnének, az olyan fontos üzenet lenne, amelyből az általa neonáci pártnak nevezett Jobbik is értene.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20111212_mszp_buddhistak_borsodban

Megszűnés fenyegeti a több mint félezer cigány tanulót és 150 alkalmazottat foglalkoztató Dzsaj Bhim Buddhista Közösség oktatási intézményeit – hívta fel a figyelmet interpellációjában Nyakó István.

Az emberi jogi bizottság szocialista tagja az egyházügyi törvény módosítását sürgette az igazságügyi tárcánál, mert a törvény megvonta az egyházi státuszt a vallási közösségtől, így az elesik az állami támogatásoktól, holott az általa fenntartott iskolák ugyanannyi pénzből működnek, mint a többi felekezeti iskola. Nyakó szerint el kellene döntenie a kormánynak, hogy képzésről vagy bűnbakképzésről van szó.

Mindegy, milyen romastratégiát követ a kormány, ha ellehetetleníti a cigány diákok társadalmi mobilitását – mondta Kunhalmi Ágnes, az MSZP elnökségi tagja. A Dzsaj Bhim iskoláihoz hasonló intézmények nélkül nem lehet elérni azt a célt, hogy cigány gyerekek sokaságából lehessenek diplomás munkavállalók – tette hozzá a politikus. Orsós János, a Dzsaj Bhim Buddhista Közösség vezetője – aki az MSZP meghívására 200 diák és 20 pedagógus kíséretében érkezett az Országgyűlésbe Nyakó interpellációjára – elmondta: csak ebben a hónapban három hatósági ellenőrzésük volt. „Elszántak az ellenségeink, akik a szélsőjobboldalhoz és a helyi hatalmasságokhoz tartoznak” – tette hozzá.

Ismert, a januárban hatályba lépő egyházügyi törvény a több száz bejegyzett vallási közösség közül csupán tizennégyet ismer el egyházként. Minden más, korábban elismert vallási közösség egyházi jogát elvették, és januártól legfeljebb egyesületként működhetnek tovább. Bár az egyházak jelenleg szűk köre elvileg bővülhet, az engedélyezés a parlament kétharmados döntésétől függ. Ez ellen több vallási közösség tiltakozott. Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetője az Alkotmánybírósághoz, Izsák-Bács Jeremiás, a Magyar Mennonita Keresztény Egyház vezető lelkésze – aki hetek óta éhségsztrájkkal tiltakozik Strasbourgban – az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. Ma pedig szentként tisztelt teheneikkel vonulnak a Kossuth térre a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közösségének tagjai, akik – mivel megszűnik egyházuk – nem birtokolhatják tovább a Somogyvámos határában lévő Krisna-völgyet.

Forrás: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=500518#null

Az egyházi törvény a megszűnéssel fenyegeti a Dr. Ámbédkar iskolát, a Jobbik is állandóan támadja az intézményt. Valami halvány reményük mégis van a túlélésre.

Mintha Orbán Viktor beszédére szerettek volna reagálni azok a borsodi diákok, akik tegnap megjelentek a parlamentben. A miniszterelnök azt mondta ugyanis, hogy szeretnék megerősíteni a középosztályt, amit alulról nyitottnak képzelnek el, tehát „szegény sorból is fel lehet zárkózni”.

Valójában ugyanezt akarja a 160 fiatal is: azért indultak útnak Borsod legszegényebb falvaiból, hogy iskolájuk ellehetetlenítése ellen demonstráljanak. Az egyházakról szóló törvény ugyanis a kisegyházakat nem ismeri el, köztük a Dzsaj Bhím buddhista közösséget sem. E közösség úgynevezett második esély iskolákat működtet borsodi kisfalvakban: Sajókazán, Hegymegen, Sátán. A Derdák Tibor szociológus és Orsós János pedagógus alapította Dr. Ámbédkar Iskola 5. tanévét kezdte meg azzal a misszióval, hogy érettségit adjon azoknak a reménytelenségben élő romáknak, akiknek esélyük sincs középiskolai oktatásban részt venni. Az iskola indulása óta bővült az oktatási szolgáltatás: felnőttek is beiratkozhatnak, s befejezhetik az általános iskolát, illetve megszerezhetik az érettségit. „A mi gyerekeink olyan fiatalok, mint a többiek, nem kell nekik speciális módszer. Tagadjuk és elutasítjuk a „roma pedagógia” megközelítést. Az viszont igaz, hogy nem lehet elvárni az iskolába járásnak, a házi feladat megírásának azt a fajta rendjét ebben az élethelyzetben, mint egy átlagos diáktól. Ha van egy kis alkalmi munka, akkor a lehetőséget megragadják. Házi feladatot sem igen tudunk adni olyan diáknak, akit nem vár otthon asztal. Ez módszertani kérdéseket is felvet” – nyilatkozta korábban Derdák Tibor.

Az egyházakról szóló törvény miatt hiába van az iskolának érvényes közoktatási megállapodása, január elsejétől – ahogy a törvény hatályba lép – megszűnik az egyik szerződő fél. Az Ámbédkar Iskolát egyébként gyakran vádolják azzal, hogy úgynevezett „bizniszegyházat” tart fenn, és az alapítók csak azért hozták létre a Dzsaj Bhím Közösséget, hogy az iskola az egyházi kiegészítő támogatással több pénzhez jusson. Igaz, ami igaz: valóban előfordult az elmúlt években, hogy bizonyos szervezetek „egyházi” köntösben akartak pénzt lenyúlni. A Dr. Ámbédkar Iskolában folyó munka azonban ellenőrizhető, az állam helyett dolgozik: közfeladatot vállal. Olyan fiataloknak ad végzettséget, akiket az állami közoktatás már rég kidobott.

Valami halvány reményük mégiscsak van: az, hogy mégsem borul föl teljesen az intézmény költségvetése a tanév közepén, egy LMP-s kezdeményezésnek köszönhető. A párt elérte, hogy azok a vallási közösségek, amelyek jövőre elveszítik egyházi státuszukat, de oktatási intézményeket működtetnek, legalább a tanév végéig megkaphassák a kiegészítő támogatásukat. Orsós János lapunknak úgy nyilatkozott, hogy körvonalazódik egy külön megállapodás a Nemzeti Erőforrás Minisztériummal, amelyet Balog Zoltán társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár is támogat.

Az Ámbédkar azonban nem csak az egyházakról szóló törvény miatt van bajban. Derdákék munkáját ugyanis rendszeresen támadja a Jobbik. – A mi ellehetetlenülésünket a Jobbik akarja igazán. Azóta, hogy elvették tőlünk az egyházi státuszt, vérszemet kaptak, és ők, illetve szimpatizánsaik folyamatosan feljelentenek, a hatósági zaklatáson keresztül akarnak megszüntetni minket – mondja Derdák. A környék jobbikos érzelmű helyi vezetői ugyanis rendszeresen bejelentéseket tesznek ellenük a különböző hatóságoknál. A Dr. Ámbédkar Iskola bátran pályázhat a leggyakrabban ellenőrzött iskola címre: az utóbbi hetekben hetente többször érkeznek hatósági emberek az iskolába, amivel gyakorlatilag megbénítják a tanítást, a pedagógusoknak ugyanis folyamatosan az ellenőrök által bekért iratok összeállításán kell dolgozniuk. A fiatalok parlamenti demonstrációja közben is érkezett egy telefon az iskola egyik telephelyéről: megint kiszállt a kormányhivatal.

– Munkaügyi ellenőrök jönnek-mennek, az ÁNTSZ, a kormányhivatal, a Magyar Államkincstár munkatársai rendszeres vendégeink. Azt nézik, hogy tényleg tanítunk-e, bejárnak a gyerekek. Már negyven ellenőrzésen vagyunk túl. Még a vámosok is kiszálltak valamelyik nap. Ez már szerintem zaklatásnak minősül – mondja Orsós János.

A Dr. Ámbédkar Iskola egyre több tanulót vonz: sok fiatal látja kitörési lehetőségnek azokat a szolgáltatásokat, amelyeket az intézmény nyújt. Ez azt is jelenti, hogy ezek a fiatalok nem mennek a helyi szegregált, rossz minőségű oktatást nyújtó önkormányzati iskolákba, így azok lassan elnéptelenednek. A feljelentések hátterében szakemberek szerint tehát nemcsak az Ámbédkár sikere áll, hanem a többi helyi iskola egzisztenciális félelme is.

Tegnap 160 diák hallgatta meg a szocialista Nyakó Istvánt a Parlamentben, aki az iskola megmaradásáért szólalt föl. A gyerekek így megmutatták magukat a Jobbik-frakciónak is, ahol ott ül az az Endrésik Zsolt képviselő, aki szeptemberben rasszista kirohanásban támadta meg az iskolát. A Jobbik-frakció tagjai közül láttukra többen is zavartan fordultak el: az iskola működése, sikere nem szolgálja ki azt a sztereotípiát a romákról, amelynek hangoztatása ezeket a képviselőket a parlamentbe juttatta.

Forrás: http://nol.hu/belfold/borsodi_roma_diakok_neztek_farkasszemet_a_jobbikkal

Hallott már ezelőtt valaki a Dzsaj Bhím közösségről az SZDSZ-en kívül? Buddhista cigányokról, akik holokausztmenetelnek zsidó vezetőkkel, pláne Borsodban? – interpellált szeptemberben Endrésik Zsolt jobbikos képviselő a parlamentben. Mióta a buddhista közösség által működtetett Ámbédkar iskola az egyházi státuszt elvesztette (s ezzel a megszűnés határára jutott), a környék jobbikos érzelmű vezetői rendszeresen vegzálják, hatóságokat, ellenőröket küldenek rá. A borsodi kisfalvak cigány iskolásai közül közel kétszázan hétfőn a Parlementbe mentek, hogy megmutassák magukat a Jobbiknak és az ellenük kirohanó Endrésiknek. Nyakó István MSZP-s képviselő hétfőn interpellációt nyújtott be, amelyben az iskola támogatására szólította fel a kormányt. Mondanivalóját később újságírók előtt is megismételte.

Forrás: http://magyarnarancs.hu/belpol/megigertek-hogy-rank-fognak-allni-77856

Kapcsolódó bejegyzés: http://www.dalit.hu/mingyour-lama-a-dr-ambedkar-iskolaban/

Jelenlétükkel tiltakoztak a Dzsaj Bhim Buddhista Közösség tagjai az új egyházi törvény ellen az Országházban.

A Dzsaj Bhim nevű borsodi buddhista közösség közel kétszáz diákja beült a Parlament hétfői ülésére. Így akarták megmutatni a jobbkos Endrésik Zsoltnak, hogy léteznek és egyúttal az új vallásügyi törvény ellen is tiltakoztak, mivel annak alapján, jövő évtől megszűnik az egyházi státuszuk.

Az MSZP hétfőn sajtótájékoztatón hívta fel a figyelmet a mintegy félezer cigány diákot oktató Dzsaj Bhim Buddhista Közösség missziós és karitatív tevékenységének ellehetetlenülésére.

Nyakó István országgyűlési képviselő elmondta: a 2012. január 1-jétől hatályos egyházi törvény sok más vallási közösség mellett a Dzsaj Bhimtől is megvonja az egyházi státuszt, ugyanakkor a kormány azóta sem kötött a szervezettel olyan támogatási szerződést, amely missziós tevékenységének folytatását lehetővé tenné. „Többször fordultak már a Nemzeti Erőforrás Minisztériumhoz, illetve a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz, mindenhonnan lepattantak” – mondta.

A sajtótájékoztatón ott voltak néhányan abból a kétszáz diákból és húsz pedagógusból, akik a szocialista párt invitálására érkeztek Budapestre, megnézték az Országházat, majd az ülésterem karzatáról meghallgatták Nyakó Istvánnak a vallási közösség jövőjét firtató interpellációját, illetve az arra adott államtitkári választ. Az MSZP-s képviselő elmondása szerint az akcióval az volt a céljuk, hogy szembesítsék az érintettekkel a kormánytöbbséget.

Orsós János, a Dzsaj Bhim Buddhista Közösség vezetője azt is elmondta, hogy a sajókazai iskolát ebben a hónapban már harmadszor ellenőrzik, zaklatják különböző hatóságok, amit „ellenségeik”, „a helyi hatalmasságok” és a szélsőjobboldal elszántságának tulajdonítanak.

A kormányt arra kérte, hogy közösségüket ne fossza meg az egyházi státusztól. Szavai szerint ha továbbra is egyházként működhetnének, az olyan fontos üzenet lenne, amelyből az általa neonáci pártnak nevezett Jobbik is értene.

Forrás: http://www.hir24.hu/root/sites/hir24/belfold/2011/12/12/nem-letezo-cigany-buddhistak-a-parlamentben/

Ismét öltek a cigányvadászok: helyszíni közvetítés

Tegnapelőtt – a roma holokauszt emléknapján, az auschwitzi cigány láger kiirtásának 65. évfordulóján – éjjel negyed tizenkettő körül rokonoktól ment haza az egyik faluszéli cigány soron, a Bocskai utca negyedik házában lakó 45 éves – 13 éve özvegy – Marika 13 éves kislányával, becenevén* Ketrinnel együtt. Nem tudták, nem is sejtették, hogy akkor már a faluszéli bokros-füves területen rejtőzködnek a cigányvadászok (akik legalább ketten, de lehet, hogy hárman voltak).

Hogy mikor érkeztek a Kisléta melletti mezőre a levadászható ádozatot cserkésző gyilkosok, pontosan nem tudható. Valószínűleg jóval sötétedés után, de negyed 12 előtt, tehát kb. este 10 és 11 óra között. Marika és Ketrin hazaérkezésekor mindenesetre már a cigány sor mögötti sötét területen, a kertek mögött voltak.

A falu (és a cigány sor) mögött, egy tengeritábla előtt, a házaktól körülbelül 100-120 méterre egy jó minőségű, autóval könnyen járható mezőgazdasági földút  húzódik végig, amely könnyű menekülési utat is kínál egyrészt a Nyíregyháza-Nagykálló-Nyírbátori út, másrészt Nyírbogát (a 471-es út) felé. A cigányvadászok most is úgy választottak elkövetési helyet, ahogy eddig: nem kellett a településre behajtaniuk ahhoz, hogy megközelítsék a cigány telepet, és ahhoz sem, hogy észrevétlenül eltűnjenek.

Negyedórával Marika és Ketrin hazaérkezése után az egyik cigányvadász sörétes puskával belőtt a hátsó, kisebbik szoba ablakán, ahol Ketrin villanyt gyújtott, és életveszélyesen megsebesítette a kislányt. Mivel az ablakon viszonylag magasan – 2-2,5 méterre – található a lövésnyom, valószínű, hogy az udvaron lévő farakásra felállva követték el a gyilkossági kisérletet.

Elképzelhető, hogy nem ez a lövés sebesítette meg a kislányt, hanem egy második. Ugyanis a lövéssel szinte egyidőben először belőttek a bejárati ajtón, majd azt berúgták, és közvetlen közelről lelőtték az első, utcafronti nagyobbik szobában már ágyban fekvő Marikát, a kislány édesanyját is. Elképzelhető, hogy Ketrin is ekkor kapott életveszélyes sebeket – a tanúk ellentmondásosan három vagy négy lövéshangról beszélnek. (A rendőrség – a nyomozás érdekében – nem tájékoztat a részletekről.)

A Bocskai utca egyik közeli házában néhány roma fiatalember még ébren volt, beszélgettek, kártyáztak. Ők hallották a durranásokat, ki is néztek a bejárati ajtón, de mivel semmit nem láttak, napirendre tértek a dolog fölött. Azt gondolták, hogy – ahogy már máskor is előfordult – a polgármester rendez tüzijátékot valamilyen családi ünnep alkalmából, vagy petárdákkal szórakoznak a közeli utcákban.

Az áldozatokra tegnap, hétfőn reggel háromnegyed öt körül talált rá Marika két húga, akik munkába – dohánytörésre – indultak, és vitték volna – autóval – a nővérüket is.

Ketrin sokkot kapott, nem tudott érdemi információkat mondani a gyilkosokról. Azt mondta nagynénjeinek, hogy a szél becsapta az ablakot, és ő az összetört üvegszilánkoktól lett véres. (Több száz sörétet operáltak ki a testéből hétfőn délelőtt a nyíregyházi kórházban, állapota továbbra is életveszélyes; altatják.) Azt is mondta, hogy édesanyja, Marika – aki reggelig elvérzett – „elszédült”. Ketrin még most sem tudja, hogy az édesanyja meghalt.

A rendőrség (a Nemzeti Nyomozó Iroda) több órára lezárta a Bocskai utca egyik felét, csak kora délutánra  végeztek a nyombiztosítással, a helyszín átvizsgálásával.

A délelőtt folyamán újságírók, televíziós stábok és fotósok lepték el a cigány sort. A HírTV műholdas közvetítőkocsival jelent meg, és meglehetősen provokatívan kezdtek el „dolgozni”: az érintettek engedélye nélkül készítettek felvételeket az utcában lakókról, és igyekeztek úgy beállítani a dolgot, mintha valamilyen szerelemféltésből** elkövetett gyilkosságról volna szó.

Az utcákban élők sem nekik, sem másoknak nem engedték meg, hogy felvételt készítsenek róluk (attól féltek és félnek, hogy a gyilkos visszatér, és bosszút áll rajtuk). A HírTV tudósításában az is megjelent – talán azóta már levették, vagy le fogják venni a netről -, hogy „kapával támadtak rájuk”. Ez viszont egyértelműen hazugság. Sem kapával, sem mással nem támadtak rá senkire, viszont amikor a Hír TV-sek nem akarták abbahagyni, hogy engedély nélkül felvételeket készítsenek az ott élőkről, valóban volt egy kis kiabálás – végül a közvetítőkocsinak el kellett hagynia az utcát.

A roma vezetők közül Horváth Aladár és Kolompár Orbán jelent meg a cigány soron, de ott volt Horváth Aladár társaságában Iványi Gábor metodista lelkész is. A parlamenti pártok közül az SZDSZ ügyvivője és budapesti elnöke, Szabadai Viktor tájékozódott a helyszínen.

A szocialista polgármester, Pénzes Sándor (eredeti szakmáját tekintve kőműves, egyben a falu legnagyobb mezőgazdasági vállalkozója és munkaadója) kizártnak tartja (nem tudom, miért), hogy rasszista indítékú gyilkosság történt volna. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy Marika dolgos asszony volt, még sohasem kért segélyt az önkormányzattól, tehát az is kizárható, hogy valaha is „kamatos pénzért” fordult volna bárkihez.

A kislétai oláhcigányokról***  egyébként is elmondható, hogy többségük konszolidált körülmények között él, átlagos, de egészséges, fürdőszobás házakban laknak (én ugyan láttam két leromlott, régi vályogházat is, de ez valóban kivétel), és tavasztól őszig mindannyian dolgoznak a helyi, nagy kézimunkaigényes mezőgazdasági kultúrákban, a dohánytermelésben. Nagyon sokan főleg a polgármester földjein. A napszám reggel hattól délután kettőig 5000 forint – az asszonyok ilyenkor hazamennek ebédet főzni -, de akik – tipikusan a férfiak – estig dolgoznak, azok 8000 forintot is megkereshetnek.

Nem nyomorgó, és nem is analfabéta cigányokról van szó. Több fiatal érettségizett a romák közül, mások gimnáziumba járnak. Olyan fiatal is van a cigány lányok között, aki óvónőképző főiskolába iratkozott be.

Ebből az irányból jöttek a gyilkosok: http://www.noltv.hu/video/1713.html.

_________________________________________________________________________

* A településen cigány (romani) anyanyelvű oláhcigányok laknak, akik hagyományosan ún. cigány nevet is adnak a gyerekeiknek. A Ketrin – minden angolos hangzása ellenére – ilyen cigány név.

** Talán nem illik erről beszélni, de a rokonok elmondása szerint Marikának nem volt igazi udvarlója kb. másfél éve.  Az igaz, hogy volt férfi, aki pályázott a kezére, de én kizárt – és könnyen ellenőrizhető és cáfolható – dolognak tartom, hogy két vagy három féltékeny férfi sörétes puskával, szerelemféltésből ölte volna meg őt és sebesítette volna meg a lányát.

*** A település mintegy 1900 lakosának 38 %-a cigány (a népszámlálás csak 4%-ot jelez, hiszen az itt élők többségükben magyarnak tartják magukat), az iskolában kb. 50, az óvodában 60% a roma gyerekek aránya.

Forrás: http://erlauer4.nolblog.hu/archives/2009/08/04/Ismet_olt_a_ciganyvadasz_helyszini_kozvetites/

Levadászták Kóka Jenőt (53) Tiszalökön + itt a New York Times

Tiszalök-Újtelep.

Ezen az úton érkezett, és erre tűnt el a cigányra vadászó gyilkos.

Tegnap (Horváth Aladár társaságában) Tiszalökön voltam, ahol egy ismeretlen rasszista gyilkos tegnapelőtt este 10 óra előtt hidegvérrel levadászta az 53 éves Kóka Jenőt, aki Tiszalök-Újtelep – a helyi mintegy 50-70 házból álló cigány telep – utolsó házában lakott.

Kóka Jenő ezen a családi képen a bal oldalon látható. Szorgalmas, becsületes emberként ismerte mindenki. A közeli Tiszavasváriban, az Alkaloidában dolgozott gépkezelőként. Több, mint 30 éves munkaviszonya volt, ebből két évtizedet az Alkaloidában töltött. Szomszédai, hozzátartozói, a Roma Polgárjogi Mozgalom helyi képviselője szerint kizárható, hogy bárkivel haragban lett volna, mindenki tisztelte, nem volt uzsoratartozása (csak gépkocsi- és OTP-s személyi kölcsöne), házát rendben tartotta, kertjét művelte, nem volt iszákos. Egyszerűen levadászták, mert cigány volt, és rossz helyen, a település utolsó előtti házában lakott (közös udvarban az utolsó házban lakó nevelt lányával). A rasszista indítékon kívül minden egyéb – nyereségvágy, bosszú, hirtelen felindulás, szerelemféltés stb., stb. – kizárható.

Elterjedt, de meg nem erősített hírek szerint 9 mm-es lövedék érte közvetlenül a szívét, talán pisztolyból vagy vadászpuskából. A helyiek szerint a lövedék kimeneti helyén nagy darabot kiszakított a testéből (ami talán lefűrészelt végű lövedékre is utalhat). A szomszédok szerint egyetlen hatalmas dörrenés hallatszott (de a szomszéd kisfiú kettőről beszél). A töltény hüvelyét nem találták meg a rendőrök, és az is kérdéses, hogy maga a lövedék meglett-e. Mindenesetre a garázs kapujából a rendőrök kifűrészeltek egy részt, ahol a gellert kapott lövedék nyoma volt látható. (A lövés valószínűleg áthatolt a virágzó orgonabokron is.)

Ebből az irányból lőtt a gyilkos, az áldozat a középen lévő orgonabokor előtt állt. A bejárati lámpa csak őt világította meg. (Ismétlem: ez csak az irány; lehet, hogy a gyilkos egészen közelről, a kapu mellől lőtt.)

Itt halt meg Kóka Jenő

A virrasztás, a gyertyák égetése is itt zajlik (a Népszabadság fotója)

Ezt a felvételt nem tudtam egyenesbe állítani:
http://www.noltv.hu/video/1364.html

Tiszalök-Újtelep lakói megdöbbentek, félnek.

Reload: úgy tudom, hogy ma Magyarországra érkezett a New York Times újságírója, aki Tiszalök-Újtelepre is elmegy, hogy cikket írjon a magyarországi cigányellenességről.

Még néhány felvétel:

Forrás: http://erlauer2.nolblog.hu/archives/2009/04/24/Levadasztak_Koka_Jenot_53_Tiszalokon__itt_a_New_York_Times/

A bejegszésben szereplő kiemelt dokumentumok:

A Kormány elfogadta a Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégiát

A dokumentum a 2011-2020-as időszakra vonatkozó terveket tartalmazza, a 2012-2014 közötti időszakra pedig a végrehajtási intézkedési tervet is közli – ismertette Giró-Szász András kormányszóvivő és Balog Zoltán társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár. A Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárságot Balog Zoltán vezeti. Az Államtitkárság alapvető célkitűzése, hogy a bővülő lehetőségekből arányos rész jusson a hátrányos helyzetű embereknek és csoportoknak.

A Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia szövege és mellékletei (1. Helyzetelemzés, 2. Keretmegállapodás), illetve a 2012-2014. közötti időszakra vonatkozó Intézkedési terv elérhetők itt. A hivatalos szöveg néhány nap múlva a Magyar Közlönyben jelenik meg.

Az elszegényedés elleni küzdelem nemzeti ügy

A kormányszóvivő emlékeztetett, hogy az elmúlt tíz évben 120 milliárd forintot költöttek az előző kormányok felzárkóztatási programokra, de a vizsgálatok szerint ebből mindössze 10 milliárd forint jutott el az érintettekhez. A rendszerváltás óta nem született átfogó szegénységellenes stratégia, a Kormány ezen kíván változtatni – mondta.

A Kabinet vállalása világos: minden hátrányos helyzetű magyar állampolgárnak segíteni kell – húzta alá Giró-Szász András. A kormányszóvivő kifejtette: a hátrányos helyzet generációkon keresztül történő átöröklődése lényegében az egész társadalom problémáját jelenti. Ez a probléma jelenleg nem csak a társadalmi versenyképességet fenyegeti, hanem a munkanélküliség révén a gazdasági fejlődés egyik alapvető gátja is.

Giró-Szász András elmondta azt is, hogy a szegénységi kockázatok elsősorban a gyermekeket, a hátrányos helyzetű térségekben élőket érintik, a romák nagy többsége pedig az utóbbi csoporthoz tartozik – tette hozzá.

A stratágia négy fő pont köré épül, egyrészt aktivizál, azaz a jelenleg inaktív embereket megpróbálja visszavezetni az aktívak közé. Másodrészt alkalmazni kívánja a teljesítményelvűséget, tehát állami támogatások nyújtása esetén a támogatottól is elvárja, hogy eredményt érjen el. Harmadrészt a terv komplexen, összehangoltan kezeli a foglalkoztatás, oktatás, egészségügy és lakhatás területét. Negyedrészt a stratégia az ellenőrzésre is nagyobb hangsúlyt helyez – sorolta Giró-Szász András.

Hozzáfűzte, hogy a Kormányzat eddigi lépései is összhangban voltak ezekkel a szándékokkal. Példaként említette az új köznevelési törvényt és a Start közmunka-programot. Valamennyi esélyegyenlőségi program ötven százalékban a romákat kell, hogy érintse – jelentette be a kormányszóvivő.

Nem csak a cigányságot érinti a szegénység, de őket különösen

Balog Zoltán társadalmi felzárkózatásért felelős államtitkár elmondta, hogy a stratégia egy másfél éves folyamat eredménye. Emlékeztetett, hogy a magyar uniós elnökség egyik prioritása volt az európai romastratégia elfogadtatása. 2011 végére valamennyi tagállam elkészíti nemzeti stratégiai tervét, a következő év első félévében pedig az Európai Bizottság és a bécsi alapjogi ügynökség fogja vizsgálni.

Az államtitkár elmondta azt is, hogy a magyar tervezet része a 2012-2014 évekre vonatkozó részletes cselekvési terv is, konkrétan megnevezve a felzárkózási progamokat, a felelősöket és az erre szánt forrásokat is.
Balog Zoltán aláhúzta: nem csak a cigányságot érinti a szegénység, de őket különösen, ezért a cél az, hogy minden, a mélyszegénységből kiutat mutató programban részt tudjanak venni a romák. A szegénység nem csak romaügy, hanem mindenkit érint – húzta alá.

Az államtitkár hozzáfűzte, hogy a kormányülésen részt vett Farkas Flórián, az Országos Roma Önkormányzat elnöke is, akivel megállapodtak abban, hogy az önkormányzattal kötött keretmegállapodás végrehajtását rendszeresen ellenőrizni fogja a Kormány.

A társadalmi vita során a stratégia kibővült egy közbiztonsági és egy társadalmi szemléletformálási fejezettel is – jelentette be az államtitkár.

Forrás: http://romagov.kormany.hu/

Hatályon kívül helyezte a Borsod Megyei Bíróság a rasszista támadással vádolt romák elleni ítéletet. Tizenegy embert ítélt el tavaly első fokon a Miskolci Bíróság, mert 2009 márciusában a borsodi megyeszékhelyen megtámadtak egy autót. A mostani ítélethirdetést bombariadó szakította meg.

Új eljárást kell lefolytatnia a Miskolci Bíróságnak a csoportosan elkövetett, közösség tagja elleni erőszak bűntettével elítélt tizenegy roma férfi ügyében. Az elsőfokú bíróság tavaly összesen több mint negyven év börtönre ítélte a vádlottakat, mert 2009. március 15-én csopotosan megtámadtak egy autót a miskolci Muszkás-oldalban. A boon.hu tudósítása szerint dorongokkal, vasrudakkal, baseballütőkkel ütötték a kocsit, s közben állítólag azzal biztatták egymást, hogy „büdös magyarok, üssétek őket!”

Az ügyészség tizenegy ember ellen emelt vádat, a bíróság pedig első fokon valamennyiüket elítélte. Az elsőrendű vádlottat 4 év 4 hónap börtönre, a másodrendűt 5 év 2 hónap börtönre ítélte a bíróság. A legsúlyosabb büntetést az ötödrendű vádlott kapta, őt többszörös visszaesőként hat év fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

Az ügyész valamennyiük esetében súlyosbításért, míg a vádlottak és védőik enyhítésért, illetve felmentésért fellebbeztek. A Borsod megyei Bíróság csütörtökön hozott ítéletében hatályon kívül helyezte a döntést. Az ítélethirdetést azonban bombariadó szakította meg. A bíróság épületét mindenkinek el kellett hagynia, a rendőrség megkezdte az épület átvizsgálását.

Forrás: http://www.origo.hu/itthon/20110512-uj-eljaras-a-rasszista-tamadassal-vadolt-miskolci-romak-ugyeben.html

A vádlottak közül hatan két évet és tizenegy hónapot ültek. A szkinhed sértettek bújócskáznak a bírósággal. Bemutatták a halál a magyarokra feliratos botot.

Kapcsolódó cikkek:
Új eljárás lesz a rasszista támadással vádolt romák ügyében
J’accuse…
„Rá volt írva, hogy halál a magyarokra”
Kapcsolódó oldal: Párduc Mozgalom

Bár az egyházügyi törvény ellehetetleníti a sajókazai romaprogramot, a helyi iskola vezetője szerint győzni fognak. Ahogy azt Gandhi megírta.

Miközben az új egyházügyi törvény értelmében a sajókazai Dr. Ámbédkár Iskola fenntartója, a Dzsaj Bhím Közösség nem lesz hivatalos egyház, így elesik az állami támogatástól, ön nagyon optimistán nyilatkozott a program folytatásáról. Mire alapozza ezt az optimizmust?

Fotó: MTI

Biztos vagyok benne, hogy nem szűnik meg az állami támogatásunk. Egy olyan egyházügyi törvény lép érvénybe január 1-jétől, amely nem ismer más vallást, csak konzervatív kereszténységet és konzervatív zsidóságot. Magyarországon e szerint nincsenek hinduk, buddhisták, muzulmánok, jehovisták, adventisták, metodisták. Ez nyilvánvalóan nem marad így. A törvény a valódi egyházi tevékenységeket nem tudja kirekeszteni magából. Szerintem nem is akarja. Volt egy erősen reakciós klerikális igyekezet a szektáktól való megszabadulásra. Ez nem csak, hogy elérte, de túl is lőtt a célon. Nem hiszem, hogy a katolikus klérusnak félnivalója lenne a metodistáktól. Másfelől tudjuk, hogy mindenütt a világon a kisegyházak a társadalom részei. Magyarország nem akar kiiratkozni a civilizált világból.

Önöknél nem egyszerűen hitéleti tevékenységet érint az új törvény, hanem a romák társadalmi integrációját célzó programok ellehetetlenülését, az iskolák bezárást is.

Nem csak minket érint ilyen tekintetben, más egyházakat is, akikkel mi szolidárisak vagyunk.

Hogy fog működni a sajókazai iskola, ha a fenntartónak nem lesz rá pénze?

Úgy hogy az állam értéknek tekinti. Mi naponta 1200 diákkal állunk kapcsolatban, ezek fele nálunk is kap diákigazolványt, a másik fele vagy művészeti képzésben vagy tanoda formában olyan ellátást kap, amit máshol nem kap meg. Ez egy érték, hiszen a társadalom nem Gyöngyöspatákat akar kitermelni.

Nem azt akar, de nagyon sok jel, szándék arra mutat, hogy azt fog.

Gyöngyöspatának az volt az oka, hogy sok-sok éven keresztül elkülönítették a cigánygyerekeket a nem cigány gyerekektől. Most folyik a per, ami ennek a felszámolását célozza. Eddig még minden per győzelemmel ért véget, amit a szegregáció ellen indítottak. Ez is győzelemmel fog véget érni. Abszurd helyzet, hogy külön emeleten vannak a cigánygyerekek, külön étkeztetik őket, nem járhatnak úszni satöbbi. A társadalom most már megtanulta, hogy ezen az úton, a jobbikos polgármesterig és a másik jobbikos öngyilkosságáig tudunk eljutni. Olyan folyamatok erősödhetnek fel az emberek elkülönítésével és az oktatáshoz való jog elvonásával, amit Németországban láthattunk a második világháború előestéjén. Magyarország nem ezen az úton akar járni.

Nyilván nem ez a cél, de sokak szerint a konkrét kormányzati lépések – köznevelési törvény, munkajogi törvény, közmunkaprogram, szakképzési törvény – ebbe az irányba hatnak. Ön nem így látja?

Fotó: MTI

Közvélemény kutatások szerint a szavazók negyede szívesen szavaz ilyenfajta politikára, de van a másik háromnegyed. Ez utóbbiak nagyobbik része jelenleg nem szavazna sehova, a fideszes szavazóknál sem lehet tudni, hogy például az oktatási integráció kérdésében Lázár Jánost vagy esetleg Pósán Lászlót támogatnák. Az hogy újabb és újabb, a gyöngyöspatai helyzethez hasonló feszültségeket termeljünk ki, nem lehet közvetlen érdeke semmilyen kormányzatnak. Ha netán a Jobbik megnyerné a választásokat, akkor sem tudnám elképzelni, hogy becsuknák azt a gimnáziumot, ahová a cigánytelepi gyerekek járnak, hogy érettségit szerezzenek.

„Először megtűrnek, aztán kinevetnek, majd harcolnak ellened, végül te győzöl” –idézte Gandhit a sajókazai programjukkal kapcsolatban. Most a „harcolnak ellened” fázisban vannak?

Ez egy optimista folyamatleírás. Mi belementünk egy csomó olyan dologba, amit egy józan ember, normális egzisztenciával kikerül. Minket ez vonz. Nyilván, mi ilyenek vagyunk. De nem vagyunk azért kivételesek. Sok olyan ember van, akit izgat az a probléma, hogy mi lesz ezekkel a közösségekkel. Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik ma ott nőnek fel a szemétben és mocsokban, kabát, cipő és sapka nélkül. Ezt nem lehet eltűrni. A magyar társadalomnak van rendes lelkiismerete. Nekünk, buddhistáknak biztos van, mi ennek alapján cselekszünk.

Önök, mint mondta, végigjárták a Gandhi-féle stációkat.

Még nem jártuk végig, mert akkor már győztünk volna.  Megyünk Balog Zoltán államtitkárhoz azzal az elhatározott szándékkel, hogy közoktatási megállapodást kössünk a kormánnyal. Biztos vagyunk abban, hogy ez sikerülni fog.

Az már a győzelem lesz?

Igen. Egyelőre ott tartunk, hogy harcolnak ellenünk. A jegyző rendőrséget küld ránk, annyira nem bírja elviselni, hogy buddhisták vannak a falujában. Ezt nem hagyhatjuk. Nem hagyhatjuk, hogy eltiporjanak. Fel kell vennünk a harcot akár a jobbikos országgyűlési képviselővel, akár a szűklátókörű falusi jegyzővel.

A jegyző milyen alapon küldi önökre a rendőrségre?

Azon az alapon, hogy háromszáz olyan ember volt a népszámláláson, aki online kitöltő volt, és ezen emberek többsége a Dzsaj Bhím Közösséghez tartozónak vallotta magát.

Ez anonim adat, ráadásul szenzitív adat. Honnan tudta a jegyző, ki mit írt?

Úgy tudjuk a sajtóból, hogy följelentést tett, és KSH kiadta a rendőrségnek ezeket az adatokat. Ha így történt, akkor már mellesleg nem is mi vagyunk a hunyók, akiket azért jelentett fel, hogy biztos megvásároltuk az emberek hitét, vagy kényszerítettük őket erre. A jegyző mindenesetre úgy érezte, most van itt a pillanat, hogy megfenyegesse azokat az embereket, akik ehhez a közösséghez tartozónak vallják magukat. De túllőtt a célon. Belavírozta magát egy olyan helyzetbe, hogy érzékeny adatokat tudott meg, és ezzel fenyegette az állampolgárokat, és mindezt még a sajtónak is kikotyogta.

Forrás: http://fn.hir24.hu/interju/2011/12/01/derdak-a-jobbik-sem-zarna-be-a-ciganyiskolat/

Sajókaza az egyik legnagyobb azon hazai települések sorában, amelyek lassanként roma többségűvé válnak. Sajókaza azonban a falusi roma közösségek közül is kitűnik a tömeges nyomor mélységei miatt. A lakossága 3481 fő, ennek több mint harmada roma, közülük cigánytelepi körülmények között él kb. 1000 fő. A Dzsaj Bhím Közösség Sajókazán az oktatásból és a közösségfejlesztésből eredő eredményeit felhasználva és annak hatásait felmérve jutott el az oktatás-lakhatás-foglalkoztatás-egészségügy négyességével jellemezhető komplex szociális fejlesztésig.

A közösség vezetői Baranyában húsz éve, Borsod megyében már tíz esztendeje, Sajókazán öt éve vesznek részt különböző oktatási programokban. A Közösség az oktatás mellett szociális, kulturális és közösségi projekteket visz Sajókazán, aminek eredményeképp három egyesület jött létre az elmúlt évben. A Segítő Kéz Asszonygyülekezet kérésére indult el a szervezet közösségépítő és dekriminalizációs, adósságkezelő programja, erősödött meg a közösség képviselete, ami szerepet játszott az önkormányzattal való konfliktusos viszony kialakulásában. Az itt élő emberek bizalommal fordulnak a Dzsaj Bhím közösséghez, mivel már jól ismernek bennünket és sok segítséget is kaptak tőlünk. Az év végéhez közeledve ezek az emberek megkerestek minket, mivel az önkormányzat nem hívta be őket közcélú, közhasznú munkára, és az új szociális törvény szerint, aki nem dolgozik a 2011-es évben 30 napot, az jövő januártól nem kaphatja a szociális támogatást.

Lázi István János a Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke felszólalt a telepen élő cigányok nevében és kérdőre vonta a települési önkormányzatot, hogy mi lesz a sorsa azoknak az embereknek, akiket még egyszer sem hívtak be dolgozni, miközben vannak olyanok, akik már másodszorra is kaptak közmunkát. A polgármester válasza az volt, hogy nincs kötelezettsége arra, hogy minden munkanélküli embert foglalkoztasson. Olyan embereket hív vissza, akiben megbízik, és akiknek a munkájára számíthat.

Nyíri József sajókazai lakos elmondása szerint 20 éves munkaviszonyt szerzett a bányászatnál, vasútnál, amíg lehetősége volt rá. Jelenleg munkanélküli, a segély mellett minden alkalmi munkalehetőséget megragad. Az elmúlt 5 évben egyszer sem hívták be közérdekű munkára. Nem ő az egyetlen ilyen lakos, akit évek óta nem hívott be az önkormányzat közcélú munkára. Jogos az emberek felháborodása ez ügyben, mivel 2011-ben a faluban 128 olyan ember él, aki a munkaerőpiacon nem tudott munkát szerezni, és a helyi önkormányzattól sem kapott lehetőséget.

A Cigány Kissebségi Önkormányzat a Dzsaj Bhím közösséggel együtt úgy érezte, tenni kell ez ügyben, mivel a jövő évtől 128 ember megélhetése válik bizonytalanná. Megkerestük a Társaság a Szabadságjogokért civil szervezetet, akik segítettek a probléma megoldásában. Elküldték a közérdekű önkéntes tevékenységről szóló 2005. évi LXXXVIII. törvényt, amiben az áll, hogy aki az adott évben nem tudta teljesíteni a 30 napos kötelezettségét, az közérdekű önkéntes munka keretében is teljesítheti azt. Ennek hallatára nagyon megörültünk és azonnal meghirdettük a faluban ezt a lehetőséget.

2011. november 7-ére fórumot szerveztünk, és nem lepődtünk meg, amikor azzal szembesültünk, hogy nagyrészt a cigánytelepen élő embereknek jelent ez nagy segítséget. Nagyon hálásak voltak a lehetőségért. Meg is kezdtük az önkéntes munkát, szervezői feladatokat végeztünk. Elsőként a polgármestert és a jegyzőt kerestük meg, s arra kértük őket, hirdessék meg a helyi munkanélküli embereknek, hogy a Dzsaj Bhím Közösségnél lehetőség van közérdekű önkéntes munkára. Kérelmeztük, hogy önkénteseink közterületeken dolgozhassanak. Az önkormányzat által foglalkoztatott emberek általában a faluközpontban takarítanak, ezért azt szerettük volna, hogy a cigánytelepen élő önkéntesek a saját utcáikat tegyék rendbe. A jegyző nem zárkózott el ettől: amennyiben hivatalos fogadó szervezet vagyunk, nekik ez nem okoz problémát. Kicsit meglepődtünk mivel általában hozzászoktunk a közösségünkkel szembeni ellenkezéshez, támadáshoz. Két nap elteltével az önkormányzat is meghirdette a közérdekű önkéntes munkalehetőségét, de arról már nem volt hajlandó tájékoztatást adni, hogy a Dzsaj Bhím Közösségnél szintén lehetőség van ezen tevékenységre.

Az emberek értetlenül álltak a dolgokkal szemben, nem tudták mi tévők legyenek. Elkezdték nálunk a munkát, szeretik ezt a közösséget. Elterjedt az a rémhír, hogy a Dzsaj Bhím Közösségnél végzett közérdekű önkéntes munkát az önkormányzat nem fogadja el, ezért közösségünk önkéntesei felkeresték Stefán László polgármestert, hogy tisztázzák ezt a számukra életbevágó kérdést. A megjelent 20 fő jelenlétében polgármesterünk elmondta, hogy a rémhír nem igaz, mindenki ott dolgozza le a közérdekű önkéntes munkáját, ahol szeretné, ahol tudja.

Az első hét tapasztalatai alapján elmondhatjuk, hogy ennek a váratlan lehetőségnek köszönhetően 30 önkéntessel, olyan lelkes szervezői tevékenység kezdődött el a Dzsaj Bhím Közösségen belül, ami országosan mintaértékű példa lehet.

A második hét végére az önkéntesek létszáma 55 főre emelkedett. Az emberek érdeklődésére alapozva 4 kiscsoportra tagolódott ez a létszám. A köztisztasági szervezők a közterületeket, de elsősorban a saját lakókörnyezetüket szeretnék folyamatosan takarítani. Az egészségőrök csoportja egy házi tanfolyam keretében szeretnének alapvető egészségügyi ismereteket elsajátítani és ezt a későbbiekben a saját lakókörnyezetükben élő emberek közvetlen megsegítése során alkalmazni.  Az adományszervezők a Dzsaj Bhím Közösséghez folyamatosan érkező adományokat fogadják, rendszerezik, és segítenek abban, hogy eljussanak a rászoruló családokhoz. A szabadidő szervezők a telepen élő lakosság számára hasznos szabadidős programokat szerveznek majd, amihez a Dzsaj Bhím Közösség biztosít közösségi teret.

Az önkéntes munkáért nem jár rendszeres anyagi juttatás, jelen esetben a jövő évi megélhetés a tét, ezért egyfajta kényszermegoldásként is megélhetnék az emberek. De nem ezt látjuk. A lelkesedés és tenni akarás napról napra érzékelhető. Ez egyrészt a közösségfejlesztő munkának, másrészt a demokratikus módon és érdeklődés alapján szerveződő kiscsoportos tevékenységnek köszönhető. A valahova tartozás érzése és az elvégzett munka értékének minden napos elismerése, folyamatos pozitív megerősítést ad a résztvevőknek. Ez a fajta juttatás anyagiakban nem mérhető, de az évek óta kiszolgáltatott helyzetben élő emberek életében érzékelhetően fontos támaszt jelent. Többen megfogalmazták, hogy nagyon szeretnék, ha nem csak 30 napig tartana ez az együttlét, hanem valóban határozatlan ideig, ahogyan az önkéntes szerződésük is szól. Bőven akad közös tennivalónk és a közös sikereknek köszönhetően napról-napra erősebb szálakkal kötődünk egymáshoz, ezért a Dzsaj Bhím Közösség is hosszútávon tervezi az együttműködést ezzel a lelkes önkéntes csapattal.

Szerzők:
Fürjesné Zsóka, Lázi István János, Ignácz Tímea

Kihez integrálódnak a cigánytelepek lakói, ha a telepen végzik az integrációs munkát?

Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány javaslatai a Nemzeti Társadalmi Felzárkózási és Roma Stratégia (2011-2020) tervezethez

1) Biztosítani szükséges az összhangot az EU Roma Stratégiával, mert:

• Nem érhet célt a Nemzeti Roma Stratégia (NRS), ha a jogszabályi környezet ellentétes a célkitűzéseivel, vagyis a köznevelésre vonatkozó törvénytervezet és a közmunka szabályozása jelenlegi formájukban lehetetlenné teszik a romák oktatási és munkaerőpiaci integrációját, ezért ezeket módosítani szükséges.
• Az NRS a romákat tekintse célcsoportnak. A Járóka Lívia EP képviselő javaslatai alapján kidolgozott és 2011. áprilisában elfogadott Európai Roma Stratégiával összhangban minden tagországnak a saját nemzeti ROMA stratégiáját kell kidolgoznia. Ez lehet egy általános szegénységellenes stratégia része, de nem nélkülözheti a kifejezetten a romákat célzó szociálpolitikai intézkedéseket. Hazánkban rendelkezésre állnak megbízható szociológiai adatok a romák által sűrűn lakott kistérségekről, amelyek a tervezés kiindulópontjául kell, hogy szolgáljanak.
• Az EU Roma Stratégia által előírt cél az integráció, a befogadás. Ennek megfelelően az alapelvek meghatározásakor – Az integráció elve (3.3. pont) – az integrált oktatást úgy szükséges meghatározni, mint a roma gyerekek többségi intézményekben való nagyobb arányú befogadását. A jelenlegi szöveg, amely szerint az integráció az oktatásban csak akkor valósulhat meg, ha minden érintett egyetért, szembemegy az EU-s és magyar jogszabályokkal. Ellentétes az uniós és a magyar joggal az is, hogy arra rendezkedik be: a cigány iskolákban a feltételeket javítsa, azaz fenntartsa azokat. Ez vonatkozik a lakhatási integrációra is: nem a felszámolást, hanem a telepek, szegregátumok komfortosítását tűzik ki célul, a „saját lakókörnyezetben végzett integrációs munka” mellet.
• Az EU Roma Stratégia prioritásként jelöli a roma nőket célzó stratégiai elemeket. Ennek megfelelően a NRS általános megállapításait minden ágazatban ki kell egészíteni a többszörösen hátrányos helyzetű roma nőket célzó esélykiegyenlítő, megerősítő intézkedésekkel és forrásokkal nevesített programokkal.

2) Az NRS konkrét célokat és feladatokat fogalmazzon meg, ne csak a megjelölt prioritási területeken (munkaerő-piaci esélyek, gyermekszegénység, szocio-kulturális hátrányok, roma nők hátrányai, földrajzi hátrányok javítása), hanem az antidiszkrimináció, iskolai szegregáció területén is!

• Az NRS foglalkozzon a romák elleni rasszista támadásokkal és a diszkriminációval. Köteleződjön el a szélsőjobb erősödő akcióinak visszaszorítása mellett, és tervezzen intézkedéseket a romák biztonsága érdekében! Védjen meg minket, romákat a további gyilkosságoktól, félkatonai szervezetek megfélemlítő masírozásától!
• Intézkedjen az iskolai szegregáció és az indokolatlanul fogyatékossá minősített roma diákok nagy arányának csökkentése érdekében! Erre a kormány által készíttetett tanulmányok (pl. Zöld könyv) egyértelmű iránymutatást adnak.
• A pedagógiai munka ellenőrzése fontos, de nem elég. Intézkedjen a Közoktatási Törvény és az Egyenlő Bánásmód Törvény betartatása érdekében.
• Jöjjön létre átfogó szakmai felügyelet, amely ellenőrzi az esélyegyenlőségi szempontok érvényesülését, a normatíva felhasználását, a szakértői bizottságok és az intézményfenntartók munkáját is.
• A hatékony hátránykompenzáció és az iskolai lemorzsolódás csökkentése érdekében intézkedjen a korai gyermekkori fejlesztés, iskolán kívüli megsegítés, családokkal való munka (Biztos Kezdet, Tanoda programok, családi napközik) folytatása érdekében!
• Hozzon létre egy monitoring módszertant az etnikai alapú szegregáció, diszkrimináció vizsgálatára, szankcionálására és felszámolására!
• Hangolja össze az oktatási integráció és teljes deszegregáció prioritásával a gyermekvédelem, a gyermekjóléti szolgálatok tevékenységét.

3) Szükséges konkretizálni és körülhatárolhatóvá tenni a NRS-ban a következőket:

• Az NRS tervezetében nem különül el az EU-s, a hazai, és egyéb (pl. egyházi) források megjelölése, az egyes intézkedésekhez rendelten, ráadásul nem különül el a már évek óta futó programokra szánt pénz az új programokra szánt forrásoktól.
• Nem határozzák meg a megemlített érintettek szerepét: a civilek, a CKÖ-k, az ORÖ, a különböző bizottságok, az egyházak szintjén. Rendeljenek konkrét felelősöket az intézkedésekhez.
• A romákat képviselő civil szervezetek (nem csak CKÖ-k) bevonása az intézkedések végrehajtásában és monitorozásában sokkal szélesebb körű, és hatékonyabb kellene legyen.

4) A roma gyerekek minőségi oktatáshoz való egyenlő hozzájutásának biztosítására a CFCF 2007-ben részletes ajánlásokat tett, a dokumentum letölthető a http://www.soros.org/initiatives/roma/articles_publications/publications/equal_20070329 oldalon (az ajánlások: 77-79. oldalon találhatók). Ezeket az ajánlásokat az NRS kontextusában is fenntartjuk.

Budapest, 2011. november 9.

Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány javaslatai a Nemzeti Társadalmi Felzárkózási és Roma Stratégia (2011-2020) tervezethez

1) Biztosítani szükséges az összhangot az EU Roma Stratégiával, mert:

• Nem  érhet célt a Nemzeti Roma Stratégia (NRS), ha a jogszabályi környezet ellentétes a célkitűzéseivel, vagyis a köznevelésre vonatkozó törvénytervezet és a közmunka szabályozása jelenlegi formájukban lehetetlenné teszik a romák oktatási és munkaerőpiaci integrációját, ezért ezeket módosítani szükséges.
• Az NRS a romákat tekintse célcsoportnak. A Járóka Lívia EP képviselő javaslatai alapján kidolgozott és 2011. áprilisában elfogadott Európai Roma Stratégiával összhangban minden tagországnak a saját nemzeti ROMA stratégiáját kell kidolgoznia. Ez lehet egy általános szegénységellenes stratégia része, de nem nélkülözheti a kifejezetten a romákat célzó szociálpolitikai intézkedéseket. Hazánkban rendelkezésre állnak megbízható szociológiai adatok a romák által sűrűn lakott kistérségekről, amelyek a tervezés kiindulópontjául kell, hogy szolgáljanak.
• Az EU Roma Stratégia által előírt cél az integráció, a befogadás. Ennek megfelelően az alapelvek meghatározásakor – Az integráció elve (3.3. pont) – az integrált oktatást úgy szükséges meghatározni, mint a roma gyerekek többségi intézményekben való nagyobb arányú befogadását. A jelenlegi szöveg, amely szerint az integráció az oktatásban csak akkor valósulhat meg, ha minden érintett egyetért, szembemegy az EU-s és magyar  jogszabályokkal. Ellentétes az uniós és a magyar joggal az is, hogy arra rendezkedik be: a cigány iskolákban a feltételeket javítsa, azaz fenntartsa azokat. Ez vonatkozik a lakhatási integrációra is: nem a felszámolást, hanem a telepek, szegregátumok komfortosítását tűzik ki célul, a „saját lakókörnyezetben végzett integrációs munka” mellet.
• Az EU Roma Stratégia  prioritásként jelöli a roma nőket célzó stratégiai elemeket.  Ennek megfelelően a NRS  általános megállapításait minden ágazatban ki kell egészíteni a többszörösen hátrányos helyzetű roma nőket célzó esélykiegyenlítő, megerősítő intézkedésekkel és forrásokkal nevesített programokkal.

2) Az NRS konkrét célokat és feladatokat fogalmazzon meg, ne csak a megjelölt prioritási területeken (munkaerő-piaci esélyek, gyermekszegénység, szocio-kulturális hátrányok, roma nők hátrányai, földrajzi hátrányok javítása), hanem az antidiszkrimináció, iskolai szegregáció területén is!

• Az NRS foglalkozzon a romák elleni rasszista támadásokkal és a diszkriminációval. Köteleződjön el a szélsőjobb erősödő akcióinak visszaszorítása mellett, és tervezzen intézkedéseket a romák biztonsága érdekében! Védjen meg minket, romákat a további gyilkosságoktól, félkatonai szervezetek megfélemlítő masírozásától!
• Intézkedjen az iskolai szegregáció és az indokolatlanul fogyatékossá minősített roma diákok nagy arányának csökkentése érdekében! Erre a kormány által készíttetett tanulmányok (pl. Zöld könyv) egyértelmű iránymutatást adnak.
• A pedagógiai munka ellenőrzése fontos, de nem elég. Intézkedjen a Közoktatási Törvény és az Egyenlő Bánásmód Törvény betartatása érdekében.
• Jöjjön létre átfogó szakmai felügyelet, amely ellenőrzi az esélyegyenlőségi szempontok érvényesülését, a normatíva felhasználását, a szakértői bizottságok és az intézményfenntartók munkáját is.
• A hatékony hátránykompenzáció és az iskolai lemorzsolódás csökkentése érdekében intézkedjen a korai gyermekkori fejlesztés, iskolán kívüli megsegítés, családokkal való munka (Biztos Kezdet, Tanoda programok, családi napközik) folytatása érdekében!
• Hozzon létre egy monitoring módszertant az etnikai alapú szegregáció, diszkrimináció vizsgálatára, szankcionálására és felszámolására!
• Hangolja össze az oktatási integráció és teljes deszegregáció prioritásával  a gyermekvédelem, a gyermekjóléti szolgálatok tevékenységét.

3) Szükséges konkretizálni és körülhatárolhatóvá tenni a NRS-ban a következőket:

• Az NRS tervezetében nem különül el az EU-s, a hazai, és egyéb (pl. egyházi) források megjelölése, az egyes intézkedésekhez rendelten, ráadásul nem különül el a már évek óta futó programokra szánt pénz az új programokra szánt forrásoktól.
• Nem határozzák meg a megemlített érintettek szerepét: a civilek, a CKÖ-k, az ORÖ, a különböző bizottságok, az egyházak szintjén. Rendeljenek konkrét felelősöket az intézkedésekhez.
• A romákat képviselő civil szervezetek (nem csak CKÖ-k) bevonása az intézkedések végrehajtásában és monitorozásában sokkal szélesebb körű, és hatékonyabb kellene legyen.

4) A roma gyerekek minőségi oktatáshoz való egyenlő hozzájutásának biztosítására a CFCF 2007-ben részletes ajánlásokat tett, a dokumentum letölthető a http://www.soros.org/initiatives/roma/articles_publications/publications/equal_20070329 oldalon (az ajánlások: 77-79. oldalon találhatók). Ezeket az ajánlásokat az NRS kontextusában is fenntartjuk.

Budapest, 2011. november 9.

Forrás: http://index.hu/belfold/2011/10/29/tudja-e_hogy_a_buddhistakat_nem_temeti_el_a_pap/

Nyomoz a rendőrség Sajókazán, mert egy feljelentés szerint nem a romák töltötték ki a népszámlálási kérdőívet: ez magyarázza, hogy a semmiből tíz év alatt 300 buddhista lett a faluban. A romák állítják, nem történt csalás, a buddhista közösséghez tartoznak. A polgármester fenyegetni kezdte őket.

„Magamtól azt mondtam volna, hogy katolikus vagyok, de nem ez volt a kérdés, amit felolvastak. Hanem hogy milyen közösséghez tartozom. Nekünk a buddhisták segítettek mindenben, senkitől ennyi segítséget nem kaptunk még, hát azt mondtam, hogy a buddhistákhoz”.

Nem fogják őket megkeresztelni

Matisz Katalin a sajókazai Petőfi-telep szélén lakik kis vályogházában, az unokájával. A középkorú, csupa mosoly asszony alig 29 ezer forintból él, és néha kertészkedik a polgármesternél is, akit igazi úriembernek tart.

Ezért is érezte magát furcsa helyzetben pár napja, amikor Stefán László polgármester megkérdezte tőle, tudja-e, hogy a buddhistákat nem temeti el a pap. Ezt az Index tapasztalatai szerint másoktól is megkérdezte, ahogy azt is, tisztában vannak-e vele: a buddhisták gyerekeit nem fogják megkeresztelni.

A romák furcsállták a dolgot, bár nem értették pontosan, hogy mi a baj. Pár nappal később a Hír TV stábja riportozott a faluban. A Petőfi-telepiek nekik is elmondták, hogy katolikusok, de a buddhisták annyi mindenben segítettek nekik, például a Sajó nagy árvize után a tetők megjavításában, hogy a közösséghez tartozónak érzik magukat.

A tévések látogatásának apropója egy rendőrségi feljelentés volt, mely szerint az online kérdőíveket nem a címzett romák töltötték ki, hanem helyettük a buddhisták. Így fordulhatott elő – miként azt a riportban Tóth Ábel jegyző a Központi Statisztikai Hivatal adataira hivatkozva közli – hogy a faluban 300-an mondták magukat buddhistának.

Sajókazán két adatkezelési probléma van tehát. Az egyik kérdés az, hogy szabályosan folyt-e a buddhista közösségi házban az online kérdőívek kitöltése. Az események főszereplője Benő, azaz Lázi István János, a falu cigány önkormányzatának (ckö) elnöke volt, aki maga is buddhista, és egy ideig a számlálóbiztosokat ellenőrző felülvizsgálóként is dolgozott.

Sorban állt sok buddhista?

A KSH által is preferált online kitöltésre a népszámlálás civil kampányának aktivistái hívták fel a romák figyelmét még szeptemberben, az információs anyagok szórásakor – mondja Lázi. Október első napjában aztán a telepiek ott sorakoztak a közösségi ház előtt a borítékjaikkal.

Lázi elismeri, hogy a közösségi házba bárki bemehetett és mindenkinek segítettek, aki kérte, de tagadja, hogy bárki helyett ők töltötték volna ki az online kérdőíveket. A problémát az okozta, hogy számítógépek négy helyiségben vannak, nyomtatni azonban csak az egyikben lehet: aki nem oda került, annak, miután véglegesítették a kitöltést, elkérték a borítékját, aztán amikor kinyomtatták a visszaigazoló számsort, a borítékban kivitték a lakásához.

A ckö-elnök szerint ezért láthatott népszámlálási borítékokat a közösségi házban a gyanakodó számlálóbiztos, aki nem értette, miért mondják azt sokan a telepen, hogy a borítékjaik a buddhistáknál vannak.

Az Index által megkérdezett sajókazaiak között volt olyan, aki maga is használja az internetet: a közeli bányászlakótelepen, mai nevén Sólyom-telepen lakó, vegyes házasságban élő Vojnárovics Éva miközben válaszolt, nézte is, hogy a segítő jó helyre teszi-e az ikszet.

Nem az volt a kérdés, hogy mi a vallásom

Ő, és az összes többi forrás, köztük írástudatlanok is határozottan állították, semmiféle nyomás nem érte őket, hogy milyen közösséghez tartozónak mondják magukat. „Ha az áll a papíron, hogy mi a vallása, azt mondták volna hogy katolikus. De nem ez volt a kérdés, hanem hogy mely vallási közösséghez tartozik” – hívja fel a figyelmet a ckö-elnök is.

Szerinte a romák közül azért mondták sokan, hogy buddhisták, mert „itt százszor jobbak a lehetőségeik, sokkal szívesebben vannak fogadva, mint az önkormányzatban. 2008 óta van asszonygyűlés, ők jól tudják, hogy a Dzsaj Bhím (a közösség neve) alá tartoznak.

A népszámlálási kérdőív online kitöltésekor az állampolgárok csak kezdeti segítséget kaphatnak – mondja Virágh Eszter, a népszámlálás szóvivője a KSH-nál. – Megmutathatják nekik, hogy működik a rendszer, hol kell belépni, de utána már senki nem ülhet mellettük. Hacsak – teszi hozzá – ők maguk kifejezetten nem kérik azt.

Vagyis az online kitöltéshez nyújtott segítség, ha minden esetben valóban így történt, még rendben lett volna. A nagyobbik gond az, hogy Lázi az online kitöltések során segítőként maga is közreműködött, holott neki a számlálóbiztosok ellenőrzése lett volna a dolga. „A feljelentés alapján a felülvizsgáló felrúgni látszott a szabályokat” – mondja a szóvivő; Lázi felülvizsgálói szerződését a KSH azonnal megszüntette.

A legrosszabb forgatókönyv

A másik adatkezelési kérdés az, hogy honnan lehet bármiféle információja a jegyzőnek, polgármesternek a friss népszámlálási adatokról. A szenzitív adatokra (ilyen a vallási hovatartozás is) vonatkozó kérdésekkel kapcsolatban sokan pontosan attól tartottak, hogy illetéktelen kezekbe kerülve azok a válaszadók ellen fordíthatók: ha a helyi közhatalom azt az állampolgárok megfélemlítésére használja, a legrosszabb forgatókönyv igazolódik be.

Az Index a KSH-tól megtudta, hogy a népszámlálást lebonyolító hivataltól a Kazincbarcikai Rendőrkapitányság kérte ki az online összeírás vallási hovatartozásról szóló adatait (a papíralapú kérdőívek feldolgozása még meg sem kezdődött), a feljelentésre hivatkozva. A KSH október közepén küldte el a 2001-es cenzus felekezeti arányait és a 2011-es népszámlálás előzetes, összesített (nem név szerinti) adatait, de a sajókazai jegyzőnek semmilyen információt nem adtak.

Ezt látszik alátámasztani az is, hogy bár a jegyző a Hír TV-nek a KSH adatszolgáltatására hivatkozott, nem állította, hogy közvetlenül a KSH-tól kapta az adatokat. Ha a rendőrségtől súgott neki valaki, az ugyanúgy felveti a jogosulatlan adatkezelés problémáját.

Ami érthető és ami védhetetlen

Lázi szerint érthető, hogy Tóth Ábel aggódik, hiszen jegyzőként ő a felelős a népszámlálás törvényes lebonyolításáért. Azt viszont védhetetlennek tartja, hogy Stefán polgármester honnan tudhat bármit a romák különleges adatairól, és miért próbálja őket megfélemlíteni. Érdekes ellentmondásnak látszik ugyanakkor, hogy ha a falu elöljárói szerint nem a romák töltötték ki a kérdőívet, miért kérik rajtuk számon a tartalmát.

Stefán László polgármester nem kívánt az Indexnek nyilatkozni, Tóth Ábelt pedig az általa megadott időpontban nem értük el a községházán, és az sms-ünkre sem válaszolt.

Nem tetszik a roma összefogás

A buddhista közösség elnöke, Orsós János az események miatt összehívott csütörtöki rendkívüli asszonygyűlésen elmondta, hogy szerinte a népszámlálási visszaélés vádja mögött a romák és a Dzsaj Bhím elleni hecckampány áll. Úgy véli, a falu vezetőinek nem teszik, hogy gimnáziumot és közösségi házat alapítottak, illetve hogy erősödik a kazai romák közösségi tudata, összetartása.

Az asszonygyűlésen hamar kiderült, milyen konfliktusok húzódnak a háttérben. A község önkormányzata márciusban úgy döntött, hogy csak akkor engedi a lakcímbejelentést, ha az egy főre eső lakótér eléri a tíz négyzetmétert. A képviselők szerint egy-egy lakásba 10-20-an is bejelentkeznek, pedig nem is laknak ott.

Aki nincs bent a helyi lakcímnyilvántartásban, annak nem jár a segély, és a politikai jogait sem gyakorolhatja: nem választhat és nem választható. Így járt az ózdi Váradi Julianna is, aki hat éve él Sajókazán, azóta nem engedik bejelentkezni (vagyis az idei rendelet régi rutint szentesít). Az Indexnek megmutatta kordokumentumnak is beillő lakcímkártyáját, melyen sajókazai, lakcím nélküli lakosként szerepel.

A falu szara

A megyei kormányhivatal a rendeletet törvénysértőnek találta, ezért a visszavonására szólította fel a képviselőtestületet, ám ők egy új határozattal nemrég megerősítették a rendeletet.A bejelentkezések ügye valószínűleg a bíróságon dől majd el, de ez nem segít a segély nélkül maradt családokon.

Az önkormányzat lakcímeljárásáról október 26-án jelent meg egy cikk a Népszabadságban, a Hír TV-t Orsósék szerint bosszúból hívhatta le még aznap valaki. A Dzsaj Bhím a napokban házszámokat készíttet a Petőfi-telepieknek, mert az ott lakók szinte mind úgy tudják, hogy a Petőfi utca 38-as szám alatt laknak.

A romák másik sérelme a küszöbön álló csatornaberuházás. Az egymilliárdos csatornahálózat-építésből a publikus tervek szerint kimarad a két romatelep, miközben a szennyvíztisztító a Sajó-parti Petőfi-telep mellé kerülne. „Csatornát nem kapunk, mert még a víz sincs bevezetve, de a falu szara itt folyik majd át. Aztán ha jön az árvíz, járhatunk majd benne bokáig”.

Heves Megyei Bíróság
Eger
Tisztelt Megyei Bíróság!

A dr. Farkas Lilla ügyvéd (székhelye: 1093 Budapest, Lónyay utca 34. III/21.) által képviselt Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány – képviseli Mohácsi Erzsébet kuratóriumi elnök, székhelye: 1093 Budapest, Lónyay utca 34. III/21. – felperes

• a  Gyöngyöspata Község Önkormányzata (3035 Gyöngyöspata, Fő út 65.) I.r. alperes
• és a Nekcsei Demeter Általános Iskola és Napközi Otthon (3035 Gyöngyöspata, Fő utca 49-51.) II.r. alperes ellen

a Ptk. 76-84. §-aiba, valamint az Ebktv. 8. §  b, c, e, és g, pontjaiba, 9. §, 10. § (2) és a 27. § bekezdésébe ütköző közvetlen és közvetett etnikai és fogyatékosság (sajátos nevelési igény) alapú diszkrimináció, valamint etnikai alapú jogellenes elkülönítés iránt egyenlő bánásmód követelményének megsértése és jár. iránt indítandó perben az alábbiakat adjuk elő.

I. A kérelem

Kérjük a t. Megyei Bíróságot,

1. állapítsa meg, hogy az I.r. alperes fenntartásában működő II.r. alperesi iskolában a cigány gyerekeket a nem cigányoktól a 2004. január 27-ét követő időszakban a jogsértő osztálybesorolással és az osztályok térbeni elhelyezésével osztályszinten és az eltérő emeleti elhelyezésnek köszönhetően fizikai térben jogellenesen elkülönítik – ide értve az iskolai ünnepségeken és az ebédeltetésen való részvételt is;
2. állapítsa meg, hogy az alperesek az így elkülönített cigány gyerekeknek alacsonyabb színvonalú oktatást biztosítanak, mint az egyes évfolyamokon lévő párhuzamos nem roma összetételű osztályokban tanuló gyerekeknek – ide értve az oktatás tartalmi elemeit és az úszásoktatást is;
3. állapítsa meg, hogy az SNI tanulók oktatása során a jogszabályban biztosítottnál többszörös osztályösszevonás következtében az alperesek az SNI tanulókat közvetlenül, míg az itt tanuló cigány gyerekeket közvetetten különböztetik meg
4. állapítsa meg, hogy a cigány gyerekeket etnikai származásuk alapján közvetetten diszkriminálják azzal, hogy a napközibe csak olyan gyerekeket vesznek fel, akiknek mindkét szülője dolgozik
5. kötelezze az alpereseket a jogsértés abbahagyására
6. kötelezze az alpereseket, hogy a jogsértő helyzetet az alábbi deszegregációs terv végrehajtásával szüntessék meg az ott meghatározott határidők betartásával

Az egyezségkötés feltétele

A felperes nyitott az egyezség megkötése iránt. Egyezséget abban az esetben áll módunkban kötni, amennyiben az eljárás alá vontak szükség szerint kiegészítik a keresetben leírt deszegregációs tervet, és az osztályba sorolást az egyezség megkötését követő tanévtől, az egyéb intézkedéseket pedig haladéktalanul végrehajtják.

II. Tényállás

A felperes Alapítvány 2010. januárjában az ún. Heves megyei félrediagnosztizálás miatt folyó eljárást megelőzően a településen végzett tényfeltárása során megállapította, hogy a II.r. alperesi iskolában vannak roma illetve nem roma osztályok. Emellett létezik roma tanulókból álló kisegítő osztály is. Az Alapítvány munkatársainak személyes tapasztalata az volt, hogy a 2010/2011-es tanévben induló két első osztályból az egyikben kizárólag romák, a másikban kizárólag nem romák voltak. Ezzel kapcsolatban a roma szülők tiltakozásuknak adtak hangot, de konkrét lépéseket nem tettek, mert az Önkormányzat részéről nyomást gyakoroltak rájuk, kilátásba helyezve a segélyek illetve egyéb juttatások megvonását. Az iskolai helyzetről a Gyöngyöspatai cigány kisebbségi önkormányzat (CKÖ) elnöke 2010-ben azt nyilatkozta, hogy cigányellenes hangulat van az iskolában: ha egy cigány gyerek bajt csinál, őt sokkal jobban megbüntetik, mint azt, aki nem cigány.

Gyöngyöspatán a Magyar Gárda és a Véderő nevű szervezetek 2011 tavasza óta zaklatják a cigány telep lakóit. A zaklatás ellen fellépő Társaság a Szabadságjogokért munkatársainak panaszkodtak a helyi cigány közösség tagjai az iskolai szegregáció miatt. A TASZ a panaszt a felpereshez továbbította. A szélsőjobboldali szervezetek tevékenységét a Nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak országgyűlési biztosa is kivizsgálta, mely vizsgálat során feltárta a II.r. alperesi iskolában folyó jogellenes elkülönítést is.

Figyelemre méltó, hogy miközben az iskolában szegregálják a cigány gyerekeket, az óvodában az integrált pedagógiai rendszer (IPR) szerint nevelik-oktatják őket a többségi gyerekekkel együtt. Itt az óvodavezető helyettes felperesnek adott tájékoztatása szerint gondot fordítanak olyan szocializációs elemekre is, mint a folyóvizes WC használatának és a rendszeres kézmosásnak a begyakorlása.

A perbeli iskola a 2011/2012. tanévben az ombudsmani ajánlások közül csupán egyet vett figyelembe: valóban megszűnt az 1-4. összevont SNI osztály. A felperes szeptemberi látogatása során tapasztalta, hogy kialakítottak egy 2-3. és egy 3-4. összevont c, SNI osztályt, ahelyett, hogy a meglévő emeleti többségi etnikumú osztályokba integrálták volna be az osztályonként 3-3 gyereket. Az iskola a 2011/2012. tanévben évfolyamonként kettő, cigány és többségi, kb. 10-16 fős osztályokkal működik. Noha implicit célja ez, az osztályok közötti etnikai alapú szegregáció a többségi etnikumú gyerekek elvándorlását nem csökkentette. Az etnikai szegregáció tehát hosszabb távon nem tudja betölteni a többségi gyerekek megtartásának funkcióját, ezért nem csupán jogellenes, hanem értelmetlen is. A többségi gyerekek elvándorlása nőtt az előző évekhez képest. Általánosan megfogalmazott problémák, amelyeket minden, a felperes által felkeresett roma szülő, gyerek kifogásolt:

-        a cigányosztályok nem járnak úszni.

-        Az oktatás minősége összehasonlíthatatlanul rosszabb a c osztályokban.

-        Továbbtanulás csak a Kolpingban (SNI szakiskola, Gyöngyös) vagy a József Attilában, ahol tanulnának rendes szakmát, de nem jutnak el a 2. osztályig sem.

-        Az ingyen ebéd csak alsóban jár.

-        Napközibe csak az járhat, akinek mindkét szülője dolgozik.

-        Közös programok nincsenek az osztályok között, ünnepségeken a romák nem kapnak szerepet, legfeljebb részt vehetnek.

-        Ebédeltetés külön van a cigány osztályoknak.

1. Elkülönítő osztályba sorolás

A II.r. alperes Nekcsei Demeter Általános Iskola és Napközi Otthon alapító okirata szerint 2002 óta fogyatékos, majd 2003 óta sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekeket is oktat. Napközi otthonos és tanulószobai ellátást biztosít, ide értve az SNI gyerekeket is (elérhető: www.kir.hu). Az iskola az I.r. alperes fenntartásában működik.

2011. áprilisában a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa Jelentést tett közzé a 2011 márciusában történt gyöngyöspatai események és a hasonló jelenségek veszélyeiről, mely dokumentum adatai alátámasztják az Alapítvány 2010-es tapasztalatait. A Jelentés szerint az iskolában a cigány gyerekek elkülönítése, a szegregáció több megközelítésben is felmerült. Az egyik az elkülönítő jellegű osztályba sorolás, a másik a roma illetve nem roma gyermekek fizikai-térbeli elkülönítése, és a harmadik a roma gyermekeknek az iskola által nyújtott szolgáltatásból, így pl. a napköziből történő kizárása.

A Jelentés szerint az osztályba sorolás tekintetében az igazgató beismerte, hogy 2007-ben az Oktatási Hivatal arra hívta fel az iskola figyelmét: a képességek szerinti osztályba sorolási gyakorlat nem jogszerű, ehelyett bármilyen ad hoc jellegű módszer alkalmazható. Azóta – az igazgató elmondása szerint – a beiratkozási sorrend véletlenszerűsége határozza meg azt, hogy egy adott gyermek melyik osztályba kerül: a korábban beíratott gyermekek az a) osztályba kerülnek, a többiek a b)-be.

A pedagógiai program 1.5.1. c) pontja (az 1.5.3. és az 1.5.7. ponttal összhangban) ugyanakkor a tanulók egyéni fejlettségéhez, képességeihez igazodó munka szervezeti formájaként fogalmazza meg a kis létszámú [azaz a b)] osztályok szervezését:. Az első évfolyamon a szociálisan hátrányos helyzetű, beilleszkedési, magatartási, tanulmányi problémákkal küzdő tanulók részére kis létszámú első osztályt szervez az iskola a Heves Megyei Szakszolgálati Központ szakvéleménye alapján.”

Az osztályba sorolás elvi szempontjait a Jelentésben egy súlyozott szempontrendszer szerint ütköztették annak kimutatása érdekében, hogy a besorolás formális rendszere a cigány gyermekek elkülönítésének az elfedését szolgálja-e a valóságban.  Cigánynak azt tekintették, aki – a súlyozási besorolás alapján – kettő-négy szempontnak is megfeleltethető. A súlyozás során két tényező tekinthető elsődlegesnek: a tanuló és az édesanya vezetékneve. A vizsgálatot végző Cigány” névként értelmezte azokat a neveket, amelyeket a települési cigány kisebbségi önkormányzat tagjai a helyi cigány lakosságra jellemezőként, tipikusként megjelöltek. A súlyozás során másodlagos súlyt kapott – a nagyfokú egybeesés alapján – a tanuló halmozottan hátrányos helyzete. A vizsgálatot végző tapasztalatai szerint a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre való jogosultság és a szülők alacsony – legfeljebb az iskola nyolcadik évfolyamát jelentő – iskolai végzettsége együttes feltételként fennállása a cigány társadalmi rétegre sokkal inkább jellemző, mint a magyar társadalom más szegmensére, így a cigányok kimutatásának többnyire helytálló mutatójaként használható.

Harmadlagosan a tanuló lakcímét vették figyelembe A  CKÖ szerint „cigány utcák”: Bem, Arany, Hegyalja, Sövény. (Sok cigány ember lakik a Klapka utcában is.) Negyedleges súlyozási szempont a hátrányos helyzet volt, de ugyanilyen súlyt kapott a keresztnév is. Az előbbi a hazai cigányság jellemző szociális viszonyai, utóbbi a sajátos cigány névadási szokások miatt. (Ombudsmani jelentés 2011. 26. oldal)

A súlyozott komplex szempontrendszer alkalmazása mellett a helyszíni vizsgálat során a vizsgálatot végző szakemberek bőrszínre, megjelenésre alapozott feltételezését is figyelembe vették. Az alábbi táblázat tartalmazza az egyes osztályok fenti szempontok szerinti összetételét.

A táblázat elemzése alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a párhuzamos osztályok között a cigány gyerekek számaránya vonatkozásában nemcsak szignifikáns különbség mutatható ki, hanem az 1.b-4.b, a 2.b, a 3.b, az 5. b, a 6.b-7.b, illetve az 5-8. c osztályok kifejezetten „cigány osztályok”. Az iskola tanulóinak közel 48%-a cigány származású. A 69 cigány tanuló kétharmadát a b) osztályokba koncentrálták, így az a) osztályokban a számarányuk jelentősen alacsonyabb (átlagosan 23%). E rendszer semmiképpen sem magyarázható a véletlenszerűséggel. (Ombudsmani jelentés 2011. 27. oldal)

A véletlenszerűség cáfolata

Az Ombudsmani jelentés szerint „a  véletlenszerűséget érdemben cáfolja, hogy:

1. az a) és b) osztályok eltérő létszámúak: az a) osztályokba jóval több tanuló jár, mint a

b) osztályokba, amelyek kifejezetten kis létszámúaknak számítanak, (e fogalmat az

intézmény pedagógiai programja használja is),

2. az igazgató maga is jelezte, hogy a b) osztályokban nagyrészt hátrányos helyzetű, roma gyermekek tanulnak,

3. az a) és b) osztályok között – az igazgató elmondása szerint – tanítási módszertan és a

tananyag szempontjából is van különbség, hiszen a b) osztályokban nagyobb hangsúlyt fektetnek a kötelező tantárgyi minimumra és kevesebbet a plusz tananyagra míg az a) osztályok már első osztálytól tehetséggondozó feladatot is ellátnak.

2. Napközis ellátásból és úszásoktatásból való kizárás

A felperes Alapítvány 2011. szeptemberében tett látogatása során a gyöngyöspatai roma szülők és gyerekek megerősítették, hogy a II.r. alperes kizárólag azoknak a gyerekeknek biztosít napközis ellátást, akiknek mindkét szülője dolgozik. Ennek következtében csupán 3-4 cigány napközis gyerek található az iskolában. A szülők és gyerekek egyhangúlag panaszolták azt is, hogy a cigány tanulóknak nem biztosítják az úszásoktatáson való részvételt.

3. Sajátos nevelési igényű (fogyatékkal élő) gyermekek elkülönítése

A szociálisan hátrányos helyzet, illetve a BTMN (beilleszkedési, tanulási, magatartászavar) státusz alapján való (elkülönített) osztályba sorolás sem hozható fel az etnikai származás szerinti szegregáció alóli kimentésként, mert az osztályba sorolásért felelős igazgató a pedagógiai program e szabályára nem  hivatkozott, kizárólag a beiratkozási sorrend alapján kialakuló véletlenszerűséget említette. Az ombudsmani vizsgálat emellett megállapította, hogy „a b) osztályokban a halmozottan hátrányos helyzetű, illetve BTMN minősítésű gyermekek osztálylétszámhoz viszonyított számaránya jelentősen magasabb, mint az a) osztályokban, de az a) osztályokban is vannak BTMN minősítésű, illetve hátrányos helyzetű gyermekek, így az ilyen szempontú – elvben „származásra tekintet nélküli” – osztályba sorolásra hivatkozás sem elfogadható.

A szociálisan hátrányos helyzetű, illetve a BTMN státuszú gyermekek elkülönítésének nincsenek szakmai (pedagógiai, pszichológiai) indokai, így – ha ez lett volna is az elkülönítés alapja – sértené a gyermek mindenek felett álló érdekét. Az ombudsmani hivatal munkatársa által megvizsgált nevelési tanácsadó, illetve szakértői és rehabilitációs bizottság által kiállított szakvélemények az elsős gyermekek vonatkozásában egyébként is csak fejlesztési (pl. diszlexia prevenciós) feladatokat határoznak meg, a szegregált nevelésük szükségességére utalást nem tesznek. (Ombudsmani jelentés 28. oldal)

A gyógypedagógiai [5-8. c] osztályba sorolás vizsgálata során megállapításra került, hogy a szakértői és a rehabilitációs bizottság az érintett 10-ből 4 gyermek esetében integrált nevelést javasolt, miközben ők is az elkülönített gyógypedagógiai összevont osztályban tanulnak. Az igazgató, illetve a helyettese elmondták, hogy megítélésük szerint ezek a szakvélemények csak javaslatok, nem kötelező érvényű dokumentumok.

4. Térbeli elkülönítés

A térbeli elkülönítés kapcsán a Jelentés tartalmazza a következő adatokat. Az iskola háromszintű: tetőtér, 1. emelet és földszint.  Az ombudsmani helyszíni vizsgálat során megállapították, hogy  a tetőtérben található osztályok: 1.a, 2.a, 3.a, 4.a; első emelet: 5.a, 6. a, 7.a, 8.a, 2.b. A földszinten található osztályok: 1.b-4.b, 3.b, 6.b-7.b, 5-6-7-8 c.

A jól látható elkülönítést az igazgató azzal magyarázta, hogy a földszinten tanuló gyermekeknek több mozgásra van szükségük, így akár óra közben is kimehetnek szaladgálni az udvarra, illetve a szegregáció cáfolataként adta elő, hogy a napközi, ahová alig járnak roma gyerekek, szintén a földszinten található.

A ombudsmani  vizsgálat ezzel szemben megállapította, hogy a „cigány osztályokat” térben is egymáshoz közel, a többitől távol, tudatosan helyezték el. Az egyetlen kivételt ez alól a 2. b osztály jelenti, amely azonban parányi kis teremben van elhelyezve, s az osztály létszáma mindössze hat fő.

A térbeli elkülönítéshez tartozik még a szülők és gyermekek által 2011. szeptemberében panaszolt elkülönítés az ebédeltetés során, valamint a cigány gyerekek ünnepségeken való érdemi részvételből való kizárása.

III. Kérelmünk jogszabályi alapja
A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény (Kot.) 4/A §, 37-77, 85. § és 102. §, valamint a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 8. §-a. Kiemeljük, hogy a Kot. 66. § (10) bekezdése értelmében az iskolába felvett tanulók osztályba vagy csoportba való beosztásáról – a szakmai munkaközösség, annak hiányában a nevelőtestület véleményének kikérésével – az igazgató dönt. Az osztályok, csoportok szervezésének szabályait e törvény 3. számú melléklete határozza meg.

Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (Ebktv.) 8. § b, c, és e, pontjai, 9. §, 10. § (2) bekezdés, 4. § b, pontja, 16. §, 19. §, 20. § és 27. §

IV. A bizonyítási kötelezettség megosztottsága

Az Ebktv. 19. §-a kategorikusan fogalmaz. A sérelmet szenvedett félnek, illetve az érdekében fellépő közérdekű igényérvényesítőnek csupán a rendelkezésben meghatározott két tényt kell valószínűsítenie. A kimentési bizonyítás célja az, hogy kizárja a védett tulajdonság és a hátrány közötti ok-okozati összefüggés meglétét. Az okozati összefüggést az alperes azzal tudja kizárni, hogy bizonyítja: megtartotta, vagy a perbeli jogviszony tekintetében nem volt köteles megtartani az egyenlő bánásmód követelményét. Az oktatási ágazatra specifikus kimentési okok határozzák meg, hogy mikor nem kötelesek az eljárás alá vontak az egyenlő bánásmód követelményét megtartani az oktatás területén.

A felperesnek tehát azt kell valószínűsítenie, hogy az iskolában osztály és emeleti szinten cigány és többségi gyerekek tanulnak fizikailag szeparáltan. A szegregáció törvényi definíciója nem tartalmazza a hátrány elemét, mert a szegregáció közismerten, önmagában hátrányos. Jelen ügyben tehát a szegregáción túl áll fenn hátrány a tényállásban leírtak szerint az iskola által nyújtott szolgáltatások biztosítása és igénybevétele tekintetében.

Álláspontunk szerint tehát amennyiben valószínűsíteni tudjuk, hogy az iskolaépületen belül osztály szinten és fizikai térben is elkülönítik a cigány gyerekeket a nem cigányoktól, az Ebktv. 19. §-a alapján az eljárás alá vontaknak kell bizonyítani, hogy az Ebktv. által az oktatás és képzés területére megengedett kimentési okok állnak fenn, illetve hogy valójában nincs szegregáció. A kimentési bizonyítás tehát valójában a kimentési okok fennállásának pozitív bizonyítását jelentheti.

A kimentési bizonyítás csak akkor vezethet eredményre, ha az eljárás alá vontak sikeresen bizonyítják, hogy a gyerekek etnikai származása (védett tulajdonság) semmilyen módon nem játszott közre a térbeli szeparációban és a hátrány okozásában. Amennyiben a kimentési bizonyítás kétséget hagy a felöl, hogy a védett tulajdonság szolgálhatott-e alapjául a szegregációnak ill. a hátránynak, a kimentési bizonyítást nem lehet sikeresnek tekinteni.

Jelen eljárásban az alábbi kérdéseket szükséges megválaszolni:

• Valósan, vagy az eljárás alá vontak szerint feltételezetten túlnyomórészt többségi etnikumú gyerekek-e az a, osztályokba járók és cigány-e a b, és c, osztályokba járók 90-100%-a?
• Fizikailag elkülönítetten oktatják-e az iskola  épületén belül a b, és c, osztályokat az a, osztályoktól?
• Jogszabály lehetővé teszi-e ezt az elkülönítést?
• Tesz-e a II.r. alperes különbséget az SNI gyerekek osztályba sorolása és osztályösszevonása tekintetében a nem SNI gyerekekkel való összehasonlításban? Amennyiben igen, az SNI gyerekeket érő közvetlen megkülönböztetés lényegesen nagyobb arányban cigány gyerekeket érint-e a nem cigányokkal szemben?
• Lényegesen nagyobb arányban hozza-e hátrányosabb helyzetbe a cigány gyerekeket a napközis ellátásra vonatkozó kiválasztás szempontrendszere?
• Kizárják-e a cigány gyerekeket az úszásoktatásból és egyéb pedagógiai többletszolgáltatásból?

V. A szankciók

Az eljárás alá vontak a társadalom legelesettebb, Gyöngyöspata roma közösségének legkiszolgáltatottabb tagjait – gyermekeit – különítik el a többségi gyermekektől. Az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatti objektív szankcióknak alkalmasnak kell lenniük arra, hogy az okozott hátrányt megszüntessék.

A jogsértés megállapításán túlmenően, annak abbahagyása, attól való eltiltás, és a sérelmes helyzet megszüntetésének deszegregációs terv végrehajtásával való biztosítása megfelelő objektív szankciót nyújthat. Deszegregációs terv végrehajtása a Legfelsőbb Bíróság Pfv.IV.21.568/2010/5. sz. ítélete szerint szankcióként kiszabható, amennyiben annak részleteit az eljárás során pontosan meghatározzák.

VI. Az Alapítvány eljárás indítási joga, hatáskör, illetékesség, nyilatkozat

A felperes Alapítvány alapító okiratával igazolja, hogy céljai közt szerepel az integráció és az esélyegyenlőség megteremtése a gyermekek számára, ill. a harc a diszkrimináció ellen (4. pont). A felperes által végzett közhasznú tevékenységek között szerepel az emberi és állampolgári jogok védelme és a hátrányos helyzetű csoportok társadalmi esélyegyenlősének elősegítése (5. pont). Az alperesek mind személyükben mind pedig a per tárgya szempontjából az Ebktv. hatálya alá esnek.

A T. Megyei Bíróság hatásköre a Pp. 23. § (1) bekezdés g) pontján, illetékessége a Pp. 30.§ (1) bekezdésén alapul. A felek közötti jogvitában közvetítői eljárás nem volt folyamatban. A per tárgyának értéke meg nem határozható.

A felperest, mint közhasznú társadalmi szervezetet az Itv. 5. § (1) bekezdés d) pontja alapján teljes személyes illetékmentesség illeti meg, tekintettel arra, hogy az egyesület képviselője, Mohácsi Erzsébet akként nyilatkozik, hogy az alapítványnak az eljárást megelőző naptári évben folytatott vállalkozási tevékenységből származó jövedelme után társasági adófizetési kötelezettsége nem keletkezett.

…………………………….

Mohácsi Erzsébet

Kérjük, hogy a tárgyalást a képviselő esetleges távolmaradása esetén is szíveskedjenek megtartani. A felperes az eljárás bármely szakában kész egyezséget kötni.

VIII. Bizonyítási indítványok

A keresetlevélhez csatoljuk a felperes alapító okiratát 3 példányban, a TASZ-szal folytatott elektronikus levelezést 4 példányban, a hivatkozott ombudsmani Jelentés egy példányát (az alpereseknek már hivatalosan megküldték, egyébként elektronikus formában elérhető itt: http://www.kisebbsegiombudsman.hu/data/files/203198066.pdf), az iskola alapító okiratait egy példányban (az alperesek rendelkezésére áll az eredeti) és a felperes tényfeltárásairól készült feljegyzéseket 4 példányban. Indítványozzuk, hogy a t. Megyei Bíróság az eljárásban az alperesek kötelezésével szíveskedjék beszerezni az alábbi okirati és egyéb bizonyítékokat:

1. A Nekcsei Demeter Általános Iskola és Napköziotthonban az osztályba sorolásról rendelkező dokumentumokat, amelyek a 2006/07-es tanévtől voltak hatályban.
2. Az iskola 2004. január 27-től hatályos Nevelési és Pedagógiai Programját, SZMSZ-ét.
3. A 2004. január 27-ét követő időszakban az iskolára vonatkozóan a Kot. alapján elvégeztetett közoktatási szakértői vizsgálatokról készült jelentések, és megbízások a szakértők felé.
4. Az iskola által igényelt etnikai kisebbségi oktatás-nevelés, képesség kibontakoztató, SNI oktatásra és integrációs fejkvótákra vonatkozó adatok.
5. Az iskola vezetői beszámolói 2004-től
6. Az iskolában 2004-et követően elvégzett Oktatási Hivatali vizsgálatok jelentései.
7. Napközis jelentkezés rendje és nyilvántartása.
8. SNI diagnózisra, besorolásra vonatkozó anonimizált iratok.
9. Tanúként hallgassák meg dr. Fórika Lászlót, az Ombudsman munkatársát és Vadászi Bálintot, a felperes Alapítvány munkatársát.

Budapest, 2011. október 11.

Tisztelettel:
dr. Farkas Lilla
ügyvéd

A hazai oktatás vámszedői?

ENDRÉSIK ZSOLT, (Jobbik): – Az utóbbi időben Borsod megyében, főleg Ózd környékén, nagyfokú térhódításba kezdett az oktatási intézményekben az úgynevezett Ámbédkar Gimnázium, illetve működtetője, a Dzsaj Bhím nevű állítólagos buddhista egyház. Megjelenésüket és nyomulásukat döntően az teszi lehetővé, hogy a régió katasztrofális anyagi helyzete miatt az önkormányzatok nem képesek működtetni a tanintézményeket, és gyakorlatilag odaadják bárkinek, aki ezt névleg vállalja. Hallott már ezelőtt valaki a Dzsaj Bhím Közösségről az SZDSZ-en kívül? Buddhista cigányokról, akik „holokauszt-menetelnek” zsidó vezetőkkel? Pláne Borsodban? Még maga a Népszabadság is beismeri, hogy nyoma sincs a Dzsaj Bhím semmiféle hitéleti tevékenységének.

- Az SZDSZ-es ámokfutás következményei az úgynevezett tanodák, bárminemű állami és önkormányzati felügyelet nélkül. Azt hirdetik magukról, hogy áldozatos munkával cigány gyermekeket nevelnek, juttatnak majd szakmához, sőt diplomához. A valóság viszont dióhéjban: maga az Ámbédkar csak nevében gimnázium, valójában semmi olyan, ami tanintézetre emlékeztetne. Teljesen szakképzetlen, arrogáns személyeket helyeznek komoly pedagógiai és intézményvezetési pozíciókba, közülük néhányat már uzsorázás miatt előzetesbe is vettek. Ezek a személyek megalázó módon bánnak a valódi pedagógusokkal. Amit oktatás címén végeznek, arra nincs más szó, mint az, hogy bohóctréfa. Mivel bizonyítványt adnak ki, így a valódi iskolák érettségijei és ezek értéke lenullázódik.
Az ilyen sajátságos csoport felbukkanása és tevékenysége a térségünkben nem hogy csökkentené, hanem növeli az etnikai feszültséget. Kérdésem a következő:

- Meddig folytathatnak hasonló tevékenységet ezek az oktatási intézmények?

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik padsoraiban.)

HOFFMANN RÓZSA, (nemzeti erőforrás minisztériumi államtitkár): – Képviselő Úr! Az ön által felvetett probléma egyszerre általános és konkrét, szól az úgynevezett alapítványi iskolák világáról és a Dzsaj Bhím Közösségről. Utóbbi egyházi tevékenységének megítélését az Országgyűlésre kell bíznunk, a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi C. törvény értelmében. Lesz alkalmunk eszmét cserélni róla a Házban. Meg kell azonban jegyeznem: az a szóhasználat, amellyel ön a valóban létező kérdéseket, illetve problémákat tisztázni kívánja, kevéssé méltó a parlamenthez. Nem tudom nem észrevételezni, hogy ironikus szavai sértik az igazi, jobbik Magyarország polgárainak önérzetét, és joggal keltenek megütközést a jóakaratú emberekben.

- Kérdésének szakmai elemeire térve elmondhatjuk: az elmúlt években valóban számtalan lehetőség nyílt nem állami, nem önkormányzati alapítók számára, hogy normatív támogatásokkal és akár egyházi kiegészítő támogatásokkal élve a közoktatás szereplőivé váljanak. Nos, éppen ideje megemlítenünk: a kormány által elfogadott koncepció a nemzeti köznevelés rendszeréről, a normatíva megszüntetésével, az országos szakmai ellenőrzés és felülvizsgálat rendszerének megteremtésével, az egyházak jogállásáról szóló törvény pedig a szigorúbb tartalmi, formai szabályozással fog gátat szabni a közoktatási látszattevékenységnek. A nemzeti köznevelésről szóló törvényjavaslat terveink szerint még az őszi ülésszakon kerül a parlament elé.

- A Derdák Tibor nevével fémjelzett iskolaháló egyébként megkereste az illetékes államtitkárságokat. A két államtitkárság egyetért abban, hogy a közösség további működésének támogatása csak komoly pénzügyi és szakmai átvilágítás után lehetséges. Mint ismeretes, az elmúlt években a Magyar Államkincstár jogtalanul igénybe vett támogatás visszafizetésére kötelezte helyszíni ellenőrzés után a fenntartót. Az Oktatási Hivatal pedig két ízben is felügyeleti bírságot szabott ki különféle szabálytalanságok miatt.

Az Origó tudósítása az országgyűlés üléséről 2011. szeptember 19-én:

2011.09.19. 16:38 – „Buddhista cigányok zsidó vezetőkkel?”

Hallot már valaki a Dzsaj Bhím közösségről az SZDSZ-en kívül? Buddhista cigányok zsidó vezetőkkel? – kérdezte Endrésik Zsolt jobbikos képviselő, aki kifogásolta, hogy ez a vallási közösség, illetve az általa fenntartott iskolák nagy teret nyert Borsod megyében. A képviselő szerint az iskolákban nem folyik valódi oktatási tevékenység, csak növelik az etnikai feszültségeket.

Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár szerint a Dzsaj Bhím egyházi tevékenységét az egyházügyi törvény szerint majd megítéli az országgyűlés, de a kérdés hangneme szerinte nem illik a parlamentbe. A közoktatási kérdésről az államtitkár azt mondta: az új köznevelési törvény gátat fog szabmi az oktatási látszattevékenységeknek, és emlékeztetett, hogy korábban már jogtalanul felvett támogatás visszafizetésre kötelezték a közösséget.

http://www.origo.hu/itthon/percrolpercre/20110919-tudositas-az-orszaggyules-uleserol-2011-szeptember-19en.html

Márton Ferenc jobbikos önkormányzati képviselő interpellációja:

Tisztelt Polgármester úr!

A legutóbbi időkben a térségben és Ózd városban nagyfokú térhódításba kezdett az oktatási intézményekben az úgynevezett Ámbédkár Gimnázium, illetve a működtetője, a Dzsáj Bhim nevű állítólagos buddhista egyház.
Számos környékbeli községben vannak már jelen, és immár benn Ózdon is! A terjeszkedésük szembeötlő, és a nyíltan hangoztatott céljuk a további még szélesebb és még mélyebb terjeszkedés.
Tehát komolyan kell számolni a jelenlétükkel.
Megjelenésüket és nyomulásukat döntően az teszi lehetővé, hogy a régió katasztrofális anyagi helyzete miatt az önkormányzatok nem képesek működtetni a tanintézményeket, és gyakorlatilag odaadják bárkinek, aki ezt névleg vállalja.
Vettem a fáradságot, hogy alaposabban utánanézzek ennek az egésznek, plusz végigkérdeztem az érintett pedagógiai szakembereket.
Kérem alázattal: hallott már azelőtt valaha valaki a Dzsáj Bhim közösségről? Buddhista cigányokról, pláne Borsodban? Még maga a Népszabadság is az egyébként hízelkedő Derdák-interjújában szóvá tette, hogy nyoma sincs a Dzsáj Bhim semmiféle hitéleti tevékenységének, templomának, papjainak, hanem csakis a tanodák működtetése címén történő pénzkapásról ismert. EU-pénzek, de immár állami pénzek is. Többek számára ez enyhén szólva gyanús, és Tuskó Hopkinsra emlékeztet.
A jelenlegi, nagyrészt még az SZDSZ által meghozott oktatásügyi törvények sok olyasmit tesznek lehetővé, amiket kívülállók ép ésszel szinte el sem tudnak képzelni. Az úgynevezett tanodák is ilyen jelenség, bárminemű állami és önkormányzati felügyelet nélkül, vallásszabadság, abrakadabra. Szabad a vásár!
Ebbe nyomulnak bele nagyon céltudatosan bizonyos körök.
Azt hirdetik magukról, hogy pénzek idehozatalával és áldozatos munkával cigány gyermekeket nevelnek, kulturálnak, juttatnak majd szakmához, sőt diplomához.
A valóság ezzel szemben a következő:
– Maga az Ámbédkár csak a nevében gimnázium, valójában semmi olyasmi, ami egy átlagembert, pláne egy szakembert tanintézetre emlékeztetne
- Ugyan miféle „szakoktatás” történhetne oktatók és tanműhelyek nélkül?
- Azzal, hogy a gimnázium, sőt high school (főiskola), és ki tudja, milyen fellengző címeket magukra aggatják, rögtön nyilvánvaló, hogy a tevékenységük meghatározó eleme a megtévesztés, a gyermeteg látszatkeltés, kérem alázattal, a szélhámoskodás.
- Nem igaz, hogy pénzeket hoznak nekünk. Az oktatásügyre fordítható források nélkülük is ugyanúgy rendelkezésre állnának, sőt nélkülük még jobban, mert ha nem iktatnák magukat közbe, akkor ezek az EU és magyar állami források nem csapolódnának meg (most nagyon tapintatosan fejeztem ki valamit).
- Teljesen szakképzetlen, ellenben rendkívül arrogáns személyeket helyeznek komoly pedagógiai és intézményvezetési pozíciókba, például az is előfordult, hogy egy ilyen tutorukat vagy mentorukat a rendőrség uzsorázás miatt vett előzetesbe, de a többi sem sokkal jobb, nézzenek csak utána!
- Ezek a beindult és elmagabiztosodott személyek megalázó módon bánnak a valódi pedagógusokkal és egyáltalán magával a szakmával (–> Sáta)
- Amit oktatás címén végeznek, arra nincs más szó, mint bohóctréfa.
(napi két-három órányi „tanítás”, ami csak cigányzene-hallgatás, kannaütögetés és ilyesmi; az informatikai „érettségijükön” Sajókazán a cigánygyerek a monitort tévének, az egeret kattantónak nevezte, és érettségit kapott rá, már arra is érettségit adnak, ha a cigány gyermek délben befárad megenni az ingyenes ebédet, és utána hazamegy, stb, stb)
- Azzal, hogy ezek az úgynevezett intézmények iskolai bizonyítványt, sőt érettségit adnak ki, egyáltalán nem a cigányok képzettsége nő, legfeljebb az arcuk, de a következmény egyértelműen az lesz, hogy a valódi iskolák, bizonyítványok és érettségik értéke is lenullázódik, elhiteltelenedik
- Több környékbeli településen elharapózott az a jelenség, hogy megkaparintják az állami iskola állami pénzből vett drága felszerelését.
- Pénzügyek terén megdöbbentő anomáliák hosszú soráról hallottam pedagógusok beszámolóit
- A működésüket a rombolás, illetve verekedések és más személyi konfliktusok kísérik és jellemzik az úgynevezett „tanulók” között
- A csernelyi tanulókkal kapcsolatos huzavonából egyértelműen kiderült, hogy Derdák Tibor fő-ámbédkáros egyedül a saját érdekeit tartja szem előtt, nem az együttműködés jellemző rá.

Egy ilyen sajátságos jelenség , illetve sajátságos csoport felbukkanása a térségben és most már Ózdon, a tevékenységük nemhogy csökkenti, hanem növeli az etnikai feszültséget.

Ózdnak más sem hiányzik kevésbé, mint az, hogy a holmi Ámbédkár Dzsáj Bhim-ek miatt inkább előbb, mint utóbb elkerülhetetlenül kirobbanó botrány tovább rontsa az országos hírnevét.

A Jobbik alapvető felelősséget és elkötelezettséget érez a közoktatás színvonalának a megtartásáért, mert a térség és az ország jövőjéről van szó.

Mi, a Jobbik a legnyomatékosabban kérjük Ózd város önkormányzatától, hogy alakítsunk egy rendkívüli bizottságot, amely maximálisan figyelemmel kíséri, ellenőrzi és monitorozza az Ámbédkár Dzsáj Bhimmel kapcsolatos összes fejleményt. Nem lehet kifogás, hogy a Dzsáj Ámbédkár kibulizta magának az ellenőrzésmentességet. Lehet, hogy ők mint szervezet kisompolyogtak az állami és önkormányzati szervek hatásköre alól – azonban a tanulók ózdi lakosok, és az ő sorsukat, tevékenységüket, oktatási részvételüket igenis jogunk van kontroll alatt tartani, a még állami vagy önkormányzati tulajdont és intézményeket úgyszintén. Mindent ki kell vizsgálni!
Tehát ismételten nyomatékosan kérem egy ilyen ellenőrzési rendkívüli bizottság mihamarabbi, sőt azonnali megalakítását a Jobbik részvételével.

Ózd, 2011. szeptember 11.

Forrás: http://harsonaujsag.hu/interpellacio-2/

Egy szöveg digitális változata, amelynek nyomtatott verziói a csernelyi polgármesteri hivatalban a fénymásoló mellett stócban volt megtalálható (és amit az egyik csernelyi szülő „menekített” ki a polgármesteri hivatalból):

„A büszke cigány

A büszke nomád

Nincs munkaviszonyom, de nem hordok másfél kilónál könnyebb aranyláncot, pedig segélyből élek immáron évtizedek óta. Büszkén terrorizálom és rabolom ki a diáktársaimat és verem szét a tanáraimat, a négy általánost mégis csak 10-15 év alatt tudtam elvégezni. Büszke vagyok arra is, hogy írni és olvasni ugyan nem tudok és a szókincsem is csak pár tucat keverék-szóból áll, mégis vállalkozói bizonyítványom van a hatóságoktól.

Büszke vagyok arra is, hogy bár a KRESZ-könyvet elolvasni sem tudom, és autóvezetést sem oktattak nekem soha, analfabéta létemre mégis „szereztem” magamnak jogosítványt. Kizárólag nagy Mercivel meg nagy BMW-vel járok a segélyért, mégis minden magyar tőlem félti a szaros kis vagyonkáját.

Büszke vagyok, hogy minden szobrot, fémet és kábelt el tudok lopni, mégsem találnak meg a rendőrök, pedig amikor leégetem a vezetékekről a szigetelést, kilométerekről is látni lehet a fekete füstjét.

Büszke vagyok arra is, hogy Miskolcon az Avas lakótelepről már minden létező ajtót, ablakot, liftajtót eladtam, a lakásokat lelaktam, minden parkettát, linóleumot és korlátot szétszedtem, elvittem. Mégsem értik meg a magyarok, hogy miért a folyosóra meg a liftbe járunk szarni…

Nem értem, miért van az, hogy bár minden gazda az „én kertemet” műveli, mégis árammal védekeznek, amikor a termésért megyek. Büszke vagyok arra is, hogy az idióta magyar törvényalkotók az íróasztaluk mellől engem védenek, nem pedig a tulajdonost.

Büszke vagyok arra is, hogy amíg Amerikában bárkinek – aki büntetlen előéletű – lehet fegyvere, addig Magyarországon csak nekünk, a bűnözőknek lehet.

Büszke vagyok arra is, hogy bár minden magyar felfegyverzett bűnözőt jól ismer a hatóság, mégis a kisnyugdíjast motozzák meg, hogy nincs-e titokban tojás nála.

Büszke vagyok arra is, hogy beszerelheted a legdrágább riasztót az autódba, én mégis be tudom dobni az ablakát egy féltéglával.

Büszke vagyok arra is, hogy ha külföldre megyek lopni, rabolni, akkor egész Európa tudja, hogy megint egy magyar volt a tettes!

Büszke vagyok arra is, hogy az idióta magyar politikusok és bíróságok összekeverik az igazságszolgáltatást a rasszizmussal. Ha kimondom a „varázsszót” rájuk, hogy rasszisták, akkor nem mernek megbüntetni. Ha a tárgyalótermet megtölti a haragos famíliám, a bíró összeszarja magát, és rögtön felment minden vádpont alól, pedig hát még meg se vertük…

Büszkén, kizárólag falkában, negyvenedmagammal és öt-tíz autóval járok, késekkel és szamurájkardokkal állig felfegyverkezve, mégis a magyar Suzukist basztatja a rendőr az égőkészlete miatt.

Büszke vagyok arra is, hogy ha véletlenül BKV-val közlekedek, az ellenőr hozzám sem mer szólni. Ha meg mer, akkor egyszerűen kidobom a járműből, mert megtámadott.

Büszke vagyok, hogy ha megtetszik a lakásod vagy a házad, ötvenen körbeállunk, és te „önként” aláírod, hogy nekem eladtad és a pínzt átvetted. A korrupt közjegyző meg a tetű ügyvéd ezt nyomban hitelesíti is. Téged meg a rendőrök lecsuknak, ha a lakásmaffiát mered felemlegetni.

Büszke vagyok arra, hogy a magyar nők a legszebbek és akármelyiket haza is vihetem, megbecsteleníthetem, széttrancsírozhatom, mégsem mernek megtalálni a rendőrök, még ha az ajtóig vezetnek is a vérnyomok.

Büszke vagyok arra is, hogy nyugodtan, büntetlenül megölhetem, majd meggyalázhatom a tisztességben megöregedett 80 éves nénikéket a saját portájukon, hogy azután röhögve elvigyem a két üveg lekvárjukat.

Büszke vagyok, mert bárkit büntetlenül kirabolhatok és megölhetek, mivel a „jogvédők” megvédenek majd az áldozattól. Még azt is bebizonyítják, hogy az áldozat támadta meg az állig felfegyverkezett 400 tagú famíliámat, és még mielőtt öngyilkos lett és hátba szúrta meg fejbe rugdosta saját magát, még előtte gyorsan szétverte a saját Suzukiját is a bent ülő kislányai szeme láttára.

Büszke vagyok a meghatározhatatlan létszámú, de hasonló vezetéknevű féltestvéreimre, akiknek a keresztnevei mind a Dallasból valók.

Büszke vagyok arra is, hogy a csóró magyar családok nem mernek szegénységükben gyereket vállalni, de az enyéimet mégis kénytelenek eltartani.

Büszke vagyok arra, is hogy ha a magyar kisvállalkozó nem adja önként oda az államnak minden pénzét, akkor egyszerűen kifacsarja belőle az APEH, és átutal belőle néhány milliárdot nekünk is, minden évben.

Büszke vagyok arra is, hogy minket még soha nem vett észre az APEH, bármennyire is megpróbáljuk a létező legrikítóbbra festeni a házainkat.

Büszke vagyok arra is, hogy nem mer észrevenni a rendőrség sem (vagy pedig összeszarták magukat és bezárkóztak a siófoki rendőrőrsön), amikor pl. fényes nappal vagy 300-an erőt demonstrálva és felfegyverkezve végigvonultunk Siófok főutcáján, mert nem fizettek eleget az éttermesek, hogy megvédjük őket saját magunktól.

Büszke vagyok arra is, hogy az egyetlen „ellenfelet”, a Magyar Gárdát sikerült betiltatni a korrupt magyar bírósággal, hogy ne tudják megvédeni tőlünk majd a vidéki lakosságot.

…hja és arra is büszke vagyok, hogy akár mit is követünk el, a rendőr, vagy a félhülye riporter a Kék fényben, vagy a Híradóban, mindig „úriembernek” titulál minket. Azért mégiscsak másképpen hangzik, hogy pl. a nyugdíjas néninek erőszak közben kinyomta a szemeit és levágta a lábait az „úriember”.(…akinek a származását nem mondhatjuk be, csak annyit lehet tudni,hogy a botokkal felfegyverkezett nagy létszámú és analfabéta „úriemberekből” álló családja elzavarta a kiérkező rendőröket…)

Itt élek Európa szívében, mégis azt mondják, nem vagyok idevaló. Enyingen, Olaszliszkán a nyóckerben és már a fél országban is mi vagyunk a császárok, és igenis nálunk vannak Európa legterrorizálhatóbb magyarjai.

Magyarország, én így szeretlek és benépesítelek!…”

Digitális forrás: http://polgar.jobbik.hu/content/b%C3%BCszke-cig%C3%A1ny

A csernelyi szülők postaládáiban talált szórólap egyik példánya

A csernelyi szülők postaládáiban talált szórólap egyik példányának az átirata:

„CSERNEJI ISKOLÁS, ÓVODÁS
SZÜLŐK!
MINEK UTAZTATJÁTOK NAP MINT NAP
A GYERMEKEKET
SÁTÁN RENGETEG AZ ÜRES HÁZ
(A SEGÉLYT IS RENDESEN FIZESSÜK!)
KÖLTÖZZETEK!”

Fél Indiát maga mögé állította korrupcióellenes harcával az a Gandhit imitáló idős aktivista, aki a héten teljesen felforgatta Újdelhi életét. Anna Hazare falujának felvirágoztatása érdekében betiltotta a kábeltévét és megkorbácsolta az iszákosokat, most pedig egész Indiát megmentené a korrupt politikusoktól. Bár a bűnösök felakasztását is megoldásnak tartja, célját most mégis békés tüntetésekkel és akár halálig tartó éhségsztrájkkal próbálja elérni.

Több tízezer fős feldühödött tömeg gyűlt össze szerda este India fővárosának központjában, és a szigorúan őrzött Tihar börtön előtt követelte egy 74 éves öregember kiszabadítását. A nemzeti zászlókat és arcképeket lobogtató, láncokat csörgető tüntetők nem valamelyik politikai párt hívására vonultak fel: a korrupcióellenes aktivista, Anna Hazare keddi bezárása váltott ki belőlük az indulatokat. A férfi, aki évtizedek óta vívja harcát a minden szinten jelen lévő korrupcióval, ezzel kínos magyarázkodásra kényszerítette a hatalmas ország kormányát.

A hófehér ruhájáról, jellegzetes sapkájáról és krumpliorrán ülő pápaszeméről felismerhető Hazare sokáig küzdött azért, hogy a figyelem középpontjába kerüljön, áprilisban azonban az egész ország megismerte a nevét, amikor Delhiben megkezdett nyilvános éhségsztrájkját felkarolta a média is. A férfi egy olyan, a közérdekű információk nyilvánosságát garantáló törvényt akart kiharcolni, amely segít lebuktatni korrupt állami vezetőket és bírákat. Az aktivista kampányához hatalmas tömegek, közéleti személyiségek és indiai filmsztárok is csatlakoztak, és a hatalmas felbuzdulás láttán a kormány végül beadta a derekát.

Az azóta készülő információszabadság-törvény Hazare követelésének eleget téve felállítana egy korrupcióellenes ügynökséget és egy ombudsmani hivatalt, de nem hajlandó annak akkora hatalmat adni, hogy a miniszterelnök vagy a fontosabb bírák korrupt ügyei után is nyomozhasson. Az aktivista ezt a szerinte puha verziót nem hajlandó elfogadni, ezért augusztusban újabb éhségsztrájkot hirdetett Újdelhiben. A hatóságok azért zárták börtönbe, hogy elejét vegyék az akár halálig is tartó éhségsztrájknak, a közfelháborodás után pedig már hiába engedték el: Hazare csak azzal a feltétellel volt hajlandó elhagyni a börtönt, hogy szabad utat engedtek a tüntetésének.

Gandhi nyomában

Anna Hazare Gandhi fényképe előtt

Anna Hazare korrupcióellenes küzdelmét rengetegen hasonlítják Mahatma Gandhihoz, aki a múlt században a brit gyarmati uralom ellen vezetett hasonló tiltakozást. Az idős férfi láthatóan rá is játszik a Gandhi-párhuzamra: egyszerű, fehér ruházata, stílusa, módszerei és egész megjelenése az indiai szabadságharcost idézi, a korrupció elleni harcát pedig India „második szabadságharcának” nevezi. „Éhségsztrájkokat tart, mint Gandhi. Börtönbe vonul, mint Gandhi, és néha nem is hajlandó kijönni onnan. Akárcsak Gandhi, ellenzi a dohányzást, az alkoholt és a drogokat. És akárcsak Gandhi, hatalmas tömegeket mobilizált szerte Indiában” – sorolta a párhuzamokat szerkesztőségi cikkében a Guardian című brit napilap.

A Gandhi által meghonosított, éhezéssel való tiltakozás a múlt század óta érzékeny téma Indiában, és a hatalom is tart tőle. 1944-ben, Mahatma Gandhi éhezéséről az akkori brit helytartó, Lord Wavell a naplójában azt írta, hogy rettegtek az aktivista esetleges halálától. „Ha meghalt volna a börtönben, ugyanazzal a megítéléssel vonultam volna be a történelembe, mint Poncius Pilátus” – idézte az egykori helytartó naplóját a Guardian. Most Hazare veszi át ezt a szerepet, olyannyira, hogy nemrég Gandhi egyik unokája is méltatta a férfi erőfeszítéseit és céljait.

Van azonban egy jelentős különbség az aktivista és múlt századi példaképe között – jegyzi meg elemzésében az Open című indiai közéleti hetilap. Míg Gandhi teljes mértékben megtagadta az erőszak bármilyen formáját, és elkötelezte magát az erőszakmentes tüntetések mellett, addig Hazare nem riad vissza attól, hogy erővel sújtson le az ellenségeire. Amikor falujában az általa bevezetett alkoholtilalom ellenére három részeg férfival találkozott, a beszámolók szerint a templom oszlopaihoz kötözte, majd a saját övével korbácsolta meg őket.

Ez az erőszakos mentalitás ugyanakkor kifejezetten vonzó lehet az aktivistát körülrajongó fiatalok között – írja a brit Telegraph. És bár a köré csoportosuló jogvédők igyekeznek tompítani az erőszakos képet, ő nem csinál titkot abból sem, hogy a korrupt vezetőket akár fel is akasztaná. A Headlines Today című indiai tévéműsorban egyszer szembesítették is azzal, hogy az ilyen kijelentések nem férnek össze a Gandhi által vallott elvekkel, de Hazare nem jött zavarba, és egy olyan indiai hőst emlegetett fel, aki levágta a bűnözők kezét. „A száz százalékos erőszakmentesség nem járható út, néha bizony ezt is meg kell tenni” – mondta a tévében az aktivista.

Egy puskagolyó és egy szent könyv

Tízezrek tüntettek az aktivista mellett

A korrupcióellenes aktivista keményvonalas ideológiája nem is olyan meglepő, hisz a férfi fiatalon 15 évet húzott le az indiai hadsereg katonájaként. Honlapján olvasható életrajza szerint 1963-ban vonult be a seregbe, és részt vett az 1965-ös pakisztáni-indiai háborúban is. Egy alkalommal teherautót vezetett egy katonai konvojban, amelyet pakisztáni támadás ért, a golyózáporban pedig majdnem mindenki meghalt körülötte. Elmondása szerint az ő füle mellett is elsüvített egy golyó, de míg a mellette ülő bajtársa meghalt, ő életben maradt. A férfi szerint ez volt élete egyik fordulópontja, mert rájött, hogy valami fontos célja van az életének.

Korábban olyannyira kétségbe vonta ezt, hogy az öngyilkosságot is fontolgatta, de aztán – állítása szerint – az újdelhi vasútállomáson belebotlott egy hindu hittudós, Szvámi Vivékánanda könyvébe, amelyben az állt, hogy az emberi élet végső célja az emberiség szolgálata, jobbá tétele. Miután a háborúban megkörnyékezte a halál, elhatározta, hogy ennek a célnak fog élni. Nőtlenséget fogadott, hogy ne kelljen családja etetésével foglalkoznia, majd leszolgálta hátralévő 12 évét, hogy 15 éves katonai szolgálata után jogosult legyen állami nyugdíjra, és ne legyen gondja a saját megélhetésére.

Miután leszerelt, visszatért szülőfalujába, Ralegan Sziddhibe, hogy felvirágoztassa a falut. Az aszályos területen fekvő, haldokló településen a vízhiány miatt nyomorban éltek az emberek, de a férfi vezetőként nagyszabású munkálatokra fogta be őket, erdőket telepített, és vízfogókat építtetett. A falu Hazare szerint hamarosan önellátó „mintatelepüléssé” vált, ahol a víz minden cseppjét megőrizték, és újra nagy területeken kezdtek földművelésbe. A hatalmas fejlődés sikerén felbuzdulva az aktivista a fenntartható fejlődés, az önellátó települések szószólójává vált. Amikor pedig a magasabb közigazgatási szinteken szembesült a folyamatos visszaélésekkel, kampányában megjelent az új hang, az általános korrupcióellenes harc.

Miniszterekkel dacoló egyszemélyes hadsereg

Egyszemélyes hadsereg

Anna Hazare immár két évtizede harcol éhségsztrájkokkal és egyéb eszközökkel a korrupció ellen az indiai közigazgatás különböző szintjein: hazájában, Mahárástra szövetségi államban 2003-ban 12 napos éhségsztrájk után sikerült kiharcolnia egy helyi információszabadság-törvényt. Az Open magazin szerint még ellenségei sem vitatják el tőle, hogy a törvényt kizárólag az ő erőfeszítései miatt fogadta el a helyi parlament, és saját életrajza szerint ez a jogszabály lett az alapja később az egész Indiára kiterjedő információszabadság-törvénynek is.

Az elmúlt évtizedekben korrupciós vádjaival sok ellenséget szerzett, több minisztert és egyéb magas rangú tisztviselőt is visszaélésekkel gyanúsított meg, amire válaszul őt is érték támadások. Az egyik indiai miniszterrel folytatott vitája során a minisztert hazugnak és csalónak nevezte, ezért becsületsértésért beperelték, és három hónap börtönre is ítélték. Az aktivista azonban csak egy napot töltött börtönben, utána a kormány közbenjárására kiengedték.

Bár sokan tüntetik fel egy tiszta és jó ügyért harcoló bölcsként, Hazare megítélése mégsem olyan egyértelmű – írja a férfi korábbi munkatársaira hivatkozva az Open magazin. A lap szerint a férfi körül folyamatosan jönnek-mennek, változnak az emberek, senki sem tud tartósan megmaradni mellette. „Anna nem bízik senkiben, senkinek nem ad tisztségeket és senkivel nem beszéli meg a terveit” – mondta egy forrás, aki Hazare kampánystábjában dolgozik. Szerinte az aktivista „olyan, mint egy egyszemélyes hadsereg”.

Ezek a jellemvonások tetten érhetők az általa megreformált mintafaluban is, ahol kemény törvényekkel korlátozza a helyiek életét. A faluban nemcsak az alkohol és a drog tiltott, de a kábeltévé is, mivel Hazare szerint az csak elvonja az embereket a munkától, és a tévénézés miatt mindenkinek csak a szórakozáson járna az esze. A férfi csak vegetáriánus ételeket enged a falujában, mivel szerinte a húsételek felkeltik az alkohol utáni vágyat. A faluban senki nem tarthat baltát, mert az „arra csábítaná őket, hogy kivágják a kemény munkával visszatelepített fákat”, és Hazare arról is rendeletet hozott, hogy a férfiak ondóvezetékét megfelelő számú gyerek nemzése után elkössék, hogy így tartsák kordában a falu népességét – sorolja a magazin. A helyi fiatalok azonban elégedetlenek ezzel a „félresiklott édennel”. „Anna ragaszkodik hozzá, hogy itt éljünk és gondozzuk a falut, de milyen lehetőségeink vannak itt? Mi lesz így az álmainkkal?” – panaszkodtak.

A „bénázó kormány” nyitott utat neki

A Hazare bebörtönzése miatt fellángoló haragra reagálva az indiai kormány szerdán jóváhagyta, hogy az aktivista 15 napon át folytasson éhségsztrájkot. A férfi pénteken hagyta el a börtönt, mert hívei addigra tudták előkészíteni a városban található hatalmas parkot a nyilvános éhségsztrájkra, amely várhatóan szintén tömegtüntetéssé válik majd.

A Telegraph elemzése szerint a kormány saját magának köszönheti azt, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe került. Az ország vezetői ugyanis áprilisban egyszer már meghajoltak az „önjelölt szent” követelései előtt, majd azt is hagyták, hogy Hazare jelöltjei beleszóljanak a készülő törvényekbe, és a miniszterekkel egyenrangú félként tárgyaljanak. Ettől kezdve meglehetősen hatástalan az a kampány, amelyben próbálják befeketíteni, antidemokratikusnak beállítani a „jó célért, de rossz módszerekkel küzdő” aktivistát.

Forrás: http://www.origo.hu/nagyvilag/20110818-anna-hazare-az-akasztasoktol-sem-riadna-vissza-india-gandhiarcu-forradalmarja.html

Csak cselekvő, szolidáris egyház képzelhető el, mást nem érdemes csinálni – mondta lapunknak Iványi Gábor. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezető lelkésze szerint ők azért veszíthették el elismert státuszukat, mert a Fidesz meghallgatta a Jobbik imádságát.

Mindez nem is nagyon érdekelné, ha nem lennének intézményeik. Az állami támogatás ugyanis nem biznisz, abból nem az egyházat, hanem szociális szolgálataikat finanszírozzák.

- Ma is megkeresztelné Orbán Viktor gyermekeit?

- Ez a legtermészetesebb dolog. Nem a gyermekek választják a szüleiket.

- Meg is keresztelhetné az Orbán gyerekeket? Lelkészi munkájában nem korlátozza, hogy egyháza az új törvénnyel elveszíti a jogállását?

- Jó kérdés. Vajon egy egyesület szolgáltathat-e ki szentségeket? A törvényszöveg szerint, aki nem nyerte el az egyházi státuszt, nem használhatja az „egyház” nevet sem. Az egyházi törvény viszont csak a második fejezettől sarkalatos, az eleje, amelyben a lelkiismereti és vallásszabadságról van szó, az kegyesen és ravaszul nem az. Abban van szó arról, hogy az ember természetesen azt hisz, amit akar – tehát elvileg szolgáltathatunk szentséget. Az egyház jogállásáról szóló rész viszont sarkalatos, tehát az állam ragaszkodik hozzá, hogy ő mondja meg, mi minősül egyháznak.

- Mit gondol, miért nem kerültek be az elismert egyházak közé?

- A parlamenti vitában a Jobbik követelte, hogy ne ismerjék el az egyházamat, s lám, a Fidesz meghallgatta az ő imádságukat. Nézzék, engem nem nagyon érdekelne ez az egész, ha nem volnának intézményeink. Már volt a történetünkben egy ilyen időszak 1973-74 és ’81 között, amikor több mint négy éven át az utcán prédikáltam a ledózerolt kápolnánk előtt. Aztán kaptam felfüggesztett börtönbüntetést is emiatt, házkutatás is volt nálunk, kilakoltattak. Sok mindent átéltünk, és annyira nem megrázó ez, lehet élni az egyházi életet ilyen körülmények között is.

- Ön szerint milyen egy „igazi” egyház?

- Amikor ez a törvény készült, előrebocsátották, hogy kiszűrik azokat az egyházakat, ahol nem olyan erős az egyházi tevékenység, hanem például csak szociális van. Nem biblikus ez a magatartás. Az evangélium az öröm üzenete; megbékítő, reményt adó, isteni üzenet. Az, hogy Isten nem ellenség, ő szeret. Én úgy látom, hogy a mai egyház ebben a világban sokkal inkább hasonlítana egy jó útmenti fogadóra, mint egy rossz családra. Az emberek száguldanak az útjaikon s tudják, ott érdemes lefékezni, bemennek, bekapnak egy rántottát, vagy egy pörköltet, megisznak egy kávét, és mindig meg fognak állni, mert tudják, jó a konyha és barátságosan fogadják őket. De aztán mennek tovább a maguk útjára. Ahol meg nem engedik ki az embert, beleszólnak abba, kivel barátkozik, vagy állandóan gyötrik, hogy rendetlen a szobája, és egyebek, onnan el szoktak szivárogni a nagykorúság körül.

- És akkor mi a vallási tevékenység?

- Az nem azt jelenti, hogy emberek ülnek a padban. Csak cselekvő, szolidáris egyház képzelhető el, mást nem érdemes csinálni. A politika sem a parlament nagy üléstermében zajlik. A politika szó a város ügyeivel való foglalkozást jelenti. Akkor ma mégis hogyan lehetséges, hogy 100-150 ezer forintra akarnak megbüntetni embereket, mert az utcán hálnak? Mintha egy jó vicc lenne, vagy kifejezetten polgárpukkasztó magatartás, hogy valaki az utcára szorul, és például ott végzi a szükségét. Ez szörnyű dolog. Ne mondja senki, hogy bárki is azért csinálja, mert szereti mutogatni magát. Azért ilyen a hajléktalanok megítélése, mert a politika uszít ellenük, jó bűnbakok. Ők a „vogel frei”-ek, a szabadon vadászható madarak, akiket büntetlenül támadhatnak. Ilyenek ma a cigányok, a szegények, de már a munkanélküliek is. A vadászati tilalom szűkül és büntetlenül lehet golyóbisokat küldözgetni az irányukba, a sok tehetetlen, buta ember pedig követi a politikát ebben.

- Önöknél, a VIII. kerületben a közeljövőben egy helyi népszavazás is lesz arról, hogy ne lehessenek ott a hajléktalanok.

- Igen, szeptemberben, vagy októberben lesz. Abból, hogy hogyan teszik fel a kérdést, előre borítékolni lehet, mi lesz a válasz. De milyen felelőtlen gondolkodás ez?

- Kaptak bármit is a kerülettől?

- Az ingatlanokat azt hiszem, ’91-ben kaptuk a kerülettől. Totális rom volt. Csak a falak álltak, se födém, se tető, semmi. Azzal adták át, hogy ha 10 év alatt rendbe hozzuk, akkor 99 évig használhatjuk. Ebbe, a körülbelül ötezer négyzetméteres romhalmazba mi legalább félmilliárd forintot beleépítettünk ahhoz, hogy itt hajléktalan szálló legyen, egy kis kórház, népkonyha, pszichiátriai osztály, egy óvoda, és a főiskola. Van az a bizonyos fűtött utcánk is, egy nullaküszöbű befogadó hely.

- De ehhez kapnak egy fillért is tőlük?

- Semmit.

- És a fővárostól kapnak bármiféle támogatást?

- Eddig kaptunk, de ezt is fölmondták, úgyhogy novembertől már nem jön semmi segítség tőlük.

- Akkor valóban nagy szükségük lenne az állami támogatásra.

- Mindenkinek nagy szüksége van rá. Nem lehet anélkül elvégezni ezt a munkát. Tényleg nem az egyházat tartjuk fenn az állami támogatásból, hanem ezeket a szolgálatokat finanszírozzuk.

- Ezen túl nincs más forrásuk? Az egy százalékos felajánlás?

- Nincs, az is megszűnik, hogy ha nem leszünk egyház. Nem értem, miért szabad elvenni – nem tőlem, hanem azoktól, akikért dolgozunk. Ki merem jelenteni, hogy az összes többi egyháznál együttvéve sincs annyi szegény ember, mint nálunk. Hatszáz ágyat tartunk fenn, de nappali ellátással több mint ezer főt gondozunk naponta. És ebben nincs benne az idősellátás, az iskoláink, ahol 98 százalékban hátrányos helyzetű gyerekek vannak, akiket mi etetünk, ruházunk. Az idén először a középiskolánkban hét hajléktalan is leérettségizett. Köztük van olyan, aki a Margit-szigeten lakik egy hálózsákban, s onnan járt be. Ez a fiatalember az Ybl Miklós Főiskolára is jelentkezett, talán fel is veszik, nagyon tehetséges ember. Most itt dolgozik nálunk számítógépes szakemberként, részmunkaidőben. Ilyen szegénység legfeljebb Derdák Tiborék sajókazai iskolájában van még, de most ők is ugyanabban a helyzetben vannak, mint mi.

- Esetükben kifejezetten utaltak rá jobboldalról, hogy biznisz egyháznak tartják, mondván, nincs hitéletük, csak azzal a céllal jött létre, hogy a roma gyerekek számára fenntartott iskolát finanszírozni tudják.

- Hát bűn megpróbálni a roma gyerekek számára jövőt teremteni? Kezet kellene csókolni Derdákéknak, hogy ezt csinálják. A legszentebb dolog, hogy megpróbáltak minden eszközt mozgósítani azért, hogy embert faragjanak ezekből a szegény gyerekekből, hogy reményt adjanak nekik.

- Az nem kirekesztő, hogy a törvényben alkottak egy definíciót is a vallás fogalmára?

- Zsidó testvéreink azt mondják, hogy még a teológia szó is problematikus, mert az Örökkévalót nem vizsgálhatjuk, hiszen mi teremtények vagyunk, ő a teremtő. Tehát meghatározni, hogy ő ki, hogy úgy mondjam a ne csinálj magadnak idegen Istent tilalmába ütközik. Egyedül az új magyar egyházi törvény oldotta meg ezt a kérdést úgy, hogy abban valakik megmondják, hogyan és mi módon lehet a természetfelettihez viszonyulni.

- Ezzel korlátozzák a vallásszabadságot?

- A vallás megmaradt magánügynek, tehát ha az ember nem próbálja meg ezt szervezetten, közösségben megélni, akkor az szabad, a képzeletvilágára van bízva. De mihelyst valaki ezt közösségben akarja gyakorolni, korlátokat szab a törvény. De nem is ez az igazi megaláztatás, hanem hogy elveszik a korábban szerzett jogokat. Mi nyolc év illegalitás után, börtönbüntetéssel a nyakunkban, ’81-ben egyedülálló módón elértük, hogy elismert egyházzá legyünk. Aztán ’90-ben született egy jó egyházi törvény, és a korábbi elismerésünk alapján automatikusan bejegyeztek bennünket.

- Hozzá kellett egyáltalán nyúlni ahhoz a törvényhez?

- Módosítani lehet, hiszen a világ változik, de ennyire nem kellett volna hozzányúlni. ’90-ben egyházunkat a bíróság egyszerűen átvezette, és kaptunk egy másik számot. Ez lett volna most is a tisztességes és normális eljárás. Ha pedig bármely egyházzal van valamilyen problémájuk, tessék eljárást indítani az ügyészségnél. Ellenben most van 14 makulátlan egyház, és mindenki, aki kimaradt, be kell bizonyítsa, hogy nem biznisz egyház. Lehet, hogy éppen azokkal akartak leszámolni, akik a szegényeket megpróbálják életben tartani, mint mi is? De mi nem mondhatunk le arról, hogy a szegényeket szolgáljuk. Mert ez a bibliai parancs. És nem azért, mert üdvözülni szeretnénk. Az igaz ember akkor is ezt csinálja, ha el fog kárhozni. Mint ahogy Jézus a példázatot mondja, amiben egy embernek volt száz juha, és otthagyott 99-et, hogy elmenjen az egy elveszett után. Engem is ez az egy érdekel.

- Beadják év végéig az egyházi státusz iránti kérelmet?

- Mindenképpen megelőzi majd a döntésünket, hogy hogyan tárgyalnak velünk az intézményeinkről. Az oktatási intézményeinkre van egy 2006-ban kötött megállapodásunk, ami 2012-ig szól azzal a záradékkal, hogy utána folytathatjuk.

- De azt is egyházként kötötték, nem?

- Ez a pikáns része a dolognak, hogy most még egyház vagyunk december 31-ig. Ők is kénytelenek így tekinteni ránk, és a megállapodásainkat is meg kell vizsgálni addig. Szociális téren kacifántosabb a helyzet, mert tavaly hoztak a költségvetési törvény vitájában egy módosítást, amely alapján csak öt egyház kaphat kiegészítő támogatást erre a célra. Amikor viszont úgy tűnt, hogy három egyházi kategória lesz, és mi bekerülünk az állam szempontjából hasznos tevékenységet végző egyházak közé, a szaktárca illetékese azt írta egy levélben, hogy a támogatást is megkapjuk, és megállapodást is fognak kötni velünk. Most már nyilván másként látják ezt.

- És már le is tiltották az állami támogatást a szociális intézményeikre?

- Rögtön megjelent az államkincstártól egy levél, ami felfüggeszti a kiegészítő állami támogatást a szociális intézményeinknél.

- Iskoláikban kötelező a hittan?

- Nem, és hétfőnként nem kérünk igazolást arról sem, hogy hol volt templomban hétvégén a gyerek. De hát azt hittük, hogy ez így természetes.

- A főiskolájukra egyébként négy egyetemi tanárt Hillary Clinton látogatásának napján nevezett ki Schmitt Pál köztársasági elnök. Talán ez keltett reményt, és ahogy Ön is utalt rá utólag, emiatt nem lobbizott. Túl nyugodtak voltak?

- Nem nyugodtság volt ez, de hol lobbiztam volna? Viszont lehet, hogy a metodista vallású Hillary Clintonnak akartak ezzel egy képzeletbeli virágcsokrot átnyújtani és elmagyarázni, hogy nincs itt semmi baj. Árulkodásnak tűnne, ha írnék egy levelet neki, csak hogy gondolja végig a dolgot. Sőt – és most csak hangosan gondolkozom – lehet, hogy meg kellene írnom II. Erzsébetnek is, aki ’93-ban itt volt, amikor megnyitottuk az éjszakai menhelyet, hogy amit akkor látott, és amit fotóinak elárverezésével támogatott, most megszűnik

- El tudja képzelni, hogy tényleg nem kapják meg az egyházi státuszt, vagy a támogatást? Nem lehet, hogy csak a megfélemlítésre, vagy a függő helyzet kialakítására utaznak?

- Súlyosan ízléstelen, ha játszanak az emberek idegeivel, és minősíthetetlen, ha valakit megtörnek, ha gyötrik, hagyják, hogy sírjon, könyörögjön és a végén odadobják neki azt a morzsát, amivel életben maradhat. Ehhez legfeljebb Istennek van joga, hogy tanítson minket. Akik magukat vallásosnak, hívőnek állítják, nem tehetnek ilyet.

- Sokáig úgy volt, Önök bekerülnek legalább a félig elismert egyházak közé. De már akkor is sok más felekezetről tudni lehetett, hogy kiesnek. Erről mit gondolt?

- Felmerült bennem, hogy függetlenül attól, milyen nézeteket vallanak ezek a felekezetek, felkínálom, hogy önálló jogi személyként bejegyeztetem őket a mi ernyőnk alatt.

- Például a boszorkányokat, vagy a macskaimádók egyházát is?

- Most megfogtak.

- Vagy mondjuk a muzulmánokat, és a buddhistákat?

- Ezen biztosan rágódnom kellett volna, de lehet, hogy a végén megadom magam. Persze én most már bármit mondhatok.

Forrás: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=453373

- Frakcióvezető úr tudta követni a parlamentben hétfőn az egyházügyi törvényjavaslat változásait?

- Igen. Tudtam követni. A törvény 95 százalékban készen volt, azt elfogadták az egyházak, az ellenzéki pártok sem vonták kétségbe a fogalmi rendszerét, azt például, hogy mi az egyház definíciója. A vita az 5 százalékon tört ki: ki van a listán, és ki dönt a listáról. Én frakcióvezetőként – és lehet, hogy ez nagy bűnöm -, azt mondtam, ami közel van az elfogadáshoz, azt a sarkalatos törvényt szavazzuk meg a tavaszi ülésszakban, tehát még a „szünet” előtt. Mivel a választójogi törvény nem volt kimunkálva, az egyházügyi törvényjavaslat előkészítése pedig ősz óta folyt, egyszerűen praktikus szempontok indokolták azt, hogy az egyházügyi törvényt zárjuk le. Vagyis azokat zárjuk le, amelyek esetén koncepcionális vita már nincs.

- Úgy tűnt, hogy nincs vita a KDNP-vel?

- Az egyházügyi törvényjavaslat politikai felelőse lett a KDNP. Nézetem szerint nem voltak a belső egyeztetések kielégítőek.

- A KDNP állította, hogy volt egyeztetés a Fidesszel is.

- Nem tudom, kivel egyeztettek. A Fidesz-frakció hétfőn tárgyalt először a szövegről… És igen, végig át tudtam tekinteni, és kézben is tartottam az egyházügyi törvényjavaslatot. Mások helyett. Mert a Fidesz-elnöksége szombaton szembesült a kritikus pontokkal. Voltak vállalhatatlan részei az előterjesztésnek, a képviselőtársaimat megkeresték a választókörzeteikben. Ha hétfőn elhalasztottuk volna a zárószavazást, azzal semmit sem oldottunk volna meg. Ugyanezek a kérdések álltak volna elő ősszel is.

- De akkor nem tizenvalahány óra alatt ül össze háromszor az alkotmányügyi bizottság, s nem módosítják a módosító-indítványt is éjfélkor. És a KDNP-sek nem néznek csodálkozva, hogy mi is ez a felforgatás.

- Házszabályszerű volt minden lépés.

- A koherenciazavarra való hivatkozás is ?

- A törvényjavaslathoz eleve 47 módosító-indítvány érkezett. Ezt követően érkezett az alkotmányügyi bizottság módosító-indítványa…

- Az utolsó órákban, amelyet ön szövegezett, s amellyel felülírták a KDNP-s javaslatot.

- Így van. A Fidesz-frakció kérte a bizottságot, hogy adja be a módosító-indítványt.

- Azaz, a koherenciazavart önök állították elő.

- Mi állítottuk elő ezt a helyzetet, politikailag is. Mert a Fidesz elnöksége valóban felülírta azt a koncepciót, amelyet a kereszténydemokraták az egyházzá válás feltételeként megszabtak. Az, hogy mi a nyitott kérdés, beazonosítottuk. Lépni kellett. Dönteni kellett.

- Az imént azt mondta, hogy „a parlamenti többség, mármint a Fidesz-frakció” felelőssége… És a KDNP?

- Jó lenne, ha a KDNP szembenézne azzal, hogy ez nem koalíciós kormány.

- Vagyis?

- Eljött az ideje, hogy ezt fölmérjék. Ezzel mindent elmondtam.

- Visszatérve a normakövetésre…

- Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, ha benyújt a kormány egy törvényjavaslatot, arról folynak egyeztetések. Vannak egyeztetések a minisztériumokban, az érdekképviseletekkel, a szövetségekkel.

- És erről az érintettek is tudnak?

- Van hogy formálisak az egyeztetések, és sokszor informálisak. Amikor egy törvényjavaslat a nyilvánosságba berobban, azért azt a jogot fenntartjuk magunknak, hogy az utolsó pillanatig képesek legyünk változtatni. Én véletlenül sem gondolom hátránynak, sőt szerintem erény, hogy a jogalkotó vagy a politikai döntéshozó azt mondja: igen hallom, hogy neked ez fáj, akkor változtassunk. A változás lehetőségét az utolsó pillanatig fent kell tartani. Pontosan azért, mert rengeteg impulzus éri képviselőtársaimat vagy a miniszterelnököt. Ez nyitott világ, a Fidesz és a frakció nem egy zárt fekete doboz. Az igaz, hogy bizonyos egyházakkal meg volt tárgyalva az egyházügyi törvény. Bizonyos egyházak viszont azt a kérdést tették föl, milyen alapon van „a”, „b”, „c” kategóriás egyház. Ha már lista, legyen egy lista, amikor mindenki egyforma.

- Így is lett lista, a történelmi egyházakkal, plusz a baptista egyházzal és a HIT Gyülekezetével.

- Nem vagyok teljesen elégedett, osztom az aggályokat. De annak nem voltam, nem vagyok a híve, hogy asztal alatti tárgyalások, politikai befolyás kérdése legyen, hogy ki lehet egyház.. Hogy haveri alapon dőljön el. Ha négy buddhista közösség lett volna egyház, akkor az ötödik miért nem került fel a 45-ös KDNP-listára. Számomra az volt lelkiismereti kérdés, hogy ne legyen zárt lista, be lehessen kerülni az egyházak közé, 5-10-30 év múlva is akár. Ez a parlamenti döntéshozatal kérdése lesz. Különösen azért, mert nemzetiségi kérdésekben is mer dönteni a parlament. Ha mi a bunyevácoknak mertük azt mondani, hogy nem nemzetiség, akkor ezt a felelősséget tessék elvárni a parlamenttől egyházi kérdésekben is.

- Ha 2014 után senkinek nem lesz kétharmados többsége a parlamentben, zárt marad a „tizennégyek” listája, vagyis nem lesz más egyház, csak amennyit a Fidesz most meghatározott.

- Bármikor lehet kétharmados többség. Ha a megválasztott képviselők kétharmada egyetért egy kérdésben.

Forrás: Lázár János: Ez nem avantgarde törvényalkotás!

Kapcsolódó cikkek:
Új eljárás lesz a rasszista támadással vádolt romák ügyében
Szabadlábon a rasszizmussal vádolt cigányok
„Rá volt írva, hogy halál a magyarokra”
Kapcsolódó oldal: Párduc Mozgalom

A III. Francia Köztársaságban történt meg először, hogy rasszista, történetesen antiszemita propaganda az állam intézményein keresztül próbált érvényesülni. Hadsereg, nemzetbiztonság, igazságszolgáltatás – mind megannyi terep a rasszista propaganda számára. Csakhogy ennek, akkor és ott, útját állta a jogállam. A francia bíróságon elbukott a Dreyfus-per, a modern rasszizmus első nagy próbálkozása.

Magyarországon néhány évvel azelőtt zajlott le a középkori vérvád perek utolsó példánya: a tiszaeszlári ügy. Az antiszemiták akkor nálunk is csúfosan megbuktak. Akkor még a magyar társadalom szövete ellenállónak bizonyult a rasszizmus mételyével szemben.

Ma ezek a régi történetek újra aktuálisak.

Kétes tisztaságú perek folynak Miskolcon. Az első ilyen per tárgya tavaly ősszel a 2009. március 16-i kődobálás volt. A második per a 2009. őszi sajóbábonyi etnikai villongások cigány szereplői ellen jelenleg is folyik. A vádlottak mindkét perben kizárólag cigányok, akik úgy gondolták, kövekkel fogadják távolról érkező, feltételezett támadóikat. A 2006–2011-es rasszista propagandakampány nem cigány értelmi szerzőivel szemben mindmáig sehol nem indult eljárás.

A kődobálás, a tettlegesség bűn – büntetni kell. Nem mindegy azonban, hogy a jog uralkodik a tárgyalóteremben, vagy a nemzeti elfogultság. Ma már gyakorlati ismereteink vannak arról, hogy mikor, hol, milyen büntetéseket kapnak a kődobálók. Lássuk csak.

Ha dobálunk, akkor a bíróság előtt nem mindegy, hogy kik vagyunk… Ha neonáci ellentüntetők vagyunk, akik egy polgárjogi demonstráció részt vevőit és a közfeladatot ellátó rendőröket dobáljuk Pesten (2008. július 5.) másfél évet kapunk a kőzáporért. Ha cigányok vagyunk Miskolcon, akik –hat héttel a helyi rendőrkapitány ismert állásfoglalása után, két héttel a romák ellen elkövetett tatárszentgyörgyi gyilkosság után, és néhány órával a nemzeti radikális fiatalok utcai tobzódását követően – a saját házunk előtt őrködünk, és hozunk egy (minimális anyagi kárral járó) rossz döntést: akkor (egyelőre első fokon) öt és fél év a penzum.

Perdöntő az is, hogy kit dobálnak a támadók. 2010 októbere óta tudjuk: ha valaki magyarokat dobál, akkor sokkal súlyosabb ítéletre számíthat a magyar bíróságon, mintha nem magyarokat. Az pedig, hogy magyarokat dobálunk-e, paradox módon nem az áldozatok magyarsága alapján dől el! A döntő az elkövetők magyarságának foka, az abszolút mérőeszköz pedig a hangerő és a bőrszín. A megdobáltak magyarsága viszont ehhez képest relatív. Abból mérhető le, hogy maguk a dobálók mennyire mély magyarok. Ha a kődobálók nagyon magyarok, akkor az áldozataik, akiket dobálnak – az igaz magyar joggyakorlat szerint –, már nem is annyira magyarok, vagy nem elsősorban azok.

Így már érthető is, hogy a nemzeti radikális (magyar!) fiatalok miért számíthatnak enyhébb büntetésre, mint a cigányok. A „magyarok nyilai”, a „magyar igazság és élet” vagy a „jobbik Magyarországért” érdekében köveket dobálóknak igazolásuk van arról, hogy ők nem magyarokat céloznak. Az ő célpontjaik a melegek, a zsidók és a szolgálatban lévő rendőrök. Nem a magyarok. Aki árpádsávos magyar lobogó alatt dobál, azt a magyarellenesség vádja hivatalból nem érheti. A buzik és a rendőrök elleni támadás hogy is irányulhatna a magyarok ellen? A homokosok nem államalkotó tényezők, sőt a szolgálatban lévő rendőrök sem azok. A cigány kődobálókkal egészen más a helyzet. Dr. Répássyné Németh Laura bíró így fogalmazott a cigány kődobálók perében hozott ítélet indoklásában: „ez a magyar nemzet ellen, a magyar nemzet körébe tartozó csoportok ellen irányuló cselekmény”.

Az ítélet világos. A cigányok a magyarok ellen. Ez a vád összefér a nemzetfelfogásunkkal, hiszen Magyarország a magyaroké. De nemcsak elfogadható ez a vád, hanem hihető is, hiszen Olaszliszka óta közhely a sajtóban, hogy a „cigánybűnözők” támadás előtt mindannyiszor elharsogják hírhedett harci kiáltásukat: „Üsd a magyart!”.

Bizonyíték nélkül azonban mindez csak vádaskodás lenne. A miskolci ítélet azért születhetett meg, mert a kődobálás színhelyén a gondos nyomozás végre talált egy botot, amelyre gondos kezek ezt írták: „Halál a magyarokra!”.

Nekem ez a szimpla durung nem tűnik nagyon meggyőzőnek. Akkor sem hinném el, ha akadna olyan megfélemlített vádlott, aki a koncepciós perek szertartásrendje szerint sajátjaként bevállalná a botot.

A bíróság ugyanis elmulasztotta feltenni a kérdést: Hogyan született ez az egyetlen botba sűrített, egészen letisztult ideológia? Hol a többi bot? Hol a botműhely? A Molotov-koktél-gyár mellett? Ki fogalmazta a mondatot? És ki sugalmazta?

Ha a bíróság elmulasztotta, én felteszem a kérdéseket, és úgy illő, hogy a terület ismerőjeként válaszolni is segítsek. Egynegyed évszázada cigány telepeken élek Pécstől Miskolcig falun és városon. Számtalan roma intézmény irodáját ismerem, sok száz lakásban jártam, sok ezer emberrel beszéltem cigányul és magyarul. Rossz hírem van a rasszisták számára: a cigánytelepeken hiába is keresnék ennek a botnak a párját. Ilyen botok a valóságban nincsenek.

A botra írt szörnyű mondatot sem hallottam sehol Magyarországon huszonöt esztendő alatt. Nem mond ilyet senki, se cigányul, se magyarul. Sem a putrik mélyén elcsattanó káromkodásokban, sem a tűz körül hallható történetekben, sem a fiatalok kakaskodásaiban, sem a botfaragó öregek dohogásában, sem a kisebbségi önkormányzatok tervezeteiben.

Ez a mondat máshol született. Előzményei nem a cigányok köréből, hanem a magyar sajtóból mutathatók ki. „A jelenség régi, de az egy héttel ezelőtti dunaszerdahelyi események nyomán felparázslott magyarellenes hangulat közepette már tucatnyi vegyesen lakott település magyar nevét fújták le festékszóróval, vagy hagytak maguk után magyarokat fenyegető falfirkákat az ismeretlenek. Nyitracsehiben a szlovák Nemzeti Ellenállás nevű fantomszervezet nevében írták ki valakik, hogy „Halál a magyarokra!” – írja a Népszava 2008 novemberében.

Cigány összefüggésben először 2009 őszén, az olaszliszkai perben bukkan fel hasonló gondolat: „öld meg, üsd agyon a magyart”. Ez ott még nem a vádemelés része, csak a helyszíni tárgyalás egyik zamatos eleme, ami senkire nem volt rábizonyítható. A mondatot mégis felkapja a sajtó, mert nagyon is beleillik a kibontakozó cigányellenes propagandakampányba. A cigányokról megfestett rémkép részeként hamar beépül a közgondolkodásba. Csak 2010 őszéig kell érlelődnie mindannyiunkban, amíg aztán egy másik perben a miskolci bírák már a vád alapjává is teszik. A miskolci bíróság ekkor lépett a koncepciós per útjára: ekkor adott helyt annak a fantáziadús képzelődésnek, hogy a cigánytelepeken magyarellenes szervezkedés folyik. Ekkor lépett át a rasszista mitológia a miskolci rendőrfolklórból, a végrehajtó hatalom sötét bugyraiból az ítélkező hatalom emelkedett szentélyébe.

Nehéz dolguk volt azoknak, akik be akarták vetni a jog eszközét a jogegyenlőség megcsúfolására. A miskolci vádemelésről már csaknem egy évvel az ítélet előtt így ír a „jól értesült” „sajtó” a közvélemény épülésére:

„Még tavaly március 15-én Miskolc egyes, cigányok lakta területein ismeretlen személyek olyan hamis híreket terjesztettek, miszerint nemzeti radikális csoportok érkeznek Miskolcra, hogy a cigányokat megtámadják – mondta a szóvivő. A hír hatására a vádlottak közül ketten Molotov-koktélokat kezdtek gyártani, a március 15-ről 16-ra virradó éjszaka pedig a 11 vádlott és több ismeretlen társuk összegyűlt egyikük portáján, azzal a szándékkal, hogy az arra járó autókat megállítják, és a benne ülőket bántalmazzák” – adja hírül 2010 januárjában a Szent Korona Rádió.

Vannak tehát ismeretlen rémhírterjesztők. Nem tudjuk, kik ők. Vannak nemzeti radikális csoportok is. Tudjuk, hogy nemzeti ünnepeinken éveken keresztül ezek a csoportok hogyan randalíroztak a nyílt utcán. Még az általunk keresett Molotov-koktélgyár is fölsejlik a „híradásban”, bár később ez a gyár elillan a nyilvánosság tekintete elől… Aztán váratlanul valami logikátlan dologba botlunk a szélsőséges hírportál kezdetleges fércművében. Mert ugyan vajon miért is születik meg a cigányokban az a szándék, hogy a házuk előtt véletlenszerűen elhaladó autókban ülőket bántalmazzák? Ezt nem tudjuk meg. Talán, mert Szögi Lajos tragédiája óta a cigánytelepeken elhaladó minden autóban szimbolikusan mindannyian ott ülünk, az egész magyar nemzet méltán fél? Ezzel még csak lélekben vagyunk közelebb a magyar nemzet elleni cselekményhez, itt valami hiányzik… A logikai űr kitöltéséhez szükséges egy bot, egy esztendő, egy ügyészség és egy bíróság. Ha már van bot, arra fel lehet írni azt a mondatot, ami egy évvel később kell a vádemelés koncepciójához.

Ennek a botnak annyi köze van a cigányokhoz, mint a Cion bölcseinek a zsidókhoz. Ez a bot nem tárgyi bizonyíték. Ez a bot egy szánalmas koholmány. Az ötlet nagyon is árulkodó. Rávall azokra, akik kiagyalták. A nacionalista propaganda természetrajza jól ismert jelenség. A nemzeti szélsőségesek szívesen árulják a portékájukat úgy, mint a nép eredeti és romlatlan szellemiségét. Ezért a sok népies motívum, ezért a sok fafaragás. Ezért a bot. Neander-völgy a Neander-völgyieké. A XX. század közepe óta tudjuk, hogy a rasszista propaganda nem népművészeti alkotás. Az ilyen ideológiák nem erdőn-mezőn és nem a nép ajkán születnek, hanem nagyon is művi környezetben. Cigarettafüstös szerkesztőségekben és pártbizottságok zárt ajtói mögött. De mit keres az otromba husáng az ítélkező hatalom kezében? Mit keres a fajvédelem a miskolci bíróságon?

Vádolom a miskolci bíróságot.

J’accuse… Vádolom… … „Tudom, hogy e váddal megszegem a sajtóról szóló 1881. évi július 29-i törvény rágalmazás elleni 30. és 31. §-át. Szándékosan szegem meg. Azokat az embereket, akiket megvádolok, nem ismerem, soha nem láttam, nem vagyok velük haragban. Az én számomra ők pusztán a társadalmi rosszindulat szellemei. Én pedig csupán egy fordulat előidézője akarok lenni: az igazság és az igazságosság győzedelmét siettetem”… – írta Émile Zola, 1898. január 13-án a rasszista bírósági gyakorlat láttán. És sikerült neki.

Derdák Tibor szociológus

Forrás: http://beta.nol.hu/archivum/20110406-j_accuse_

A bukaresti koncertjén arról beszélt Madonna, hogy a cigányokat negatív megkülönböztetés éri Kelet-Európában, és emiatt nagyon szomorú.

Rajongók ezrei hurrogták le Madonnát a bukaresti koncertje alatt, amikor a cigányok védelmére kelt, jelentette az AP.

A kétórás fellépés egyik szünetében az énekesnő arról beszélt, hogy a romákat negatív megkülönböztetés éri Kelet-Európában, és hozzátette, hogy emiatt szomorú, mert senkivel sem szabad így bánni. A fújolásra viszont nem reagált.

A hatvanezres közönség előtt több roma táncos is fellépett Madonnával, az ő produkciójukat megtapsolta a hatvanezres tömeg. Romániában a hivatalos adatok szerint félmillió roma él, de a valós szám inkább kétmillió lehet.

http://index.hu/kultur/showbiz/2009/08/27/madonna_a_ciganyokat_vedte_kifutyultek/

Valamivel kevesebb mint nyolcszáz, többségében cigány fiatal tanul Magyarországon a Dzsaj Bhím közösség tanodáiban és a sajókazai Dr. Ámbédkar Gimnáziumban. Nemcsak az iskolás korúakat, a felnőtteket is szívesen látják a padokban, előfordul az is, hogy a szülő gyerekével együtt jár iskolába.

A közösség segítségével befejezheti az általános iskolát, akinek ez korábban nem sikerült. Aki tovább szeretne tanulni, felkészülhet a gimnáziumi évekre, sőt, érettségit is szerezhet a gimiben. A diákok az iskolával olyan helyekre juthatnak el, ahová cigánysorról ritkán utaznak emberek: színházba, közönségtalálkozókra járnak. A tanodahálózat olyan képzéseket próbál nyújtani, amelyek egyébként csak náluk tehetősebbek gyerekei számára elérhetőek. Kézműves foglalkozásokat tartanak, táncos vagy színházi órákat rendeznek a diákoknak.

Sajókazán két egyetemistával is találkoztunk, akik India kirekesztett csoportjából, a kaszton kívüliek közül érkeztek Európába, hogy magasan képzett szakemberként térjenek vissza segíteni a kaszton kívülieket az egyenlőségért folytatott harcban.

Swati Kamble szerint, aki korábban angol nyelvet tanított Sajókazán, a cigányok és az érinthetetlenek helyzetében a legnagyobb hasonlóság a mindennapos elnyomás, amelyben élnek. A nyomorból az oktatás és a felelősségvállalás jelentheti a kiutat – mondja az indiai lány.

Forrás: Bálint Csaba, HVG, 2011. április 21.

India Alkotmánya, amelynek alkotóját szentté avatták

India alkotmánya a világ leghosszabb ilyen jellegű szövege.

Ez a dokumentum biztosította, hogy India máig az egyetlen harmadik világ-beli ország, ahol nem alakult ki diktatúra az elmúlt 60 évben.

Ennek az alkotmánynak a megtervezője Dr. Ámbédkar.

14. gyermeknek született egy halmozottan hátrányos helyzetű családban.

Minden nehézség dacára Dr. Ámbédkar kitartott a tanulmányai mellett. Felvételi vizsgát tett, diplomázott, külföldre ment. A Nyugat legelőkelőbb egyetemein tanult, s 1917-ben a Columbia Egyetemről bölcsészetből mester fokozattal, filozófiából doktorátussal tért haza.

Az alkotmány preambuluma a szabadságról, az egyenlőségről és a testvériségről beszél, Indiát világi köztársaságnak határozza meg.

Dr. Ámbédkar kezében alkotmánnyal, nyakában virágfüzérrel

Zarándok Magyarországról, a Dzsaj Bhím Közösségből az Indiai Alkotmány eredeti példányánál Delhiben

Az indiai Alkotmány alkotójának utolsó lakhelye - ma nemzeti emlékhely

dr. Pósán László alperes, a Fidesz országgyűlési képviselője

A Fővárosi Bíróság a dr. Kárpáti Miklós ügyvéd (1136 Budapest) által képviselt Derdák Tibor (3720 Sajókaza) felperesnek a dr. Szalay Péter ügyvéd (1054 Budapest) által képviselt dr. Pósán László (Képviselői Irodaház, 1054 Budapest) alperes ellen személyiségi jog iránti perében meghozta a következő

ÍTÉLETET

dr. Pósán László alperes, a Fidesz országgyűlési képviselője

A bíróság megállapítja, hogy az alperes a 2009. március 24-i írásos interpellációjában azzal, hogy azt a valós tényt, hogy a felperes által meghirdetett iskolai intézmények, telephelyek illetve szakok nem mindegyike indult el, illetve nem mindenben felelt meg a törvényes előírásoknak (pl. volt, hogy induláskor nem rendelkezett OM számmal, működési engedéllyel, megfelelő végzettségű pedagógussal). Abban a hamis színben tüntette fel, mintha a felperes a romaoktatásban forgolódó, közpénzeket csapoló hírhedt szélhámos lenne, aki anyagi haszonszerzés érdekében hoz létre ténylegesen vagy látszólag iskolákat, ennek érdekében hamis oktatási ígéretekkel kürtöli tele a médiát – megsértette a felperes jó hírnevéhez fűződő személyiségi jogát.

A bíróság megállapítja, hogy az alperes azzal, hogy a 2009. március 30-i Országgyűlésen elhangzott miniszterhez intézett kérdésében azt a hamis látszatot keltette, hogy a felperes jogilag nem létező iskolákat működtetne több településen, valamint megalapozatlanul állította, hogy hamis ígéretekkel becsapott volna cigány családokat – megsértette a felperes jóhírnévhez fűződő személyiségi jogát.

A bíróság a felperest a további jogsértéstől eltiltja.

A bíróság kötelezi az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 500.000,- (Ötszázezer) forintot és azután 2009. március 30-tól a kifizetésig a késedelemmel érintett naptári félévet megelőző utolsó napon érvényes jegybanki alapkamatát.

A bíróság feljogosítja a felperest, hogy két Országos napilapban tegye közzé a bíróság ítéletének fenti jogsértést megállapító rendelkezését az ítélet jogerőre emelkedése után.

Ezt meghaladóan a bíróság a keresetet elutasítja.

A bíróság kötelezi az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 40.000,- (Negyvenezer) forint perköltséget.

A felperes illeték-feljegyzési joga folytán le nem rótt 60.000,- (Hatvanezer) forint illetékből 20.000,- (Húszezer) forintot a felperes, 40.000,- (Negyvenezer) forintot az alperes köteles külön felhívásra megfizetni a magyar államnak.

Az ítélet ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül van helye fellebbezésnek, melyet a jelen bíróságon lehet 3 példányban előterjeszteni.

(…)

Budapest, 2011. február 16.

dr. Istenes Attila sk
bíró

Khaled Said sikeres egyiptomi fiatal volt. Középosztálybeli családban nőtt fel, az Egyesült Államokban tanult számítógép-programozást, szabadidejében zenét szerzett. Jó állás és kényelmes élet várt volna rá – az azóta megbukott Mubarak-rezsimmel talán törődnie sem kellett volna.

Wael Ghonim február 8-án a Tahrir téren (Reuters - Dylan Martinez)

A történet azonban váratlan fordulatot vett: 2010. június 6-án egy kairói internetkávézó második emeletén ült, amikor a rendőrség onnan lecibálta, majd a nyílt utcán agyonverte. A rendőrök feltehetően úgy gondolták, hogy Said egy olyan videót készült feltenni az internetre, amelyen rendőrök osztozkodnak drogkereskedelemből származó bevételen. A hivatalos jelentés szerint Said drogcsempész volt, és azért halt meg, mert ijedtében megpróbálta lenyelni a nála található hasist. Nem sokkal később azonban előkerült egy fotó – amelyen a 28 éves férfi verésektől eltorzult arca látható –, és pillanatok alatt elterjedt az interneten.

A sokkoló fénykép hamar eljutott Wael Ghonimhoz is. A harmincéves fiatalember pontosan azt az életet élte, ami Khaledre várt. A Google közel-keleti és észak-afrikai ügyekért felelős marketingigazgatójaként Dubai egy elegáns külvárosában lakott feleségével és gyermekével; a jó fizetés mellé nagy ház és úszómedence is dukált. A hazája, Egyiptom politikai viszonyai iránt már korábban is érdeklődő férfi a veréstől eltorzult arcot nézve úgy érezte: akár ő is lehetne a képen. Hiába szerez valaki amerikai diplomát, lesz sikeres és próbálja élni a maga életét, távol maradva a politikától, a politika nem marad távol tőle.

Ettől kezdve kettős életet élt. Nappal az amerikai internetes óriáscég alkalmazottja volt, éjjel pedig El Shaheed, magyarul a „Mártír” álarca mögé bújva dolgozott a Facebook közösségi portálon. E néven, Said személyiségét magára öltve, indította a We are all Khaled Said (Mi mind Khaled Said vagyunk) oldalt. Fotókat és videókat, az egyiptomi rendőri brutalitás bizonyítékait töltötte fel ide minden éjjel. A Facebookoldalhoz hamarosan százezrek csatlakoztak, és az egyiptomi rendszerrel elégedetlen fiatalok egyik legfontosabb fóruma lett.

– Éjjel-nappal az oldalon dolgozott. Néha elmentem aludni, és amikor felkeltem, láttam a csetprogramon, hogy ő egész éjjel le sem feküdt – mondta egy barátja, Habib Haddad az amerikai Time magazinnak.

A tunéziai forradalmat látva, egy hirtelen ötlettől vezérelve januárban Ghonim úgy döntött: tüntetést hirdet. Pont, mint amikor valaki születésnapi bulit rendez, egyszerűen létrehozott egy „eseményt” a Facebookon. Hamarosan negyvenezren kattintottak és üzenték: jövünk. – Én nem vagyok hős, csak fogtam a billentyűzetet és gépeltem. Nem sodortam magam veszélyes helyzetbe, a legegyszerűbb dolgot tettem, amit lehetett. Azok a hősök, akik végig kint voltak a Tahrir téren – mondta később.

Ghonim családi okokra hivatkozva hat nap rendkívüli szabadságot kért; munkaadóit nem tájékoztatta politikai tevékenységéről. Kairóba utazott, és (kilétét nem felfedve, a tömegben elvegyülve) ott volt az első tüntetésen, amely tizennyolc nappal később a negyven éve uralkodó diktátor, Hoszni Mubarak lemondásához vezetett.

Arról azonban Ghonim semmit sem tudott, hogy a tüntetésből forradalom lett. Két nappal később, január 27-én hajnalban barátaitól indult hazafelé, amikor civil ruhás rendőrök elfogták és egy autóba tuszkolták. Innentől senki, még családja sem tudta, hol van – még azt sem, él-e egyáltalán. A Google néhány nappal később jelentette be, hogy munkatársa eltűnt. Még ekkor sem tudta senki, hogy Wael áll a Mártír alakja mögött, ám sokaknak megfordult a fejében, hogy ő is az akkor már a forradalom jelképévé vált Khaled Said sorsára jutott.

Alteregójához hasonlóan a vékony, középmagas, szemüveges és divatosan öltözködő Wael is középosztálybeli egyiptomi családba született. Az amerikai Time magazin szerint bőbeszédű és magabiztos fiú jó iskolákba járt, tizenhárom éves koráig Szaúd-Arábiában nevelkedett – a család ekkor költözött vissza Kairóba. Informatikusként végzett a helyi egyetemen, majd az American University kairói campusán tanult marketinget és pénzügyeket – itt 2007-ben szerzett MBA-fokozatot.

Már 18 éves korában részt vett azonban egy internetes oldal kialakításában, ami később az arab világ egyik leglátogatottabb portálja lett. A magánéletben is az internetre hagyatkozott: amerikai feleségét a világhálón ismerte meg. – Bármikor folyamodhattam volna amerikai állampolgárságért, de nem tettem – bizonygatta hazaszeretetét a sajtóban.

A Google-nál 2008 novemberében kezdett dolgozni egy olyan kezdeményezésen, amely az arab világban újonnan a világhálóra kapcsolódó felhasználóknak igyekszik elmagyarázni, hogyan és mire tudják használni az eleinte bonyolultnak és félelmetesnek tűnő internetet. 2010 januárja óta a Google közel-keleti és észak-afrikai marketingigazgatója. Ekkor költözött az Egyesült Arab Emírségekbe.

A történet azonban váratlan fordulatot vett: 2010. június 6-án egy kairói internetkávézó második emeletén ült, amikor a rendőrség onnan lecibálta, majd a nyílt utcán agyonverte. A rendőrök feltehetően úgy gondolták, hogy Said egy olyan videót készült feltenni az internetre, amelyen rendőrök osztozkodnak drogkereskedelemből származó bevételen. A hivatalos jelentés szerint Said drogcsempész volt, és azért halt meg, mert ijedtében megpróbálta lenyelni a nála található hasist. Nem sokkal később azonban előkerült egy fotó – amelyen a 28 éves férfi verésektől eltorzult arca látható –, és pillanatok alatt elterjedt az interneten.

A sokkoló fénykép hamar eljutott Wael Ghonimhoz is. A harmincéves fiatalember pontosan azt az életet élte, ami Khaledre várt. A Google közel-keleti és észak-afrikai ügyekért felelős marketingigazgatójaként Dubai egy elegáns külvárosában lakott feleségével és gyermekével; a jó fizetés mellé nagy ház és úszómedence is dukált. A hazája, Egyiptom politikai viszonyai iránt már korábban is érdeklődő férfi a veréstől eltorzult arcot nézve úgy érezte: akár ő is lehetne a képen. Hiába szerez valaki amerikai diplomát, lesz sikeres és próbálja élni a maga életét, távol maradva a politikától, a politika nem marad távol tőle.

Ettől kezdve kettős életet élt. Nappal az amerikai internetes óriáscég alkalmazottja volt, éjjel pedig El Shaheed, magyarul a „Mártír” álarca mögé bújva dolgozott a Facebook közösségi portálon. E néven, Said személyiségét magára öltve, indította a We are all Khaled Said (Mi mind Khaled Said vagyunk) oldalt. Fotókat és videókat, az egyiptomi rendőri brutalitás bizonyítékait töltötte fel ide minden éjjel. A Facebookoldalhoz hamarosan százezrek csatlakoztak, és az egyiptomi rendszerrel elégedetlen fiatalok egyik legfontosabb fóruma lett.

– Éjjel-nappal az oldalon dolgozott. Néha elmentem aludni, és amikor felkeltem, láttam a csetprogramon, hogy ő egész éjjel le sem feküdt – mondta egy barátja, Habib Haddad az amerikai Time magazinnak.

A tunéziai forradalmat látva, egy hirtelen ötlettől vezérelve januárban Ghonim úgy döntött: tüntetést hirdet. Pont, mint amikor valaki születésnapi bulit rendez, egyszerűen létrehozott egy „eseményt” a Facebookon. Hamarosan negyvenezren kattintottak és üzenték: jövünk. – Én nem vagyok hős, csak fogtam a billentyűzetet és gépeltem. Nem sodortam magam veszélyes helyzetbe, a legegyszerűbb dolgot tettem, amit lehetett. Azok a hősök, akik végig kint voltak a Tahrir téren – mondta később.

Ghonim családi okokra hivatkozva hat nap rendkívüli szabadságot kért; munkaadóit nem tájékoztatta politikai tevékenységéről. Kairóba utazott, és (kilétét nem felfedve, a tömegben elvegyülve) ott volt az első tüntetésen, amely tizennyolc nappal később a negyven éve uralkodó diktátor, Hoszni Mubarak lemondásához vezetett.

Arról azonban Ghonim semmit sem tudott, hogy a tüntetésből forradalom lett. Két nappal később, január 27-én hajnalban barátaitól indult hazafelé, amikor civil ruhás rendőrök elfogták és egy autóba tuszkolták. Innentől senki, még családja sem tudta, hol van – még azt sem, él-e egyáltalán. A Google néhány nappal később jelentette be, hogy munkatársa eltűnt. Még ekkor sem tudta senki, hogy Wael áll a Mártír alakja mögött, ám sokaknak megfordult a fejében, hogy ő is az akkor már a forradalom jelképévé vált Khaled Said sorsára jutott.

Alteregójához hasonlóan a vékony, középmagas, szemüveges és divatosan öltözködő Wael is középosztálybeli egyiptomi családba született. Az amerikai Time magazin szerint bőbeszédű és magabiztos fiú jó iskolákba járt, tizenhárom éves koráig Szaúd-Arábiában nevelkedett – a család ekkor költözött vissza Kairóba. Informatikusként végzett a helyi egyetemen, majd az American University kairói campusán tanult marketinget és pénzügyeket – itt 2007-ben szerzett MBA-fokozatot.

Már 18 éves korában részt vett azonban egy internetes oldal kialakításában, ami később az arab világ egyik leglátogatottabb portálja lett. A magánéletben is az internetre hagyatkozott: amerikai feleségét a világhálón ismerte meg. – Bármikor folyamodhattam volna amerikai állampolgárságért, de nem tettem – bizonygatta hazaszeretetét a sajtóban.

A Google-nál 2008 novemberében kezdett dolgozni egy olyan kezdeményezésen, amely az arab világban újonnan a világhálóra kapcsolódó felhasználóknak igyekszik elmagyarázni, hogyan és mire tudják használni az eleinte bonyolultnak és félelmetesnek tűnő internetet. 2010 januárja óta a Google közel-keleti és észak-afrikai marketingigazgatója. Ekkor költözött az Egyesült Arab Emírségekbe.

Egyiptomot azonban nem felejtette el. Édesanyja, Iman a The Los Angeles Times tudósítójának elmondta: fia mindig levert lett az ország szegénységét látva, amikor hazalátogatott. Wael tavaly áprilisban vállalt először politikai feladatot: elment az ellenzéki vezető, Mohamed el-Baradei támogatóinak gyűlésére, majd önkéntesnek jelentkezett a kampányba. Marketinges tapasztalatának köszönhetően hamar népszerűvé tette a politikus Facebook-oldalát.

Innen már egyenes út vezetett a El Shaheed alakján át egészen az egyiptomi hatóságok börtönéig, ahol tizenkét napig tartották fogva, végig bekötött szemmel. Neki azonban nagyobb szerencséje volt, mint választott személyiségének: elmondása szerint folyamatosan kihallgatták, ám nem verték meg. – Csak azt akarták tudni, külföldről pénzeli-e valaki a felkelést. Végül meggyőztem őket, hogy csupán hazaszeretetből tettem mindent, és senki sem állt mögöttem – mondta szabadulása után néhány órával egy tévéinterjúban. Ekkor árulta el azt is: ő hirdette meg a január 25-i tüntetést.

– Nem vagyok áruló. Ha az lennék, maradtam volna Dubaiban a szép nagy házamban. A magánéletem is romokban hever, a feleségem már válni akart, amiért soha nem törődök vele – bizonygatta szándékait kétségbeesetten az egyik egyiptomi magántelevíziónak, a Dream TV-nek adott nyilatkozatában.

Ghonim a kairói tüntetések második hetében szabadult ki. A Tahrir téren összegyűlt fiatalok hősként ünnepelték, ám ő ezt elutasította. Akarata ellenére azonban újra fontos szerep jutott neki: az említett tévéinterjú során sokszor elérzékenyült, majd amikor a forrongások fiatal áldozatainak képeit mutatta a csatorna, sírva rohant ki a stúdióból.

– Én ezt nem akartam – zokogta. Sokak szerint ez a jelenet adott új erőt a tiltakozásoknak: másnap a Tahrir téren sokan nyilatkoztak úgy a sajtónak, hogy Ghonim megindító szereplésének hatására jöttek ki tüntetni. Mubarak három nappal később mondott le. A forradalom győzelme után sokan gondoltak arra, hogy Ghonim a tüntetők élére áll, és politikai szerepet vállal. Ő azonban eltűnt a reflektorfényből, és csak annyit üzent: szeretne visszamenni dolgozni, „ha szabad”. A Khaled Said nevét viselő Facebook-oldal profilképe pedig megváltozott. Nevető egyiptomiakat ábrázol, azzal a felirattal: „Az álmok valóra válnak.”

Forrás: http://nol.hu/archivum/20110322-a_billentyuzet_forradalmara

2011. március 3. csütörtök: – Ötévnyi pereskedés után jogerősen vesztett a jászladányi magániskolát működtető alapítvány a Nemzeti Erőforrás Minisztérium ellen. A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla elutasította az alapítvány kártérítési keresetét, és hatályon kívül helyezte az első fokú bírósági határozatot.

Ötévnyi pereskedés után jogerősen lezárult a jászladányi magániskolát működtető alapítvány kártérítési ügye a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) ellen: pert nyert a tárca.

A történet előzményei 2001-re nyúlnak vissza, amikor országos nyilvánosságot kapott a „jászladányi iskolaügy”. Ahogy azt a Roma Sajtóközpont (RSK) elsőként hírül adta, a helyi önkormányzat úgy próbálta meg a roma és a nem roma tanulókat szétválasztani, hogy létrehozott egy alapítványi iskolát. Dankó István polgármester az erről szóló előterjesztésében akkor a következőkkel indokolta az intézmény megalapítását: „népeket, amelyek kultúrákat hordoznak, nem lehet erőszakosan egybezárni”.

A 2002-es kormányváltást követően az oktatási tárca új vezetése hamar felismerte, hogy a jászladányi ügy kimenetelétől függhet a szegregáció-ellenes politikájának hitele. 2002 augusztusában Magyar Bálint oktatási miniszter megtagadta a minisztériumi azonosító kiadását az alapítványi iskolának. 2006 májusában a jászladányi Zana Sándor Imre Nevelési, Oktatási Közhasznú Alapítvány polgári pert indított a szaktárca ellen, és a keresetükben 33 millió forint nem vagyoni kártérítést követeltek a szakminisztériumtól. Dankó István polgármester akkor elmondta az RSK-nak, igazságügyi könyvszakértővel mérették fel, hogy mekkora veszteséget okozott nekik a minisztériumi azonosító szám kiadásának megtagadása, és az, hogy emiatt egy éves csúszással tudták csak megkezdeni a munkát. Hozzátette, hogy az anyagi kártérítésben nem volt benne az erkölcsi veszteségük, vagyis az, hogy „bűnös település” lett Jászladány.

Az első fokon eljáró Fővárosi Bíróság tavaly májusában valamivel több, mint húszmillió forint megfizetésére kötelezte az Oktatási és Kulturális Minisztériumot (OKM). A nem jogerős bírósági ítélet indoklása szerint a szakminisztérium kárt okozott, mivel jogszabálysértő volt az azonosító szám kiadását elutasító határozata. A jogutód szakminisztérium, a NEFMI sajtóosztályán közölték, a bíróság arra hivatkozott, hogy mivel az iskola működési engedélye kapcsán új eljárás indult, a szakminisztériumnak nem az elutasításról, hanem csak az azonosító szám felfüggesztéséről kellett volna döntenie.

A nem jogerős ítélet ellen az OKM és az alapítvány is fellebbezett. Utóbbi a még „hiányzó” 13 millió forint nem vagyoni kártérítés megítélését kérte, az előbbi pedig a kereset elutasítását. A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla hatályon kívül helyezte az első fokú bírósági ítéletet és elutasította az alapítvány keresetét. A NEFMI közlése szerint a bíró a szóbeli indoklásban, kifejtette, hogy nem áll fenn ok-okozati összefüggés a minisztériumi azonosító szám kiadását elutasító határozat és a magániskola működésének meg nem indulása között. Ennek oka ugyanis a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közigazgatási Hivatalnak az alapítvány fenntartásában működő oktatási intézmény működési engedélyét megsemmisítő határozata volt. A NEFMI közlése szerint a bíró a szóbeli indoklásában közölte, hogy nem megalapozott az alapítvány keresete, mert nem lehet a kár kiszámításánál kizárólag az elmaradt bevételeket figyelembe venni, és eltekinteni attól, hogy kiadások is elmaradtak amiatt, hogy egy évig nem működött az iskola.

Lakatos Elza, Roma Sajtóközpont

Forrás: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=400641

Az érinthetetlenekkel szembeni előítéletek még mindig élnek Indiában

A független India alkotmánya szerint nem léteznek kasztok a több mint egymilliárd lakosú országban. Ám a szokások lassan változnak: az „érinthetetlen” dalitok vidéken továbbra sem egyenrangúak a felső négy kasztba tartozókkal.

December elején az indiaiak, ha tehetik, nem vonattal mennek Mumbaiba. A kocsik ilyenkor annyira teli vannak, hogy ha egyáltalán fel tudnak szállni, a lefoglalt helyükre akkor sem tudnának leülni. Több százezer dalit, azaz a legalsó kasztba tartozó férfi, nő és kisgyerek indul ugyanis ekkor a tizennégymilliós nagyvárosba, hogy december 6-án megemlékezzen Bimrao Ramdzsi Ámbédkar halálának évfordulójáról. Ilyenkor övék a vonat. Ezt mindenki tudja. Az 1956-ban elhunyt politikus az érinthetetlenként kezelt emberek jogaiért harcolt egész életében, ezért a dalit közösség csaknem istenként tiszteli, és minden évben megünnepli születésének és halálának évfordulóját is.

Sokan már napokkal korábban útra kelnek, majd néhány napig az ünnepség helyszínén táboroznak. A Sivadzsi Park a város szívében fekszik, egy lakónegyedben. A helyiek erre az időre vidékre utaznak vagy bezárkóznak a lakásukba – rosszul viselik a napokig az utcákon, esetleg kertjeikben táborozó ünneplőket. Kívülállók becslései szerint mintegy félmillióan gyűlnek össze az Ámbédkar Dzsajanti alkalmából, a szervezők szerint legalább egymillióan.

A Sivadzsi Parkban még este kilenc után is sokan hallgatják a politikai beszédeket, válogatnak az Ámbédkar írásait áruló kereskedőknél. Bóvli is sok van, ám mind a politikáról szól: a dalit „isten” fotói, szobrai, képmásával ellátott nyakláncok, tányérok és minden más, amire nyomtatni lehet. Számos szervezet ingyen oszt ételt, és még éjjel is kilométeres sor kígyózik a kedvesen „Babasahebnek” is nevezett politikus szobra előtt – mindenki meg akarja érinteni. Sokan gyűlnek össze egy óriásplakátnál is, amely egy kinagyított indiai bankjegyet ábrázol – ám Mahatma Gandhi portréjának helyére itt Ámbédkar került. (Az indiai papírpénzen, bármilyen címlet is legyen az, a függetlenségi törekvéseket vezető Gandhi látható.) A tenger mellett egy csapat fiatal fiú fényképezkedik büszkén, nyakukban kék selyemsál, rajta a dalitmozgalom emblémájával.

Dzsogíta a Mumbai Egyetemen takarít - szárija új és csillogó. Megengedheti magának, mert a férje is dolgozik.

– Ti magyarok vagytok? – állít meg minket a tömegben egy fiatalember. Egy civil szervezetnél dolgozik, és hallott róla, hogy Derdák Tibor Magyarországon Dzsaj Bhím (Éljen Ámbédkar!) Közösséget alapított, ezért úgy gondolta, az ünnepségre tévedt külföldiek magyarok lehetnek. (Derdák szerint a romák és a dalitok helyzete hasonló, és ha az indiai kitaszítottak helyzetén Ámbédkar tudott segíteni, akkor filozófiája a romák számára is hasznos lehet.) Babasaheb Ámbédkar 1891-ben született, egy dalit család tizennegyedik gyermekeként. Az általános iskolában az érinthetetlenek nem ülhettek együtt a felsőbb kasztokba tartozó gyerekekkel, a tanár nem foglalkozott velük. Ő mégis elvégezte az általános iskolát, testvérei közül egyedüliként, majd az első dalitként került egy bombayi elit gimnáziumba. 1918-ban már egy főiskolán tanított ugyanitt. Az érinthetetlenség azonban idáig kísérte: professzortársai nem voltak hajlandók ugyanabból a vizeskancsóból vizet tölteni, amiből ő ivott. Később a Columbia University, a University of London és a London School of Economics diplomáját is megszerezte.

Mozgalmat 1927-ben indított a dalitok helyzetének javítása érdekében, 1947-ben pedig a független India első jogi ügyekkel foglalkozó minisztere lett. Az indiai alkotmányozó bizottság elnökeként ma őt tekintik az országban az alaptörvény „atyjának”. Később egyre közelebb került a buddhizmushoz, végül 1956-ban át is tért e vallásra, majd ugyanezen a napon ő maga áttérítette csaknem félmillió hindu követőjét. Ámbédkar a buddhizmusban látta a kiutat a kasztrendszerből. Áttérése után két hónappal meghalt, ám követői ma is sokan áttérnek a buddhizmusra, elsősorban Maharastra és Uttar Pradesh államokban.

A dalitok felszabadítójának nevét viseli az a civil szervezet is, amelyet Lalit Babar alapított 1987-ben. A dalit származású, hatvanas éveiben járó férfi eleinte csak saját falujának kitaszított lakosain akart segíteni, ma már azonban egész Maharásztra államban dolgoznak munkatársai.

– Dongargaon faluban születtem, ahol három és fél ezren élnek. Itt jártam általános iskolába, de a többi diák soha nem érintett meg. Amikor vizet akartam inni, egy felsőbb kasztbeli embernek kellett magasra emelt korsóból a tenyerembe öntenie, nehogy bepiszkítsam a vizet – meséli későbbi találkozásunkon Babar.

Ambédkar tanításaival a főiskolán ismerkedett meg. Diploma után az indiai állami bankban kezdett dolgozni, ám hétvégenként hazajárt a falujába, és próbálta öntudatra ébreszteni, tanítani a dalit fiatalokat. – Összejöttünk tíz-tizenöten és megbeszéltük, hogy megpróbáljuk megváltoztatni az emberek hozzáállását. Azért a harminc-negyven dalit családért fogunk dolgozni, akik ott élnek. Csak így lehetnek biztonságban, mert volt olyan falu, ahol rágyújtották a házat egy dalit családra – mondja Babar, aki tradicionális indiai öltözetet visel, ám okostelefonját nem engedi el egy percre sem.

Fotók, poszterek, könyvek - a Sivadzsi Parkban december 6-án minden kapható, ami Ámbédkárral kapcsolatos

A nagyvárosokban már csökken a dalitokkal szembeni diszkrimináció, a vidéki Indiában azonban még mindig élnek a régi szokások. A négy kaszt egyikébe sem tartozó, tulajdonképpen kaszton kívüli érinthetetlenek sok faluban még mindig elkülönülve élnek a többségtől, ők végzik az olyan „piszkosnak” ítélt munkákat, mint a takarítás, a bőrcserzés vagy a latrinapucolás. A gyerekeiket szegregálva oktatják, a templomba nem léphetnek be. A Human Rights Watch emberjogi szervezet 2007-es jelentése szerint a mélyen gyökerező diszkrimináció sérti a dalitoknak az oktatáshoz, egészséghez, lakhatáshoz, tulajdonhoz, vallásszabadsághoz, szabad munkavállaláshoz való jogát. A szervezet a „Rejtett apartheid” címet adta tanulmányának.

Lalit Babar és társai tizenöt éven át csupán Dongargaonban dolgoztak. – Először a földkérdést kellett megoldani, mert a felsőbb kasztbéliek használták a dalitok földjét. Ráadásul nem is termeltek rajta semmit, csak az állataikat legeltették ott – mondta. Ettől azonban az előítéletek még nem szűntek volna meg, arra más módszerük volt. – Korábban nem volt ivóvíz a faluban, és évente csupán ötször jött a tartálykocsi. Mi, dalitok, fúrattunk egy kutat. Így már öntözni is lehetett, és a termés ötszörösére nőtt – idézi fel. Ez persze mindenki helyzetén javított, és kezdtek egyre jobb szemmel nézni a kirekesztettekre a bráhminok, a legfelső kasztba tartozók is. Nagy eredmény volt az is, amikor tizenöt év lobbizás után elérték, hogy megálljon a vonat a faluban.

– Dongargaon ma már teljesen más, mint a többi falu – mondta Babar. A szervezet tizenöt év után kezdett terjeszkedni, ma már kilencen dolgoznak Mumbai központjában, húszan pedig terepen, Maharastra állam falvaiban.

– Ennek ellenére azt kell mondanom, az elmúlt hatvan évben semmi sem változott, azon kívül, hogy a kormánykvótáknak köszönhetően sokan bejutottak egyetemre és állást kaptak a közigazgatásban. De a dalitok 95 százalékának még most is meg kell harcolnia mindennapos biztonságáért, és azért, hogy tanulhasson vagy egészségügyi ellátást kapjon – mondja Babar. Emlékeztet Ámbédkar szavaira (akit ő is úgy emleget, „istenünk, nemzeti kincsünk”), amelyeket Gandhinak mondott, amikor az megpróbálta maga mellé állítani, hogy harcoljanak együtt a hazájuk szabadságáért. Ámbédkar azt válaszolta, hogy az ő népének nincsen hazája, mert az út szélén alszanak, testüket pedig haláluk után a folyóba dobják.

Ámbédkart istenként imádják a dalitok a mumbai Sivadzsi Parkban

– Ámbédkar a vezetőnk, értünk dolgozott, de csak a férfiak helyzetét javította – veszi át a szót Szangíta Dadakav Telenga. A dalit asszony a Mumbai Egyetem egyik campusán takarít, hogy taníttatni tudja gyermekeit. – Más kasztokban már nem létezik a lefátyolozás hagyománya, de nálunk még igen. Elválni sem lehet, csak a felsőbb kasztokban. A dalitok még mindig kiközösítik az elvált asszonyt – panaszolja. Koszos, rózsaszín szári van rajta: nem tud újat venni, mert férje iszákos és elhordja otthonról a pénzt. Négy gyermekéből kettő gimnazista, kettő pedig főiskolás – a dalitok kedvezményt kapnak a tandíjból. Fizetése napi 60 rúpia (körülbelül 300 forint) – épp ennyibe kerül egy ebéd az egyetem büféjében. Mumbai egyik nyomornegyedében lakik, mást nem engedhetne meg magának.

Kolléganője, a szintén dalit Szandzsana megtette a lehetetlent: elhagyta férjét, és most azért kell dolgoznia, hogy eltartsa a gyerekeit. – Tudjuk, hogy rengeteg kormányprogram van, ami rajtunk segítene. De ha bemegyünk a hivatalba, ott azt mondják, nincs is ilyen. Ellopják az összes pénzt! – panaszkodik. Dzsogíta az utca túloldalán takarít vadonatúj, flitterekkel kivarrt száriban. – Neki jó férje van, az más. Mindketten dolgoznak – néznek rá az aszszonyok irigykedve.

– A felsőbb kasztok már négy-öt generáció óta tanulhatnak, a kultúrájukba beivódott, hogy a férfi és a nő egyenlő, de a dalit nők helyzetéért még többet kell tennünk, és még csak most kezdjük el igazán. Úgy gondolom, ha a diszkrimináció ellen harcolsz, először saját magadba kell nézned – mondja Babar, és felidézi: amikor megnősült, bizony ő is elvárta, hogy a felesége két lépéssel mögötte menjen az utcán. – Abban a kultúrában nevelkedtem, ez volt a természetes – magyarázza. – De ezt megváltoztattam, még úgy is, hogy édesanyám hevesen ellenezte. Ma már egyetért velem. Már elmúlt kilencvenéves, de most már ő is járja a környező falvakat és a nők jogaiért kampányol – mondja nevetve.

Mumbai–Budapest, 2011. január.

Forrás: Kőműves Anita, Népszabadság, 2011. január 9.
Fotók: Kőműves Anita

Az Országos Rendőr-főkapitányság vezetője tegnap felmentette beosztásából, és a felmentési időt követően, 2011. október 13-i hatállyal saját kérésére nyugállományba helyezi Pásztor Albertet, a Miskolci Rendőrkapitányság vezetőjét, akinek feladatait a szerencsi rendőrkapitányság eddigi vezetője, Bogyai Ferenc veszi át – tájékoztatott a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság kommunikációs irodája.

Pásztor Albert neve közel egy évvel ezelőtt került a híradások élére, amikor tavaly január 31-én egy sajtótájékoztatón kijelentette, hogy a Miskolcon akkortájt elkövetett nyolc utcai rablás tettesei mind cigányok voltak. Szavai szerint ennek a ténynek az elhallgatása hátráltatta a helyzet megoldását.

Draskovics Tibor akkori belügyminiszter kezdeményezésére kijelentései miatt még aznap leváltották a rendőrkapitányt, akit azonban védelmébe vett Káli Sándor, a várost az előző ciklusban irányító szocialista polgármester, és kiálltak mellette a miskolci önkormányzat Fidesz–KDNP frakciójának tagjai, helyi szabad demokrata politikusok. A leváltott rendőrkapitányt – aki mellett többezres szimpátiatüntetést is tartottak Miskolcon – a tiltakozások hatására már másnap, február 1-jén visszahelyezték tisztségébe.

A borsodi városban Pásztor Albert nevéhez kötik, hogy az avasi lakótelepen sikerült legalább viszonylagosan helyreállítani a nyugalmat: miután ugyanis a Fészekrakó programot jogtalanul kihasználva tucatnyi renitens család költözött a tízemeletes házakba, a rendőrkapitány megerősítette az itteni rendőrőrs állományát, s kezdeményezésére rendőrök költöztek néhány olyan avasi lakásba, amelyet a lakók hátralékai miatt elárvereztek.

Forrás: http://nol.hu/lap/mo/20110115-felmentettek_a_miskolci_rendorkapitanyt

Nem feledhetjük, hogy a „Monoki Gondolatot”, azaz a szociális segély közmunkához és szociális konformizmushoz kötését az álbaloldali liberális-demokratikus kormányzás tette állampolitikává.

A nemzeti jobboldal kormányzata „fölfelé” is hadakozik (a nemzetközi fináncarisztokráciával és közjogiasított intézményrendszereivel), „lefelé” is hadakozik (a proletariátussal és szubproletariátussal, a marginalizált és éhkoppal fenyegetett „underclass” szegényeivel, a „nyugger”-nak becézett idősekkel és az álláslehetőség nélküli fiatalokkal). De mivel a „fönn” és „lenn” között némi különbség mutatkozik a befolyás és az érdekérvényesítés tekintetében, nem kétséges, hogy a „nemzeti kormány” kijelölt ellenfelei közül melyik húzza majd a rövidebbet.

A közös lényeg Berlusconitól és Sarkozytől Putyinig és Orbánig: a hetero, fehér, hím, „árja” kispolgár hisztérikusan rémült védekezése az érthetetlen külvilággal szemben, legyen az a Wall Street vagy buddhista cigány, nigériai bevándorló, ultrabaloldali (elsősorban persze a rémmé növesztett anarchista) tüntető, avantgárd művész, gyerekét imádó egyedülálló anya, szúfi misztikus, nihilista „kiszálló” (drop-out, Aussteiger), „mélyökológus”, kreatív bolti tolvaj, kritikai marxista.

No és persze elsősorban a gazdasági világválsággal szemben, amely megszünteti azt, ami az „érték” forrásának és a legfőbb szocializációs modellnek számított: a munkát.

Megérteni, hogy a munka nem az „élet” legfőbb tápláléka többé, mint a klasszikus modernség idején volt, kétségtelenül nem könnyű.

A munkára kényszerítés a klasszikus tőkés szocializációs modellt próbálja megőrizni. Ebben a modellben az embert a családja és a közoktatás eljuttatta a munkába állás küszöbéig, ezután az első számú közössége a munkahelyi „kollektíva” volt, a második számú közössége pedig a patriarkális (elvileg monogám szexualitásra alapozott, prokreatív, azaz „termékeny”, gyermekes) család. Mindaz, ami ezen kívül állt, nem minősülhetett „tisztességesnek”, helyeselhetőnek.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere – hasonlóan a nemzetközi reakcióhoz – ezt a szocializációs modellt védi, amelynek egyáltalán nincsenek túlélési esélyei, tökéletesen elavult, biopolitikai, technikai, ökológiai, gazdasági és filozófiai okokból egyaránt.

A munka utáni társadalom szembeszökő jelenléte egyelőre csak brutális repressziót váltott ki, amelynek egyik helyi alakváltozata az új magyarországi tekintély-, önkény-, egyed- és maffiauralmi rezsim.

A munka utáni társadalom se fog zűrzavar és szenvedés nélkül megszületni – politikailag és kulturálisan, hiszen „gazdaságilag”, technikailag, biológiailag, életforma és világnézeti sejtelem tekintetében már itt van. Nem lesz itt béke.

A jelek szerint.

Forrás: http://nol.hu//kritika/20101201-az_ellenallas_ertheto_hianya

Az Amnesty International szerint a magyar hatóságok nem voltak elég hatékonyak a romákat ért erőszak ellen Magyarországon.

A jelentést ismertető szerdai budapesti sajtótájékoztatón Nicola Duckworth, a szervezet európai és közép-ázsiai térségének programigazgatója azt mondta: Európában a romák egészségi állapota rosszabb, foglalkoztatási rátája, jövedelme alacsonyabb, mint a többségi társadalomé. A rendőrség pedig inkább potenciális bűnelkövetőként tekint rájuk, és kevés figyelmet szentelnek nekik, mint potenciális áldozatoknak. Nicola Duckworth felhívta a figyelmet: a 2008-2009-es magyarországi romák elleni támadásokat vizsgálva súlyos hiányosságokat fedeztek fel arra nézve, ahogy a magyar hatóságok a rasszista indíttatású bűncselekményekre reagáltak.

Barbora Cernusakova, az Amnesty International kelet-európai témák kutatója azt mondta: a jelentés egy teljes évi kutatás eredményeit foglalja magában. Megkeresték az áldozatok hozzátartozóit, a helyi hatóságok és a rendőrség képviselőit, ügyészeket, bírókat, ügyvédeket és az állami hatóságok képviselőit.

A jelentés legfőbb megállapítása, hogy a büntető igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai miatt a magyar hatóságok elmulasztják megtenni a szükséges lépéseket a romák elleni erőszak megakadályozására. Léteznek ugyan gyűlölet-bűncselekményre vonatkozó rendelkezések, de ezek végrehajtása nem megfelelő, többek közt azért, mert a rendőrségnek nincs megfelelő kapacitása arra, hogy felismerje és kivizsgálja e bűncselekményeket. A romák elleni támadások áldozatait képviselő ügyvédek és több emberi jogi aktivista is úgy nyilatkozott a szervezetnek, hogy a rendőrség gyakran a nyomozás kezdetétől fogva kizárja a rasszista motiváció lehetőségét.

Hiányzik a rendőrök részére készült iránymutatás is arra vonatkozóan, milyen módon kell az ilyen típusú bűncselekményeket kivizsgálni, valamint hogyan kell kezelni az áldozatokat. Szintén hiányzik az ügyészeknek készült iránymutatás, hogy miként kell felügyelniük az ilyen esetek nyomozását. Emellett egy 2005-ös jelentés szerint a gyűlölet-bűncselekményekkel kapcsolatos rendőrképzés Magyarországon elsősorban romák kulturális jellemzőire és a „cigánybűnözésre” összpontosított, nem pedig a rasszista bűncselekményekre és a romák elleni erőszakos bűntettekre.

Ugyancsak súlyos hiányosság, hogy az áldozatok nem kapnak megfelelő pszichológiai, szociális és jogi támogatást. Sokszor az eljárásról sem tájékoztatják őket megfelelően. Ezt alátámasztották a 2009 februárjában meggyilkolt Csorba Róbert sajtótájékoztatón jelen lévő hozzátartozói is.

A jelentés kitér arra is, hogy a megelőzést illetően a hatóságok nem tesznek hatékony intézkedéseket a probléma jellegének és mértékének feltérképezése érdekében, többek közt azért, mert nem gyűjtenek részletes, etnikai szempont szerint lebontott adatokat a gyűlölet-bűncselekményekről, ami a tendenciák felismerését és így a megfelelő programok kidolgozását is akadályozza. A jelentés szerint a személyes adatok védelmére vonatkozó szabályokat nem lenne szabad úgy értelmezni, hogy azok megakadályozzák a hatóságokat az adatok etnikai és nemi bontásban történő gyűjtésben.

A jelentést a magyar hatóságoknak is elküldték, a héten pedig találkoztak a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a Belügyminisztérium és a parlament emberi jogi bizottságának képviselőivel. Barbora Cernusakova végül megjegyezte: Orbán Viktor miniszterelnöknek és az új kormányának most kivételes lehetősége van arra, hogy fellépjen a gyűlölet-bűncselekmények ellen.

A hat halálos áldozatot követelő romák elleni támadássorozat ügyében a Nemzeti Nyomozó Iroda kilenc bűncselekmény ügyében indított eljárást. Galgagyörkön 2008. július 21-én, Piricsén augusztus 8-án, Nyíradonyban szeptember 5-én, Tarnabodon szeptember 29-én történt támadás. November 3-ára virradóra Nagycsécsen Molotov-koktélt dobtak és rálőttek két házra, a támadásban egy 43 éves férfi és testvére, egy 40 éves nő meghalt. December 15-én Alsózsolcán egy férfit lőfegyverrel életveszélyesen megsebesítettek. Tavaly február 23-án Tatárszentgyörgyön Molotov-koktélt dobtak egy házra, majd a tűz elől menekülő 27 éves apát és ötéves kisfiát agyonlőtték, 6 éves kislányukat súlyosan megsebesítették. Április 22-én Tiszalökön agyonlőttek egy férfit, augusztus 3-ára virradóra pedig Kislétán egy anyát öltek meg sörétes fegyverrel, 13 éves lányát pedig életveszélyesen megsebesítették. A bűncselekmény-sorozat ügyében négyen vannak előzetes letartóztatásban.

Forrás: http://hirszerzo.hu/belfold/20101110_amnesty_international_magyar_romak_elleni

Ha lehet valami jó mindabban a rosszban, ami most a romákkal történik Franciaországban és másutt, az az, hogy a diszkrimináció régi és vérlázító problémája végre bekerült a nemzetközi köztudatba. E kisebbség megrendítő helyzetének akkor is a figyelem középpontjában kell maradnia, ha a jelenlegi őrjöngés elcsitul.

Európában komoly és fokozódó ellenszenv él a romákkal szemben. Sok roma emiatt is és a jobb munkalehetőségek reményében is elhagyja közösségét, lakóhelyét. Ettől pedig velük szemben a diszkrimináció és az erőszak tovább erősödik.

Magyarországon és Szlovákiában is súlyos támadásokat szenvedtek el a romák. A diszkriminációra sok országból sok bizonyíték van. Például a francia belügyminiszter nemrég kiszivárgott körirata, miszerint a romatelepek felszámolása elsődleges feladat. Az ENSZ illetékes bizottsága, a CERD megállapította, hogy számos más országban, Bulgáriában, Csehországban, Görögországban, Romániában, Szlovákiában stb. is van példa a romák erőszakos kitelepítésére és szegregációjára.

Van, ahol a romák csak korlátozottan jutnak hozzá az egészségügyi ellátáshoz és más közszolgáltatásokhoz, és nem rendelkeznek megfelelő személyi okmányokkal sem. A CERD szerint széles körben elterjedtek a roma gyerekek oktatásával kapcsolatos problémák, például az, hogy szegregált osztályokba kerülnek, és felülreprezentáltak a tanulási nehézségekkel küszködő gyerekeknek fenntartott iskolákban. Az Európai Emberi Jogi Bíróság megállapította, hogy Csehország és Görögország megszegte jogi kötelezettségeit a roma gyerekek oktatásával kapcsolatban. Az ilyen bírósági eljárások azonban esetlegesek.

A romák visszatelepítésének Németországból Koszovóba rettenetes következményei voltak. Egy UNICEF-tanulmány kimutatta, hogy a roma gyerekeket, akik elég jól integrálódtak a német iskolákban, olyan albán nyelvű közegbe taszították, ahol alig van esélyük iskolába járni.

Az EU illetékes bizottsága szerint a kisebbségek közül a romákat éri a legsúlyosabb diszkrimináció az unióban.

Sokan a romák szenvedélyes megbélyegzésével igyekeznek politikai előnyre szert tenni. Ezt szóvá tettem Olaszországban is, ahol legális és illegális romatelepeket látogattam meg, és másutt is.

Az integráció első lépése az, hogy a romák hozzájussanak az oktatáshoz és más alapvető szolgáltatásokhoz (egészségügyi ellátás, megfelelő lakhatás, munkalehetőségek). Ezek a jogosultságok az emberi jogok körébe tartoznak.

Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos roma szokások – például a kényszerházasságok, a gyermekmunka – ütköznek a többségi társadalom szokásaival és maguk is emberi jogokat sértenek. Az is világos, hogy a társadalom peremén élő romák közül többen követnek el – legtöbbször kisebb súlyú – bűncselekményeket, ami érthetően feszültségekhez vezet. De ezek az ügyek eseti kezelést igényelnek, s nem vezethetnek általános megbélyegzéshez. Ugyanazokkal a következményekkel kell járniuk, mint bármely más törvénysértő esetében. Nem fogadhatók el azok a kirívó, drákói ítéletek, amelyeken az egész kisebbség megbélyegzésének és kollektív megbüntetésének szándéka érződik.

Nemzetközi szinten és az EU-ban is komoly erőfeszítések történtek már a fent említett problémákmegoldására. A romák befogadását célzó platformmal és az ezzel kapcsolatos közös alapelvek 2009-es elfogadásával az Európai Bizottság megpróbálta előrelendíteni a romák integrációjának ügyét. Az ENSZ-nek a rasszizmussal kapcsolatos 2009. áprilisi, ún. felülvizsgálati konferenciáján 182 tagállam tett ígéretet arra, hogy konkrét intézkedéséket tesz a romákkal és más kisebbségekkel szembeni diszkrimináció eltörlésére.

De mindennél sokkal többet kell tenni. Az Európai Bizottság, az Európai Parlament, az ENSZ, az EU és 27 tagállama most lehetőséget kapott, hogy a passzív reagáló magatartását aktív, kezdeményező magatartással váltsa fel. Fel kell mutatni a legjobb gyakorlati példákat, rögzíteni kell az emberi jogi normákat, majd alkalmazni ezeket az egész unióban, hogy biztosítsák a roma nép számára, hogy méltóságteljes életet élhessen a világ egyik leggazdagabb térségében. Mely nekik is hazájuk.

Forrás: Népszabadság, 2010. október 2., Navy Pillay (A szerző az ENSZ emberi jogi főbiztosa)

Kapcsolódó cikkek:
Új eljárás lesz a rasszista támadással vádolt romák ügyében
J’accuse…
Szabadlábon a rasszizmussal vádolt cigányok
Kapcsolódó oldal: Párduc Mozgalom

Forrás: http://index.hu/video/2010/10/29/ra_volt_irva_hogy_halal_a_magyarokra/

Tényleg, számít ma még az ideológia? Bő egy éve ön így nyilatkozott: „Hiszek a liberális kategória létezésében, és sajnálom, hogy a Fideszben ez a szempont nem kap nagyobb hangsúlyt.” 2008 nyarán pedig egy esetleges Fidesz-SZDSZ koalíciót firtató kérdésre azt válaszolta: „Szerintem az országban akkora baj van, hogy mindenkire szükség van. A széles körű összefogásban mindenkinek helye van.”

Kell az ideológia, és kellenek a liberális értékek is. Itt van például az integráció ügye az oktatásban. Szent meggyőződésem, hogy integráció nélkül képtelenség megvalósítani a Fidesz hirdette eszményt: az alulról nyitott társadalmat. Több Orbán-beszéd szólt arról, hogy a középosztály és a legszegényebbek képesek voltak összefogni és változást elérni. E gondolat édestestvére, hogy emberek milliói számára kell biztosítanunk a fölemelkedés lehetőségét. A Fidesz most úgy rendezi át az adórendszert, hogy ha dolgozol, ha tanulsz, ha gyereket nevelsz, ha elfogadod a társadalmi játékszabályokat, akkor kapsz lehetőséget a fölemelkedésre. Ami elképzelhetetlen integráció nélkül, melynek első számú terepe az oktatás. Iskoláinkban olyan osztályokat kell létrehozni, melyekben mindenféle gyerek tanul. Megengedhetetlenek az elitista osztályok.

Ezt mondta Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárnak is, aki „indokolt esetben” pártolja a szegregációt?

Naná, hogy mondtam. És azt is, hogy a szegregáció és az elitista iskola elfogadásával csak azt a budai keresztény középosztályt lehet kiszolgálni, aki fintorog, ha a gyereke egy szegény családból származó padtársat kap.

A budai keresztény középosztályt? Ez nem lesz népszerű mondat a „választói bázisban”.

Nem. Senkit nem szeretnék megbántani, de nézetem szerint az oktatáspolitikánknak a nehéz helyzetben lévő, szegény sorsú, tehetséges gyerekeket kell támogatnia. Méltányolom mások nézeteit is, ám nekünk több millió ember számára kell lehetőséget teremteni. Szerintem egy normális szülő nem engedheti meg magának, hogy a gyereke olyan osztályba járjon, ahol csak magafajtákat lát. Ugyanis nem ilyen a magyar valóság, és legkésőbb a középiskola után szembesülni fog azzal, hogy hárommillióan élnek létminimum alatt. Közpénzből közoktatás van, egyenlő esélyekkel. Akinek ez nem tetszik, fizesse meg a magánoktatást.

Vannak trükkök ennek kijátszására: adj havi ezer forintot, és a gyerekedet, persze némi szelekciót követően, felvesszük az alapítványi, „fehér” osztályba.

Nálunk, Hódmezővásárhelyen meg azt csinálták, hogy kineveztek egy intézményt zeneiskolának, ahová aztán válogattak a tanárok. Adatokkal tudom bizonyítani, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket felvállaló osztályokban nem romlik a tanulmányi eredmény, és nem romlik a közösség. Aki mást állít, hazudik.

Tiszta gondolat. De akkor hogy a csudába tud annyi sületlenséget összehordani ebben a témában Hoffmann Rózsa?

Más a véleménye, amit tiszteletben kell tartani.

Maga az ő frakcióvezetője. Leültethetné néha a Nagy Imre kanapéra, eszmecserélni kicsit.
Szoktam. És sok mindenről meggyőztük már egymást. Egyébként nem vagyok a frakcióvezetője, mert ő a Keresztény Demokrata Néppárt képviselője.

Ne haragudjék, úgy hasonlít az a két frakció. Talán majd ha lesz egy kérdés, amiben eltérően szavaznak, könnyebb lesz a dolgom.

De ennél fontosabb, hogy az integráció kérdésében én nem tudok kompromisszumot kötni, elmegyek a falig. Persze tudom, nagy vitáink lesznek ebből a Fideszen belül.

Jobb kedvem lett.

Már megérte.

http://www.fn.hu/belfold/20101024/lazar_valtozhat_kormany_osszetetele/
http://www.fn.hu/belfold/20101022/lazar_janos/

Sikerült megszüntetni az iskolai szegregációt a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Taktaharkány általános iskolájában; az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) közreműködésével létrejött megállapodást hétfőn Budapesten írták alá.

Első alkalommal született egyezség az EBH működése óta az iskolai szegregációval kapcsolatban. Az érintettek – az önkormányzat, az iskola, a helyi roma önkormányzat és a cigány gyerekek elkülönítése ellen küzdő alapítvány – kétéves eljárás végén írták alá a példaértékűnek mondott dokumentumot. Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány azért fordult korábban az EBH-hoz, mert a cigány gyerekek nem ebédelhettek az iskolai menzán, és a diákok egy részét külön épületben tanították. A szegregációt azóta megszüntették. Az egyezség szerint ezután a kisebbségi önkormányzat vállal szerepet az iskola és a szülők közötti együttműködésben.

Az MTI-nek is átadott egyezség szerint a vállalások célja, hogy „biztosítsák a halmozottan hátrányos helyzetű és/vagy roma gyermekek alapvető jogainak és esélyegyenlőségének érvényesülését a közoktatási intézményben”. Mint írták, az egyezség fő érdeme az, hogy a roma diákok esélye a minőségi oktatáshoz a jövőben biztosított lesz. Az aláírás utáni sajtóbeszélgetésen az érintettek között csak abban mutatkozott nézetletérés, hogy a korábbi problémák „adminisztrációs” jellegűek voltak, vagy szemléletbeli különbségeket is fel kellett oldani a hatósági egyeztetőeljárás során.

Az MTI-nek arra a kérdésére, miért nem tudták helyben megoldani a problémákat, ha a lényegi szakmai kérdésekben korábban is egyetértettek, arról beszéltek: bizonyos oktatási dokumentációkba csak a hatóság tekinthet be, az alapítvány nem. Mohácsi Erzsébet, az alapítvány elnöke az MTI-nek azt hangoztatta: jól működő, hatékony szakhatóságra lenne szükség, amely ellenőrizhetné az egyes iskolákban felvetődő hasonló problémákat. Utalt arra, hogy jelenleg a települési önkormányzatok ellenőrzik a saját oktatási intézményeiket, tőlük azonban – éppen azért, mert ők a fenntartók – nehezen várható el, hogy hatékonyak legyenek.

A nyilvános aláíráson kiderült az is, hogy a nagyközségi Apáczai Csere János Általános Iskola „vonzereje” éppen abban áll, hogy évek óta tehetséggondozó programot működtet, amelyet a Debreceni Egyetem szakemberei dolgoztak ki. A programot az egyeztetési folyamat megkezdése után kiterjesztették az alsó tagozatos osztályokra is. Az eljárás eredményei közé tartozik az is, hogy az önkormányzat növelte az iskolai menza kapacitását, így ma már minden halmozottan hátrányos helyzetű diák ingyen ebédelhet az intézményben.

Varga László, a Miskolchoz közeli nagyközség polgármestere az üggyel kapcsolatban arról beszélt, mély társadalmi gyökerei vannak a felszínre került problémáknak. Arra is rámutatott: oktatási szempontból nem lehet ugyanúgy kezelni egy észak-magyarországi iskolát, mint egy budait. Az iskola igazgatója pedig ezzel összefüggésben jelezte: minden második, az intézménybe járó gyerek (47 százalék) halmozottan hátrányos helyzetű.

A felek közötti most megkötött egyezség azt is jelenti, hogy ez az ügy nem kerül majd a bíróság elé. Néhány hónappal korábban, júniusban a Mohácsi Erzsébet által vezetett alapítvány hasonló ügyben egyébként már jogerősen pert is nyert. A Legfelsőbb Bíróság akkor miskolci roma diákok iskolai elkülönítése miatt kártérítést ítélt meg. A bíróság akkor arra mutatott rá indoklásában, hogy „passzív” magatartással, mulasztással, tehát „hátrányos helyzetben tartással” is el lehet követni a jogsértést.

Forrás: http://www.mr1-kossuth.hu/hirek/itthon/megszuntettek-az-iskolai-szegregaciot-taktaharkanyban.html

Băiaşii, care locuiesc în jurul oraşului Pecs, din Ungaria, sunt urmaşii ţiganilor fugiţi din România în urmă cu 200 de ani, care au păstrat intactă limba română arhaică.

SAT CURAT - Şomeri în majoritate, băiaşii tund regulat iarba din faţa caselor, iar în curţi încropesc aranjamente cu flori în buturugi, cum au văzut prin reviste. Cârciuma satului e închisă până pe înserat, când funcţionează doar câteva ore (Sursa: ADRIAN PÎCLIŞAN)

În zona de sud a Ungariei, în jurul oraşului Pecs, trăiesc băiaşii. Au cetăţenie maghiară, pentru că trăiesc în Ungaria de cel puţin 200 de ani.

„Ni-s ţigani”, spun băiaşii într-o limbă română care sună bizar. Pronunţă „â” mai des decât prevede stasul actual al limbii române, folosesc sintaxa inversă şi accent pe ultima silabă, ceea ce întăreşte impresia de străvechi-rural a limbii lor. Pentru orice etnolog, e clar că limba maternă a băiaşilor e româna veche, vorbită în Banat şi în Ardeal în urmă cu câteva sute de ani. Căci aceasta e caracteristica specială a băiaşilor: au renunţat la limba lor şi au adoptat limba română, învăţată în anii de robie din Banat şi Ardeal, limbă pe care au păstrat-o apoi cu sfinţenie, după migraţia în Ungaria (respectiv în nordul şi estul Croaţiei) deşi trăiesc acolo de 200 de ani.

Aşa se face că, în acest moment, băiaşii sunt, practic, un fel de muzeu viu al limbii române de pe vremea lui Tudor Vladimirescu.

Antene de satelit şi gazon

Departe de apucăturile ţigăneşti din România, băiaşii din jurul oraşului Pecs s-au occidentalizat rapid şi au prins cutume europene. De-o parte şi de alta a străzilor neasfaltate pe care nu vezi un rest de ţigară aruncat, casele din chirpici sau cărămidă sunt de o curăţenie şocantă. Nu există una care să nu aibă antenă satelit, gazonul perfect tuns, flori la pervaze şi la intrare. Şi, peste tot, neapărat un fotoliu pe iarbă, pentru relaxare.

Chiar dacă sunt o comunitate de ţigani cât se poate de atipică, cu oameni calzi, curaţi, harnici şi dichisiţi, oricât de săraci ar fi îşi dau copiii la şcoală, nemotivând analfabetismul prin lipsa banilor, cum se întâmplă la noi. Dar, chiar aşa, nimeni nu-i vrea, cu atât mai mult acum când partidul Jobbik pune problema lagărelor de concentrare pentru etnicii romi.

Şcoala caută o „meşteriţă”

La intrarea în satul Alsoszentmarton (Sânmarta de Jos), pe clădirea primăriei stau două steme cu înscrisuri în maghiară şi română – numele localităţii. Clădirea următoare e şcoala, care abia s-a deschis. Aici, copiii cu şapte ani de-acasă în grai băiaş învaţă maghiara.

Autorităţile locale tocmai caută „meşteriţă” (profesoară) care să vorbească băiaşă pentru a-i învăţa pe copii să scrie şi să vorbească corect şi limba lor maternă. „Mulţămiţi mândru”, le cere bucătăreasa şcolii celor cinci elevi de clasa I care ne întâmină la ora de sport. Adică să ne salute frumos. Îi cheamă Janoş, Robi, Balint, Valentin, Mario. Îi întrebăm ce fac părinţii lor. „Acasăs”. Mama „ferbe” şi tata „se uităn televizie”.

Copiii ştiu să numere în româneşte şi spun zilele săptămânii în aceeaşi limbă, dar ştiu lunile anului doar în maghiară, ca şi alfabetul. Peste câteva ore, când luăm satul la pas, avem ocazia să-i vedem în elementul lor, la joacă, unde cer voie de la adulţi: „Mamă, poa să vină ăsta, Zoli, la mine? El se joacă cu mine, am vrut să duc ceva lu fârtacu”. Una dintre mame, Evfi Puşcaş, ieşită la aer cu „mâcăţelu” (bebeluşul – n.r.) în braţe explică: „Copiii învaţă la sculă unguriv, dar acas vorbim două limbe. Şi ţigăniv şi unguriv”.

VAS PETER, primar în satul Sânmarta

Are opt clase, mâinile tatuate şi două telefoane mobile care cântă manele româneşti.

La fel ca toţi consătenii lui, primarul vorbeşte băiaşa, limba „ţigăniv” care nu conţine niciun cuvânt romani (ţigănesc), dar care e, în schimb, plină de cuvinte româneşti arhaice şi, pe ici pe colo, cuvinte maghiare noi, dar modificate, plus altele sârbeşti, nemţeşti sau croate.

În casa unui ţigan „pozdrovim” pentru pâina aburindă pe care o primim. Bucuroşi de oaspeţi, băiaşii îşi împart sărăcia. La Zoli Petrovici în casă, mama a aprins gazul cu „sumpărăci” (chibrituri) iar viitoarea noră frige turpe, un fel de pui de somn. De la bătrâna Erji, 74 de ani, dezlegăm tainele unor cuvinte esenţiale în comunitate: „şied” (familie), „cireada” (copiii familiei), „chipurili” (fotografiile de pe pereţi) etc.

Lecţii de română de la Guţă

Întrebaţi ce e cu ei în mijlocul Ungariei, băiaşii ridică din umeri. Aşa se ştiu, din moşi-strămoşi. Poveştile lor explică de unde nevoia de a pleca mereu. În una dintre ele citim că băiaşii, „mereu înstrăniţi în afară”, deşi „ro (foarte – n.r.) mult au lucrat şi ei”, sunt salvaţi mereu de un „andjel” (înger) cu chip de femeie, care- i duce pe băiaşii săraci „într-o felo ţară unde mai bun gustul ave”.

La un moment dat, această ţară a fost ţinutul din jurul Carpaţilor, unde au lucrat în mină (de unde denumirea populaţiei) şi de unde au plecat, după dezrobire, până în pusta maghiară, în jurul oraşului Pecs.

„Ţinând cont de extinderea Imperiului Habsburgic, este cunoscut faptul unor asemenea deplasări de populaţie”, apreciază istoricul Dorin Lozovanu. Rupţi de România, băiaşii de lângă Pecs se ţin români numai muzical. Cuvintele moderne pe care le recunoaştem, sporadic, în vocabularul lor le-au învăţat din manele. Nu există casă unde să nu se asculte exclusiv manele.

Până şi cei mai şcoliţi oameni din sat, profesori sau oameni cu facultate, sunt înnebuniţi după mu zica celor mai în vogă manelişti români. „În Sânmarta tot foarte vuieşte Nicolae Guţă, Sorina, Florin Salam, Florin Minune. Foarte vuim că pricipim di ce vorbeşte şi încă tot asta ascultăm. Noi gândim că d-aia vurbeşte ce şi noi aiem bai, şi ei spune aia, că şi ei aşa de bai are, cum noi, şi tot gândeşte că în limba noastă ei vorbeşte şi d-aia pricem că şi pricipim şi gândim şi noi aşa cum ei, şi zgondă glas are”, explică Ignacz Timea, pedagogul şcolii, o tânără de 20 şi ceva de ani.

DERDAK TIBOR – „Limba ce-o grăiesc nu-i limbă de nimic”

În prezent, interesul pentru băiaşi a fost trezit graţie studiilor sociologice ale lui Derdak Tibor (49 de ani), asolvent de Sociologie şi Franceză la Universitatea din Budapesta.

DERDAK TIBOR

Studiind comunităţile băieşe, a concluzionat că sunt aproximativ 50.000 de băiaşi în Ungaria, Serbia şi Croaţia. Numărul lor e mai mare decât cel al românilor propriu-zişi din Ungaria, dar nivelul lor cultural e foarte scăzut.

Derdak Tibor a fost atât de şocat de această descoperire şi s-a ataşat atât de mult de băiaşi (oameni foarte veseli, foarte prietenoşi şi cu poftă de învăţătură), încât a renunţat la apartamentul de la Budapesta (era şi deputat în parlamentul Ungariei) şi s-a mutat la Pecs.

A înfiinţat o fundaţie, a luat legătura cu organizaţii internaţionale ale ţiganilor şi a deschis la Pecs, primul liceu ţigănesc din lume, ce a început să funcţioneze efectiv în 1994.

Două zile pe săptămână, tinerii învaţă la Liceul „Ghandi” limba şi cultura băiaşă. „Comunitatea băiaşă e una specială: părinţii, deşi nu sunt aşa şcoliţi, îşi trimit copiii la şcoală, chiar dacă asta înseamnă că în familie se fac sacrificii. Din ce în ce mai mulţi băiaşi merg la studii. Se lucrează pentru integrarea lor în comunitate, copiii sunt învăţaţi despre cultura maghiară, europeană şi despre cum să se poarte în societate”, spune sociologul Erika Csovcsics, director al Liceului „Ghandi” în perioada 1994-2009.

„Niciodată nu voi şfăgi aşa bine ca un meşcer”

Derdak Tibor a învăţat băieşeşte de la copiii aduşi la şcoală şi română din manuale (în 1993, când l-am cunoscut, avea în bibliotecă abecedare din România şi o pisică pe care o striga „Mâţa”).

„Am învăţat de la ei, niciodată nu voi şfăgi aşa bine ca un meşcer a scrie bine româneşte”, recunoaşte Derdak Tibor. Şi adaugă: „Băiaşii trebuie să ştie că limba pe care o grăiesc nu-i o limbă de nimic, că-i o limbă adevărată”. O limbă care seamănă cu un grai bănăţean din veacul 19, neinfluenţat de inovaţiile limbii literare.

„Am zis noi aşa: popă ortodox sî vină să sfânţască crucea, dac se poate. A venit unu, meşter, de România, al meu ortac. (…) Şi era să plângă.” – VAS PETER, primar în satul Sânmarta

CREDINŢĂ – „Povasta” minunii de la Sânmarta

În satul Alsoszentmarton (Sânmarta de Jos) trăiesc 1.200 de oameni. Cu o singură excepţie, cu toţii sunt ţigani. Excepţia e preotul catolic care, spun sătenii, se încăpăţânează să nu recunoască minunea dumnezeiască pe care au trăit-o cu toţii zilele trecute: o apariţie pe cer, un nor, lângă o cruce de pe câmp.

„Asta un cupil tânăr a văzut. Când a vint de la peşte acas. El s-o rugat că l-o lăsat şalercai. Nevasta l-a lăsat, el o ajuns la cruce şi s-a rugat. Şi atunci a văzut el aia. Ma o cruce a ce ca horizonu. Aia ce dă flastel din beton a rămas, da alta a mers, ce ca horizonu. El când a văzut asta spăriat şi-a venit în sat şi el asta a spus la multe inşi. Şi-a mie şi satului şi-atunci am mers noi afară să videm. Şi noi am văzut aia. O sută, două sute de inşi. Şi ungurii vine. Alta limbă de lume vine şi ăia vede. Am pă telefon unde Iezuşu pă ăi e. Noi credem în asta şi ăia care încredere, ăia vede. Asta Dumnezeu a trimis şi Gospa, Maria, că-i a noastă mamă, noi aşa zicem. Popa, asta nu încrede. El a mers afară şi tot a zgâit cu picioru colo, lumânărlii, florlii, şi a pus ce avea dă scriptoare ce a zis să nu mai meargă ţiganii colo şi lumea. Că nu-i Iştina. Şi astam zâs noi că noi iştem ortodox. Că noi Crăciunul, ianuar şasele ţinem. Am zis noi aşa: popă ortodox sî vină să sfânţască crucea, dac se poate. (…) A venit unu, meşter, de România, al meu ortac. Şi-a venit la cruce. Şi el a văzut. Şi era să plângă. Iştina este. Ş-amu să merem, poţi să vezi. Numa trebu să încrezi. Şi el a zâs, meşteru ală, c-o duce nouă popă ortodox. Şâ aşteptăm acuma”, „povesce” primarul Vas Peter din Sânmarta.

ISTORIE. Imagine dintr-un album vechi, păstrat în casa unui băiaş

BĂIAŞII, PE SCURT

Prima atestare, în secolul al XIX-lea

Localizare. Nordul şi estul Croaţiei, sudul Ungariei (zona Pecs).

Origine. Băiaşii provin din grupurile de mineri, lemnari şi meşteşugari aduşi în timpul Imperiului austro-ungar din Transilvania şi Banat. „Cel mai devreme au sosit în nordul şi estul Croaţiei şi în sudul Ungariei în sec. XVII, dar puţinele date istorice se referă la sec. XVIII şi XIX” (Dorin Lozovanu, „Populaţia românească din Peninsula Balcanică. Studiu uman geografic”). Primele atestări istorice datează din sec. XIX. În registrele bisericeşti de botez au fost consemnate primele nume băiaşeşti: Bogdan; Ignat, Orsos, foarte răspândite şi azi.

Limba. „Graiul băiaşilor e apropiat de cel bănăţean, având o serie de elemente ardelene” (Dorin Lozovanu, idem). Ei folosesc o limbă ro mâ nă veche de cel puţin 200 de ani, în care s-au amestecat câteva cuvinte maghiare, croate, nemţeşti.

Număr. Nu există date recente. Se estimează că, doar în zona Pecs, trăiesc 50.000 de băiaşi.

http://www.evz.ro/detalii/stiri/tiganii-care-vorbesc-limba-lui-tudor-vladimirescu-907134.html

CLĂDIREA PRIMĂRIEI ALSOSZENTMARTON (SÂNMARTA DE JOS) Sursa: ADRIAN PÎCLIŞAN

NUMELE SATULUI ALSOSZENTMARTON (SÂNMARTA DE JOS), ÎN MAGHIARĂ ŞI ROMÂNĂ Sursa: ADRIAN PÎCLIŞAN

ÎN SÂNMARTA DE JOS NU EXISTĂ CASĂ CARE SĂ NU AIBĂ ANTENĂ SATELIT PENTRU POSTURI ROMÂNEŞTI ŞI REŢELE UNGUREŞTI Sursa: ADRIAN PÎCLIŞAN

CHIPURILI SAU FOTOGRAFIILE DE PE PEREŢI, ÎN LIMBA BĂIAŞĂ Sursa: ADRIAN PÎCLIŞAN

ÎN ALSOSZENTMARTON (SÂNMARTA DE JOS) TRĂIESC 1.200 DE ŢIGANI, SINGURA EXCEPŢIE FIIND PREOTUL SATULUI Sursa: ADRIAN PÎCLIŞAN

http://www.evz.ro/multimedia/foto/galerie/baiasii-urmasii-tiganilor-fugiti-din-romania/cladirea-primariei-alsoszentmarton-sanmarta-de-jos.html

A közoktatás jelenlegi rendszere nem javítható, valami teljesen mást, teljesen újat kell felépíteni, jelent meg többször, több helyen a sommás értékítélet. Hogy ez a teljesen más milyen is lehet, az most már kezd kibontakozni. Jelentősen megnő az állam szerepe, a közvetlen miniszteri beavatkozás lehetősége, megjelenhet az állam mint intézményfenntartó, kiépül az állami szakfelügyelet.

Ebből következően csökken, esetleg megszűnik az intézmények szakmai önállósága, háttérbe szorul a helyi társadalom szerepe, az önkormányzatiság. Bevezetik a pedagógusi életpályamodellt, a pedagógus etikai kódexet, a pedagógus alkalmasságának állami mérését. A pedagógus visszakapja hagyományos eszköztárát, a tanulóknál pedig helyrebillen a jogok és kötelességek egyensúlya.

Nem vitatható, hogy lényegesen megváltoztak a közoktatás feladatai az elmúlt években, s egyes intézmények nem tudtak minden kihívásnak maradéktalanul megfelelni. De ettől még nem állják meg a helyüket a rendszer egészét lenullázó következtetések és a javasolt megoldások. A közoktatás akkor tölti be rendeltetését, ha képes arra, hogy valamennyi gyermeket befogadjon és sikeresen végigvezessen az egész rendszeren. Nincs joga a közpénzen megszervezett közoktatásnak megválogatni, kinek akar közszolgáltatást nyújtani. Ugyanúgy kell fogadnia és kiszolgálnia minden tanulót, akár szegény, akár gazdag, bőrszínre és felekezetre való tekintet nélkül. Ez nem egyszerű, meg kell küzdeni a szakmai nehézségekkel és a társadalmi előítéletekkel is. Mi több, a közoktatásnak ellensúlyoznia kellene az éhezés, a lakáskörülmények, a munkanélküliség miatt reményt vesztett, depressziós családi légkört s a szülők iskolázatlanságát. Ezen a téren pedig a közoktatás sokszor magára maradt. A közoktatás intézményeit nem elkülöníteni kellene a társadalmi környezetétől, az adott település közösségétől, hanem éppen ellenkezőleg erősíteni kellene ezt a kapcsolatot. Szorosabban össze kellene fogni a családvédelemmel, a gyermekvédelemmel, az egészségüggyel, a szociálpolitikával.

Nem adhatjuk fel azt a követelményt, hogy minden intézményben minden gyermek magas szintű szolgáltatáshoz jusson a közpénzek lehető leghatékonyabb felhasználásával és az esélyegyenlőséget célzó jogszabályok maradéktalan betartásával. Fontos az ellenőrzés, de abban kiemelkedő szerepet kell kapniuk a szülőknek, a tanulóknak és szervezeteiknek. Az állami ellenőrzést hozzáértő szakértőkre kell bízni, akik nem utasítást, hanem segítséget adnak a feltárt hiányosságok megszüntetéséhez. Nem szakfelügyeletre van tehát szükség, hanem szakmai ellenőrzésre és szaktanácsadásra.

Az óvodák, iskolák és kollégiumok a gyermekekért vannak, ezért az a fontos, hogy ők jól érezzék magukat bennük. A pedagógusnak alkalmazkodnia kell a gyermekek igényeihez s törekednie arra, hogy személyiségüket a lehető legteljesebben kiteljesíthessék. Ezt a célt nem a tanulói jogok csorbítása, hanem azok maximális tisztelete és érvényesítése szolgálja. A tanulói jogok és kötelezettségek – minden ellenkező állítással szemben – szoros egységben és arányosan jelennek meg a közoktatás joganyagában, mely szerint a tanuló jogosult és egyben köteles iskolába járni, s, miként a pedagógus, köteles megtartani annak szabályzatait, köteles felkészülni az órákra, jogosult élni a minden állampolgárt megillető jogokkal, de köteles tiszteletben tartani mások jogait is. Az a tanár nem tanár, aki kiszolgáltatottnak érzi magát attól, hogy tiszteletben kell tartania a tanuló személyiségi jogait, nem kiabálhat vele, nem adhat körmöst, nem húzhatja meg a haját, s nem is rúghatja ki az osztályból, az iskolából.

A szöveges értékelés elfogadása vagy elvetése vízválasztó a közoktatásban. Nem az a lényege, hogy az egyes számjegy, vagy a „felzárkóztatásra szorul” kifejezés mond-e többet a szülőnek. A lényeges kérdés az, hogy meg kell-e buktatni a gyereket, ha még nem tud folyékonyan olvasni vagy segítséget kell-e nyújtani neki ahhoz, hogy tovább tudjon lépni a többiekkel.

Ahhoz, hogy a gyermeket ne kelljen megbuktatni, hanem egyéni fejlesztéssel továbbhaladhasson a maga útján, szabadabb mozgástérre van szüksége az iskolának. Az állam határozza meg a fejlesztési célokat, az iskola meg az odavezető utat. A cél, hogy a nyolcadik év végére minden tanuló birtokában legyen az értő olvasás képességének, a szóbeli és írásbeli kifejezőképességnek, tudja alkalmazni a matematikai és a természettudományos alapismereteket, szert tegyen mozgáskultúrára, a művészetek alapjaiban való jártasságra, beszéljen alapfokon egy idegen nyelvet és mindenekelőtt rendelkezzen az önálló tanulás képességével. Ehhez ma még az iskolák dolgozhatják ki a helyi tanterveket, ők határozhatják meg a tananyagot. A tanár pedig részt vesz a szakmai munkában és a döntéshozatalban, megválaszthatja az alkalmazott módszereket, tankönyveket, taneszközöket, kidolgozhatja az egyes tanulók személyiségének, szociális hátterének legmegfelelőbb egyéni felkészítési útvonalat, értékelheti a rábízott tanulókat.

Ez a sokszínűség világa, amelyben megvan a lehetőség rá, hogy ne a bukástól, a veréstől, a megaláztatástól, a megkérdőjelezhetetlen erkölcsi dogmáktól való félelem legyen a hajtóerő, hanem a kölcsönös szeretet, a bizalom, a tanulóval közösen szervezett érdekes foglalkozások, a problémák közös feltárása és megoldása, a harmonikus, a mellérendeltségre épülő pedagógus-szülő-tanuló kapcsolat. A hatékony minőségbiztosítás alapja pedig az intézmény folyamatos önértékelése, a szülők, a tanulók értékítélete, melyhez kapcsolódik a fenntartói ellenőrzés, az állami mérés-értékelés rendszere.

A szabad gondolkodás jogát adják el tál lencséért azok a pedagógusok, akik támogatják a kötelező szöveges értékelés időszakának minimalizálását, a buktatás jogának visszaállítását és a problémás tanulók szabad eltávolításának lehetőségét.

Ha a mai iskolában úgymond „nem folyik nevelés”, pedig törvényben maghatározott feladata az iskolának a lemaradók felzárkóztatása, akkor vajon mitől nevel majd jobban az az iskola, amely jogosult lesz megszabadulni ezektől a tanulóktól? Vajon a szakfelügyelet által eltávolított „alkalmatlan tanár”, hogy tud majd szembenézni az általa eltávolított „problémás tanulóval”, ha véletlenül egy padra ülnek le az utcán? A pedagógus presztízse nemcsak az anyagi megbecsüléstől függ, hanem legalább annyira az önállóságától. A pedagógus szakmai önállóságáért, döntéshozatali jogáért legalább annyira indokolt kiállni, mint az anyagi biztonságot nyújtó javadalmazásáért.

A szöveges – szabad – értékelés persze nehezen illeszthető bele a mindenható állam (rém)álomvilágába. Aligha kell hozzá sok idő, hogy az állam által elnyelt döntési szabadság hiányozzon a tanárnak, az iskolának, a szülőnek éppúgy, mint az egész társadalomnak.

Forrás: Népszabadság, 2010. szeptember 27. Szüdi János

(A szerző 2002-2010 között közigazgatási, majd közoktatási szakállamtitkár)

Újabb egyház szólhat bele a politikába, a 800 fős somogyi falu szavazásra jogosult lakosságának közel harmada Krisna-tudatú, nélkülük nehéz nyerni.

A fiatal lengyel neonáci nő felnőttként tudta meg, hogy nemcsak ő, de szkinhed férje is zsidó származású. A kommunista Lengyelországban rengeteg családban titkolták el a szülők származását a gyerekek elől. Pawel és Ola történetét a CNN dolgozta fel.

Pawel a zsinagógában ül és a Tórát olvassa, imádkozik és a rabbi tanácsait hallgatja. Gyerekkori szerelmével, két gyermeke anyjával elégedett, boldog embernek tűnnek.

Ám ő és Ola hosszú utat járt be: gyűlölködő neonáciként kezdték, majd át kellett esniük a sokkoló, frusztráló felismerésen, miszerint mindketten zsidó származásúak, hogy végül a varsói ortodox zsidó közösség tagjaiként éljék mindennapjaikat – írja a CNN a róluk készült dokumentumfilm alapján.

Pawel és Ola 12 éves korukban ismerték meg egymást Varsóban, ahol egy iskolába jártak. Tinédzseréveik végére mindketten a varsói neonáci körhöz tartoztak.18 évesek voltak, amikor összeházasodtak. Olát pár évvel később kezdte gyötörni egy régi, már-már elfeledett beszélgetés a mamájával, holmi zsidó gyökerekről.

A választ végül a varsói Zsidó Történeti Intézetben találta meg, ahol 10 évszázad lengyelországi zsidó emlékeit őrzik. Miután kiderült, hogy zsidó származású,úgy érezte, Pawel felmenőinek is utána kell néznie.

„Valamiért meg kellett tennem… hihetetlen volt – de kiderült, hogy mindkettőnknek zsidó gyökerei vannak. Sokkoló volt. Nem számítottam arra, hogy megtudom: zsidó a férjem.”

„Fogalmam se volt, hogy mondjam meg neki. Korábban mindegy volt, hogy punk volt vagy szkinhed, verekedett-e emberekkel vagy sem, így is-úgy is szerettem. Akkoriban a szkinhedmozgalom nagyon erős volt Lengyelországban.”

Még ki se heverte a sokkot, de máris neonáci férje elé kellett állnia a hírrel: mindketten zsidó származásúak. Amikor Pawel meglátta az intézetben kapott dokumentumokat, hazament számon kérni a hírt a szülein, akik erre felfedték előtte a családi titkot.

„Színtiszta nacionlaista voltam. Szkinhedként minden a fehérek uralmáról szólt, abban hittem, hogy Lengyelország a lengyeleké. Hogy a zsidók a világ pestise, a világra leselkedő legfőbb gonosz. Legalábbis akkoriban Lengyelországban, amikor mindenről a zsidók tehettek, mindenki így gondolkodott.”

„Nehéz megmondani, mit éltem át, amikor megtudtam, hogy zsidó vagyok. Először arra gondoltam, hogy hogyan fogom ezt elmondani a környezetemnek. Mit mondok a haveroknak? Bevalljam vagy ne? Dühös voltam, szomorú, bizonytalan, tele félelemmel.”

Idővel Pawel dühe és zavarodottsága enyhült, és megkereste a lengyelországi főrabbit, Michael Schudrich-t. „A tükör nagy problémát jelentett. Nem tudtam belenézni. Egy zsidót láttam. Gyűlöltem őt, aztán hozzászoktam, végül megbarátkoztam vele.”

„Megkerestem itt a rabbit – meséli Pawel a zsinagógában – és azt mondtam neki, hogy rabbi, itt ez az irat a kezemben, állítólag zsidó vagyok, és a szüleim is valami ilyesmit magyaráznak. De ki ez a zsidó, és mit jelent ez? Segítsen, különben megbolondulok.” Pawel és Schudrich az évek során összebarátkoztak, a főrabbi a pár mentorává vált.

„Nem mondom, hogy nincs bűntudatom, de ez nem olyasmi, amiért ostoroznom kéne magam. Sajnálom akiket megvertem, de nem kárhoztatom magam. Azok viszont joggal kárhoztatnak, akiket bántottam” – mondja a 33 éves Pawel.

Ma mindketten a varsói zsidó közösség aktív tagjai: Pawel kóser mészárosnak tanul, Ola a zsinagóga konyháján a kóser előírások betartását felügyeli.

„A tény, hogy mindketten szkinhedek voltak, csak növeli a megbecsülést, amit irántuk érzek. Amiért ott voltak, ahol, aztán megértették hogy ez nem jó így, és elfogadták, hogy azokhoz tartoznak, akiket korábban gyűlöltek, pedig meg is futamodhattak volna” – meséli róluk a főrabbi.

„Azt hiszem, ez a történet arról szól, hogy senkit nem szabad leírni. Az számít, ahol most tartanak, nem az, hogy tíz éve mit csináltak. Az embernek megvan az a határtalan képessége, hogy változzon, néha akár a jó irányba.”

Forrás: Index

Tisztelt Miskolc Városi Ügyészség!

2010. szeptember 24-én Miskolcon a Jobbik szervezete felállított egy ideiglenes emléktáblát az alábbi szöveggel:

„A cigánybűnözés áldozatainak emlékére! Akik értelmetlenül haltak meg!”

Nekünk, cigányoknak ez nagyon nagy sértés, mert nem minden cigány bűnöző és gyilkos. Azt gondoljuk, hogy cselekedeteinket nem faji alapon kell megítélni. Mindannyian magyar állampolgárok vagyunk.

Felvetődik számunkra az a kérdés, hogy a Jobbik párt mi alapján véli tudni, melyik bűnöző cigány származású és ki nem az.

Ezért felkérjük az tisztelt Ügyészséget, az ideiglenesen kihelyezett emléktáblát megszüntetni, megsemmisíteni szíveskedjék.

Ezen emléktábla helyett Miskolc Városi Önkormányzat állítson fel egy méltó emléktáblát, egy méltó helyen, amelyen faji megkülönböztetés nélkül sorolja fel a magyarországi gyilkosságok áldozatainak névsorát.

Sajókaza, 2010. szeptember 25.

Bigindo Zhuvas Amen Kulturális és Sportegyesület
Segítő Kéz Asszonygyülekezet
Sajókazai Mélyszegénységben Élőkért Közhasznú Egyesület
Sajókazai Szeretetháló Asszonygyülekezet

Páratlan kísérletbe fogott a Máltai Szeretetszolgálat Veszprémben, az úgynevezett „pokoli toronyban”.

Olyan vagyok, mint egy rab. Két éve nem jártam kint a házból – mondja az 50 éves Jolika. A mozgássérült asszony a nyolcadik emeleten lakik, a lépcsőn nem tud közlekedni, a lift pedig már évek óta nem működik. Nem csoda: ellopták a motorját. Több száz kilós fémalkatrészről van szó, komoly szervezettség kellett az eltüntetéséhez. Senki nem tett feljelentést.

A veszprémi iparterületen a Házgyári út 1. számú épületet 1976-ban húzták fel. A tízemeletes munkásszállót a 90-es évek elején privatizálták, az egykori 17 négyzetméteres szobákból önálló lakások lettek. A jórészt komfort nélküli garzonokból (vécé és zuhany a folyosó végén) a válaszfalak kiverésével 34-51 négyzetméteres lakásokat is kialakítottak.

A háztömböt – amit a városban pokoli toronyként emlegetnek – jó ideje elkerülik a hivatali emberek. A postás csak biztonsági őrrel hajlandó belépni a tízemeletes épületbe, a mentők meg csak rendőri kísérettel. A közüzemi cégek közül a gázszolgáltatónak már évek óta nincs dolga a házban, a lakástulajdonosok felhalmozott adóssága miatt elzárták a főcsapot. Folyamatosan nő a villanykikapcsolások száma is, az emberek telente gázpalackokról működő kályhákkal próbálnak 16-18 fokot csempészni a falak közé. Reménytelen vállalkozás. Az elkorhadt nyílászárók képtelenek ellenállni a szélnek.

Víz még van, de a szolgáltatónak már több millió forinttal tartozik a társasház, ami nem csoda, hiszen a havi 350 ezer forintos közös költségből alig 40 ezret fizetnek be a lakók. A lepusztulóban lévő lakásoknál is súlyosabb állapotban vannak a közösségi terek: a folyosókon és a lépcsőházban nincs villany, a folyosó végi ablakokat kitörték, a lépcsőkorlátokat ellopták. A lift hiánya miatt a felsőbb emeleteken lakók egy része nem viszi le a konténerbe a szemetet, hanem a ház nyugati oldalán egyszerűen kiönti az ablakon. A bűzölgő szeméthegy pedig vonzza a patkányokat.

Lakóközösségről nem lehet beszélni, az itt élőknek csak a sorsuk közös. Jelenleg a háztömbben 118-an élnek, köztük 27 gyerek. A lakók fele roma, akadnak olyan családok, ahol hatanheten húzzák meg magukat 17 négyzetméteren. A toronylakók közül a legtöbben rokkantnyugdíjasok vagy valamilyen segélyből élnek. A „pokoli toronyból” nincs menekülés. A lakásoknak ma már legfeljebb csak eszmei értékük van, hiába árulják többen is az ingatlanukat, nem tudnak olyan olcsó árat megszabni, hogy jelentkezzen vevő. Ha valaki mégis elmegy, az sorsára hagyja a garzonját.

A mozgássérült Jolika hat éve költözött be a házba. Előtte Hajmáskéren lakott egy panelban. Ötmillió forintért adta el.

– Muszáj volt eljönnöm, csak így tudtam visszafizetni a kétmilliós kölcsönömet – mondja. – A maradék 2,5 millió forintért máshol nem kaptam lakást, csak itt. Aztán rájöttem, innen már nincs tovább. Itt ragadtam. Nem bántana úgy a dolog, ha ki tudnék menni néha az utcára.

Egy ideje nemcsak Jolika, hanem a ház egyre több lakója fizeti be ismét a közös költséget. Nem véletlenül. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) emberei ugyanis megígérték, hogy aki rendesen fizet, az kap egy plasztikkártyát, amivel használhatja majd a liftet, amit hamarosan újraindítanak.

Veszprémben másfél éve a teljes hajléktalanellátó rendszert a máltaiak működtetik, akik a munkájuk során ütköztek bele a pokoli toronyba.

– Felmértük a helyzetet, és megállapítottuk, hogy az itt élők saját erejükből nem képesek felszámolni az őket körülvevő állapotokat, és külső segítségre sem számíthatnak – mondja Vecsei Miklós, az MMSZ alelnöke. – Az is nyilvánvaló, hogy önmagában az anyagi segítség sem lenne elég, az érdemi változáshoz újra kell építeni a lakóközösséget. Épp ezért beköltöztünk a toronyba.

A szeretetszolgálat elkezdte felvásárolni az üresen álló lakásokat, így lassan közel 50 százalékos szavazati jogot szereztek a társasház közgyűlésében. Érdemi beleszólásuk lett a döntésekbe. Megjavították a tetőszigetelést és nekiláttak a tulajdonukba került garzonok felújításának. Segítettek egyezséget kötni az áramszolgáltató és a hátralékos lakástulajdonosok közt, így számos „előre fizetős” villanyórát szereltek fel a házban.

– Már folyik a portaszolgálat kialakítása, a lépcsőház bekamerázása, hamarosan újra működik a lift – mondja Vecsei. – A lifthasználatot névre szóló kártyák segítségével a közös költség fizetéséhez kötjük. Aki belevág a szétrohadt nyílászárók cseréjébe, annak segítünk energiatakarékos fűtőtesteket vásárolni.

Vecsei szerint a siker azon múlik, hogy a jövőben olyan új lakók népesítsék be a házat, akik hajlandók elfogadni az együttélés szabályait. Ezért az MMSZ a bérlőkijelölés során gondosan megválogatja majd a jelentkezőket. – Úgy számolunk, öt évre van szükség, hogy a tornyot egy átlagos társasház szintjére emeljük – mondja Vecsei. –A veszprémi projektet egyfajta tanulmánynak is tekintjük, hiszen Miskolcon vagy Ózdon nem csupán egy-egy háztömböt, hanem egész lakótelepeket fenyeget a nyomorteleppé válás. Azt szeretnénk bizonyítani, hogy a negatív folyamatok viszszafordíthatók.

Forrás: Népszabadság (Cseri Péter, Veszprém)
Fotók: Népszabadság – Kurucz Árpád

Fotó: Kovalovszky Dániel

Plakát illusztráció: Oláh Zoltán

A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, 2010. április 2-án, a Thália Színházban került bemutatásra a Tollfosztás című színdarab, melyben 11-22 éves fiatalok jelenítenek meg számos jogesetet és személyes történetet a jelenkor Magyarországának árnyoldalairól. A realitás és szürrealitás határán mozgó darab végére kiderül, hogy a nyári táborból szökő fiatalok történetét csupán egyikük álmodja. A valóságban ugyanis az öt gyerekből négy már halott. Brutális gyilkosságok áldozatai lettek. A Tollfosztás a rendszerváltás óta az első színmű, amely a cigányság jelenkori problémáit dolgozza fel. Az iskolában, munkában, lakhatásban, egészségügyben (a Roma Integráció Évtizede Program főbb prioritási területei) ugyanakkor nem csupán cigányok szenvednek hátrányt, az előadás által felvetett problémák napjainkban szinte mindnyájunkat érintik.

A színdarab négy cigány és egy nem cigány fiatal napját követi végig, akik hátrányos helyzetű gyerekeknek rendezett nyári táborból szöknek, és haza akarnak jutni. Számos viszontagságon keresztül megismerik egymást és a felnőttek világának sötét oldalait. Döntéseket kell hozniuk, megoldaniuk olyan problémákat, melyekkel gyerekek csak ritkán szoktak találkozni. Mindeközben múltjuk történetei is megelevenednek, amelyeket – más fiatalokéhoz hasonlóan – szülő-gyerek viszonyok, iskola, szerelem, vágyak, nehézségek és gyermeki játékosság határoznak meg. A reális jeleneteket egyre álomszerűbb helyzetek követik, és fokozatosan szertefoszlik a remény, hogy még valaha hazatérhetnek. Bár a történet – mint végül kiderül – egy álmot jelenít meg, mégis a valóságról fest szigorú képet.

Játékidő: 72 perc, szünet nélkül

Galyas Gyula videoajánlója (←klikk ide);

Bakk-Dávid Tímea kritikája (←klikk ide);

Fotósorozat (←klikk ide)

A fotókat Révész Róbert készítette a szegedi MASZK Egyesület megrendelésére.

Ránki Júlia és Sándor Erzsi összeállítása az MR1 Kossuth Rádió Esti séta c. műsorban

Közreműködők:

Író: Balogh Rodrigó
Dramaturg: Illés Márton

Szereplők:

Szotyi: Oláh Edmond (beatbox)
Babrinka: Lovas Emília
Index: Szkiba József
Mónika: Németh Angelika
Rambó: Német Alfréd Roberto
Rendező: Balogh Rodrigó
Rendezőasszisztens: Szegedi Tamás András
Jelmezterv: Sinkovics Judit
Zene: Béres Attila (didgeridoo)
Haj, smink: Nagy Viktor
Fényterv: Csornai Levente
Fényelő munkatárs: Tóth Péter
Hangterv és technika: Ónodi Péter Zoltán
Pszichológusok: Hegedűs Attila és Nagy Brigitta
Plakát illusztráció: Oláh Zoltán
Gerillamarketing és sajtókommunikáció: Kurt Lewin Alapítvány

Önkéntesek: Német Alfrédné, Baranyi Laura

Szerkesztőségi közlemény

A Dalit.hu tényfeltáró munkába kezdett Szigetvári Miroszláv látomásának nyomán kialakult helyzetben. Munkánk eredményéről hamarosan tájékoztatjuk kedves olvasóinkat.

„A kereszt ereje” – TV2 Aktív, 2010. augusztus 23.

Csoda Alsószentmártonban? – zarándokok a fénylő keresztnél

A baranyai faluban zarándokhellyé vált a különleges feszület, a helybéliek másokkal is megosztanák az egyedülálló élményt.

Földes, hepehupás út vezet a falutól egy-két kilométerre felállított feszületig. A délutáni tűző napsütésben többen körülállják a keresztet, szemüket áhítattal függesztik a Jézus alakra, miközben imát mormolnak. Alsószentmártonban csak pár napja megszokott ez a látvány, korábban elhagyatottan állt a most sűrűn látogatott kőkereszt.

Vas Péter polgármester kérdésünkre elmondja, ő maga is évekig elment a feszület mellett anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, ma azonban már ő is látja, hogy különleges dologgal áll szemben. A csodálatos látványra egy helybéli fiatal fiú hívta fel környezete figyelmét, aki elmondta, fohászkodás közben a kőkereszt mellett egy másik, fényes kereszt jelent meg a szemei előtt. A fiú hazafelé tartott a közeli tóról, amikor szomorúságában, hogy a kedvese elhagyta, megállt a feszületnél és imádkozni kezdett. Azóta százak követték a példáját és mind hasonló jelenségről számoltak be.

– Aki hisz Istenben, az láthatja a csodát – suttogja egy középkorú nő, aki már nem először jár a keresztnél. Hozzáteszi, sokan éjszaka is kijönnek, sőt, igazán csak akkor gyűlik össze a tömeg, hiszen a sötétben valami kékes fénnyel ragyog fel a második kereszt. Bár néhányan kételkedtek a látvány különlegességében, s ezért a falu összes feszületénél szerencsét próbáltak, nem jártak sikerrel. Egyedül ez a kereszt az, amely körül feltűnik a ragyogás, állítják a falubeliek.

A csodának napok alatt híre ment, a közeli falvakból, de Siklósról is érkeznek látogatók, akik saját szemükkel akarnak meggyőződni a látványról.

A polgármester elmondása szerint az elmúlt három napban volt olyan este, amikor kétszázan imádkoztak a kereszt alatt. A híressé vált feszületet a falubeliek reménye szerint egyre többen keresik majd fel, ezért a környékét elkezdték rendbetenni, hiszen korábban ezzel senki sem foglalkozott.

A polgármester nem tartja kizártnak, hogy idővel kápolna épül a kereszt mellé, valamint az út felújítására is sor kerül, hiszen a zarándokhelyek máshol is így alakultak ki.

A Jézus-szobrot 1923-ban emelték, 1989-ig katonai őrhely állt mellette. A falubeliek naponta többször ki-kijárnak a kereszthez, s Krisztus szemébe nézve elmondanak egy imát. Ők hisznek a csodában, s abban, hogy Isten elhozta számukra a szerencsét, amelyre régóta vártak.

Évtizedek óta nincstelenségben

Az ezeregyszáz lelkes Alsószentmártonban a népesség gyakorlatilag teljes mértékben romákból áll. Óriási arányú a munkanélküliség, így az önkormányzati költségvetés egyik legvaskosabb fejezete éppen a szociális támogatásokra jutó pénz, az ápolási díjtól a temetési segélyig.

Volt olyan időszaka is a falunak, amikor még az éhezés sem tűnt eltúlzottnak. Nem véletlen, hogy az adózás szempontjából készített országos éves rangsorban Alsószentmárton rendre az utolsó tízben szerepel.

Forrás: http://newtest.bama.hu/baranya/kozelet/csoda-alsoszentmartonban-zarandokok-a-fenylo-keresztnel-319600 (BAMA – Baranya ma)

Krisztus a Hortobágyon

Püspökladány határában (Péter deák lesének hívták ezt a helyet, itt laktak a nádi betyárok és innen csaptak le az utazókra, ma a Bartók út menti földnek hívják) a Google térképén egy Krisztus-képmás rajzolódik ki (2010. augusztus 16-án, a Google Maps műholdfelvételén):

Forrás: Google Maps

MR1 Kossuth Rádió, 180 perc, 2010. augusztus 2.
Vendég: Zolnay János
Riporter: Mong Attila

Forrás: http://www.hangtar.radio.hu/mrplayer.php?autoplay=1&hangtar=20100802_071722_1#

Elkészült a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának jelentése a Borsod megyei Sajóbábonyban tavaly november közepén történt eseményről, és az azzal összefüggő jogértelmezési problémáról.

Sajóbábonyban 2009. november 14-én, szombaton lakossági fórumot tartott a Jobbik, ezt követően vasárnap elszabadultak az indulatok a feloszlatott magyar gárda egyenruhájába öltözött csoport és a roma lakosság között.

Az MTI birtokába került dokumentumban Kállai Ernő kisebbségi ombudsman úgy fogalmazott: a Miskolctól körülbelül 15 kilométerre lévő településen történtekről megjelent tudósítások társadalmi visszhangja úgy foglalgató össze, hogy Sajóbábonyban tavaly novemberben +felfegyverzett emberek „estek egymásnak” úgy, hogy az egyik oldalon a cigányok, a másik oldalon a cigányellenesek álltak+.

Kállai Ernő jelezte: vizsgálatával semmilyen módon nem kívánt beavatkozni a folyamatban lévő, vagy éppen már lezárult hatósági eljárások menetébe, sem a büntetőjogi, sem más közjogi felelősség kérdésében nem foglal és nem is foglalhat állást. Kizárólag arra helyezte a hangsúlyt, hogy a rendőrség a kérdéses időben és helyen eleget tett-e a közrendvédelmi feladatának – tette hozzá.

Kállai Ernő jelentésében azt írta: „a sajóbábonyi eseményekről készült, a rendőrség rendelkezésére álló dokumentációt a mai napig nem ismerhettem meg teljes körűen, a hiányzó ismeretforrásokat pedig nem tudtam más jellegű adatgyűjtés útján pótolni”.

A dokumentumban részletesen felelevenítette a tavalyi eseményeket, a két nap – november 14-15. – történéseit. Álláspontja szerint „a megfelelő – és egyébként a település közelében rendelkezésre álló – rendfenntartó erők kellő időben való átirányítása esetén megakadályozható lett volna a romák által fenyegetőnek tartott gépjárművek megjelenése Sajóbábonyban, illetve megelőzhető lett volna a támadó jellegű cselekmények bekövetkezése”.

Az ombudsman közölte: mindezek alapján kezdeményezi, hogy „az országos rendőrfőkapitány ismételten tekintse át az országgyűlési biztosnak a rendőrség eljárását vagy annak elmulasztását érintő hatáskörét”, valamint azzal az ajánlással fordul hozzá, hogy értékelje a sajóbábonyi rendőri intézkedések tapasztalatait, különös tekintettel a szükségesség és arányosság követelményének érvényesülésére.

Javasolja azt is: dolgozzák ki annak módszertanát, hogyan vehetők igénybe a rendészeti eszközök mellett más technikák (elsősorban közvetítés, mediáció, kommunikáció) a helyi – elsősorban etnikai jellegű – konfliktusok kialakulásának megelőzésére, megszakítására, a megsértett rend helyreállítására – jegyezte meg Kállai Ernő.

Forrás: Galamus

(…) mialatt Jézus tudatát vesztve annál a bizonyos pogány oltárnál, a szellemi világból hangokat, szavakat hallott, amelyek kifejezték – úgy ahogy a pogány népek ősi szent tanítása kifejezte – az ember összefonódását az érzékelhető, fizikai világgal. Úgyszólván azt a hangot hallotta, amelyet az ősi pogány próféták jól ismertek. Amit hallott, azt kozmikus Miatyánknak nevezhetjük. Azt fejezi ki, hogyan kell alakulnia az ember sorsának azáltal, hogy születésétől haláláig összefonódott a földi anyaggal. Ezt a kozmikus Miatyánkot – amelyből később, az ellenkezőjére fordítva, a földi Miatyánk lett – első ízben a dornachi Alapkőletételénél hozhattam nyilvánosságra. Most ismét felolvasom, mert ezek a szavak valóban a pogány emberiség ősi tanítását fejezik ki. Amennyire lehet, megkísérlem lefordításukat:

Ámen
Uralkodik a Gonosz,
Tanúja az eloldódó Énnek
Mások okozta magunk által
Elkövetett önös vétkeinket
Megéljük a mindennapi kenyérben
Amelyben nem úr az Ég akarata
Mert elhagyta országtokat az ember
És felejté neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Körülbelül ezt hallotta a Názáreti Jézus, mint ősi tanítást a földi ember titkairól, amikor vándorútján pogány vidékre érkezett. Ezek a szavak valóban az emberiség fejlődésének mélységes titkait fejezik ki. Ezek a jelentős szavak áradtak be Jézus lelkébe, úgy huszonnégy éves korában; attól fogva tudott valamit, ami egykor az emberiség fejlődésének ősi idején leáramlott a szellemi világból; ez olyan nagynak, olyan hatalmasnak tűnt számára, hogy amikor a már említett megrázó élményben volt része a lepusztult pogány oltárnál, úgy érezte: ma már nincsenek a Földön megfelelő emberek ahhoz, hogy ezt megértsék.

Fordított (vagy a makrokozmikus) Miatyánk Rudolf Steiner kézírásával (fakszimile)

Így ismerte meg Jézus a pogányságot. Láthattuk, hogy ifjúsága három szakaszában megismerte a zsidóság mélységes mélységeit, a pogányság mélységes mélységeit és az esszénus tanítások mélységeit is. Láthattuk, hogy ezek a felismerések fokról-fokra mélyülő szenvedésének forrásai lettek. Mert mind a három esetben azt kellett magának mondania: lehetséges volna a befogadásuk, ha az emberiségben meglennének a feltételek, de ezeket a feltételeket most nem lehet megteremteni.

Ez volt Jézus élettapasztalata. Az Ötödik Evangélium megmutatja, hogy mielőtt felvette magába Krisztust, Jézus azt mondhatta: az emberiség fejlődése során az ember olyan képességeket fejlesztett ki, amelyek elhomályosították az ősidőkben kapott képességeket; ezért már nem képesek a szellemi világ kinyilatkoztatásainak befogadására, ahogy egykor a zsidók és pogányok tették.

(…)

Ami a legmélyebb benyomást tette rá (Jézusra – a szerk.), azt igyekeztem felkutatni, és (…) „Fordított Miatyánknak” nevezhetném, mert mintegy ellentéte annak az imának, amelyet a tanítványok Krisztus Jézusnak tulajdonítottak.

Amen (több helyen lehet látni mellette kötőjelesen az Aum szót – a szerk.)
Es walten die Übel
Zeugen sich lösender Ichheit
Von anderen erschuldete Selbstheitsschuld
Erlebet im täglichen Brote
In dem nicht waltet der Himmel Wille
In dem der Mensch sich schied von Eurem Reich
Und vergaß Euren Namen
Ihr Väter in den Himmeln

Az Aum (ॐ, más néven Om) a legfontosabb alap- vagy gyökérmantra, ezért sok mantra (recitáció), ima és rituálé elején mondják.

A Názáreti Jézus úgy tekintette ezt, mint egy megfordított Miatyánkot; úgy érezte, ezekben a szavakban összesűrűsödött az ember létrejötte, és a földi megtestesüléseinek titka.

(…)

a makrokozmoszból a mikrokozmoszba érkező, megtestesülő ember törvénye. Mióta megismertem ezeket a szavakat, úgy találom, hogy rendkívül jelentős meditációs anyag. Ezek a szavak különleges erővel hatnak a lélekre, minél tovább szemléljük őket, annál határozottabban érezzük erejüket. Ha az ember felbontja a szöveget és igyekszik azt megérteni, akkor megmutatkozik, hogy az ember titka és az emberiség sorsa mintegy összegeződött bennük, megérthetjük, hogyan jöhetett létre a szavak visszájára-fordításával a mikrokozmikus Miatyánk, amire Krisztus tanította követőit.

- Részletek Rudolf Steiner ötödik evangéliumából (amely Jézus életének 12-30 éves kora közötti szakaszáról szól)

Soltész Miklós (Fidesz-KDNP), a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának (NEFMI) szociális ügyekért és családpolitikáért felelős államtitkára a HírTV Sziluett című műsorában 2010. július 17-én:

Én azt gondolom, hogy a kereszténységnek egy 2000 éves feladata a népjólétnek a segítése és a – hát mondjuk így, hogy – mozgatása, vagy írányítása, hogy ha lehetőség adatik (…) Én azt gondolom, hogy ez a 2000 éves hagyomány minket bizonyos szempontból felhatalmaz arra, hogy véleményt formáljunk és ne csak formáljuk, hanem segítsuk is a társadalmat ebben.

Egy buddhista hívő mondhatná:

Én azt gondolom, hogy a buddhizmusnak egy 2500 éves feladata a népjólétnek a segítése és a – hát mondjuk így, hogy – mozgatása, vagy írányítása, hogy ha lehetőség adatik (…) Én azt gondolom, hogy ez a 2500 éves hagyomány minket bizonyos szempontból felhatalmaz arra, hogy véleményt formáljunk és ne csak formáljuk, hanem segítsuk is a társadalmat ebben.

Egy zsidó hívő pedig:

Én azt gondolom, hogy a zsidóságnak egy 5700 éves feladata a népjólétnek a segítése és a – hát mondjuk így, hogy – mozgatása, vagy írányítása, hogy ha lehetőség adatik (…) Én azt gondolom, hogy ez a 5700 éves hagyomány minket bizonyos szempontból felhatalmaz arra, hogy véleményt formáljunk és ne csak formáljuk, hanem segítsuk is a társadalmat ebben.

Barack Obama:

Akármi is voltunk valaha, többé már nem vagyunk keresztény nemzet: zsidó nemzet is vagyunk, muzulmán nemzet, buddhista nemzet, hindú nemzet, és hitetlenek nemzete. (Call to Renewal Keynote Address)

A Dél-afrikai Motorsport-szövetség, az MSA bizonyos feltételek mellett támogatja, hogy újra F1-es futamot rendezzenek a Dél-afrikai Köztársaságban. Az ország 1993-ban rendezett utoljára Forma-1-es versenyt Kyalamiban, amit Alain Prost nyert meg.

George Nyabadza, a Dél-afrikai Motorsport-szövetség elnöke

A Dél-afrikai Köztársaság sikeres labdarúgó-világbajnokságnak adott otthont idén nyáron. Az ország motorsport szövetsége ezen felbuzdulva jelezte, hogy újra rendeznének F1-es versenyt. A nagydíj megrendezésére nagy esély van, hiszen Bernie Ecclestone nemrég megemlítette, hogy a jövőben újabb országokba kíván Forma-1-es futamot vinni, és az egyik lehetséges helyszínnek Fokvárost tekinti.

Ugyan támogatja a dél-afrikai futam tervét az ország motorport szervezetének, az MSA-nak elnöke, George Nyabadza is, ám kijelentette, csak akkor érdemes versenyt rendezniük, ha ez egyértelmű előnyöket jelent országa számára.

„Kérdés, vajon mennyit profitálna egy futamból a dél-afrikai motorsport, illetve a nők és a fekete fiatalok csoportja. Mindenképpen hatástanulmányt kell készítenie a kormánynak, amiből egyértelműen kiderülne, mi szerepelne a kiadás, és mi a bevétel oldalon”- nyilatkozta az elnök.

Francois Pretorius, a Dél-afrikai Motorsport-szövetség ügyvezető igazgatója

Hasonlóan vélekedik az MSA ügyvezető igazgatója is. Francois Pretorius elmondta, ha az ország számára hosszú távon előnyöket biztosít egy F1-es futam rendezése, és ezt egy gazdasági terv is bizonyítja, akkor az MSA teljes támogatásáról biztosítja a verseny rendezését.

Forrás: [origo] F1hírek

Magyarországon 1986 óta folyamatosan rendeznek Forma 1-es Nagydíjakat (és 2016-ig szerződés is garantálja a futamokat a Hungaroringen). A motorsportban illetékes magyarországi elnökök és igazgatók lehet, hogy példát vehetnének dél-afrikai kollégáiktól, a Dalit.hu segít feltenni a kérdést:

„Forma 1 Magyarországon – kérdés, vajon mennyit profitálnának egy futamból a magyarországi nők és a cigány fiatalok?”

A Dél-Afrikai Köztársaság Nagykövetsége és a Holokauszt Emlékközpont 2010. július 19-én, hétfőn, Magyarországon első ízben rendezett Nelson Mandela Napot. Budapest ezzel csatlakozott 7 másik világvároshoz, ahol a Mandela Nap ünnepélyes külsőségek között önálló eseményként került megrendezésre.

Az idén 92. születésnapját ünneplő dél-afrikai politikus és szabadságharcos 27 évet töltött börtönben az Afrikai Nemzeti Kongresszusban (ANC) végzett anti-fajellenes tevékenysége miatt, majd 1990-ben engedték szabadon. 1993-ban Nobel-békedíjat kapott. 1994-től 1999-ig Dél-Afrika elnökévé választották. Leköszönése után az AIDS és a szegénység elleni küzdelmet szolgálta, de személyesen neki köszönhető, az is, hogy Dél-Afrika lett a 2010-es futball világbajnokság színhelye.
Mandela világszerte a szabadság, az egyenlőség, a megbékélés és az emberi jogok tiszteletének a jelképévé vált. Munkásságának elismeréseként 2010-től az ENSZ Nemzetközi Nelson Mandela Nappá nyilvánította Dél-Afrika első fekete elnökének születésnapját.

A Nelson Mandela Napot először 1991-ben, a politikus 91 születésnapja alkalmából rendezték meg New York-ban, ahol egy nagyszabású jótékonysági koncert keretében szupersztárok tisztelegtek a szabadságharcos életműve előtt.
A Mandela-nap sohasem lesz állami ünnep, de olyan nap lesz, amellyel a közösséget kell szolgálni. Abban reménykedünk, hogy az emberek szentelnek időt közösségük életkörülményeinek javítására – fogalmazott akkor az ünnepelt.

A Holokauszt Emlékközpontban megtartott rendezvényen Takalani Esther Netshitenzhe, a Dél-Afrikai Köztársaság nagykövet asszonya beszédében a fajgyűlölet elleni harcra és a hátrányos helyzetben élő emberekre hívta fel a figyelmet. „Mandela azt szeretné, ha minden ember azzal ünnepelne, hogy lépéseket tesz egy jobb világ létrehozása érdekében, ez különösképp vonatkozik a gyermekekre, hiszen az övéké a jövő.”- emelte ki beszédében a nagykövet asszony.

Az első fekete bőrű dél-afrikai elnök politikai örökségét őrző Mandela Alapítvány indítványozta, hogy ezen a napon mindenki szenteljen 67 percet jótékonyságnak. Mandela 67 éven át küzdött az egyenlőségért Dél-Afrikában. A Mandela Nap szellemét követve a Holokauszt Emlékközpontban is hátrányos helyzetű gyerekeknek adták meg a lehetőséget, hogy megmutassák magukat a hazai közvéleménynek. A Dr. Ámbédkar Gimnázium diákjai egy óriás puzzle kirakásával csatlakoztak Nelson Mandela felhívásához, majd megnézték a Mandela harcát feldolgozó nemrég bemutatott Invictus – A legyőzhetetlen című filmet is, Morgan Freeman főszereplésével. Az alkotás Nelson Mandela önéletrajzi művén, a Long Walk To Freedom (Hosszú út a szabadságig) című könyvön alapul.

A pakisztáni születésű Shekhar Kapur rendező Mandeláról elmondta:
„Hasonlóan nagy formátumú spirituális vezető, mint Gandhi. A győzelemhez nincs szüksége véres harcra.”

A sajókazai és alsózsolcai diákok egész nap az emlékközpont vendégei voltak, ahol a színes tenyérnyomatok készítése. a filmnézés és kiállítás látogatása mellett egy fényképezés erejéig előkerült a foci vb kabalája és híres neves labdája is.

Forrás: HDKE – Holokauszt Emlékközpont

A Legendás Puskás Ferenc (Öcsi Bácsi) a Magyar Cigány Labdarúgó Válogatottról:

„Van néhány csiszolatlan gyémánt a csapatban.”

A Magyar Cigány Labdarúgó Válogatott szövetségi kapitánya Mezei István és Puskás Ferenc

A Magyar Cigány Labdarúgó Válogatott indulója

1.

A labda száll, találd el jól, jól, jól, / Cserében már tiéd a gól, gól, gól!

Csapatunk, hogyha pályára lép,
A Rá, rá, hajrá!-t kiáltja a nép,
Mikor a bíró sípjába fúj,
A roma szív rögtön új lángra gyúl…

Refrén:

Cigányfiúk, miénk a győzelem,
Úgy harcolunk, hogy mindig így legyen,
A labda száll, találd el jól, jól, jól,
Cserében már tiéd a gól, gól, gól!

2.